Az elégethetetlen levél - szerelmes kísértetmese 3.

11. Beszélgetés, egy nő emléke

A férfi már otthon várta:
- Szia! Merre jártál?
- Csak úgy sétálgattam s remélte, hogy nem pirul el. Az, hogy a levelet olvasta, kicsit olyan volt, mint egy titkolni való kapcsolat, egy tiltott gyümölcs. Nevetséges helyzet volt, de érezte, hogy ha a férfi megtudná, hogy még mindig azt a levelet olvasgatja, dühösebb lenne, mintha egy másik férfival csalná meg.
Tudta, óvatosnak kell lennie, de nem bírta magában tartani a kérdést. Leült mellé, s mintha egy mellékes dologról lenne szó, megkérdezte:
- Miért váltatok el?
Azt hitte, a férfit áramütésként fogja érni a kérdés, de az csak hallgatott. Már kezdett kínossá válni a rájuk nehezedő csend, amikor megszólalt:
- Azt mondtad, hogy lépjek túl rajta, hogy temessem el. Én megpróbáltam, most mégis kérdezel. Miért?
- Mert meg akarlak ismerni. Hogy miért ment tönkre az előző kapcsolatod. Hogy mi volt a hiba. Hogy mi ki tudjuk kerülni.
- No jó, akkor most az egyszer beszélek róla. Mert szeretném, ha megértenéd, hogy az sohasem fog megismétlődni. Mert te más vagy. Mert teljesen más a kapcsolatunk.
- Őt is szeretted, és azt hiszem, hogy ő is szeretett. Miben más a miénk?
- Ne hidd azt, hogy én nem félek, lehet, hogy azért nem merem szóbahozni, mert félek szembenézni ezzel. De azt hiszem, most az egyszer meg kell tennem.
De akkor én is kérek valamit: hallgass végig. Tudom, nehéz lesz, de csak így merem megkockáztatni.
- Rendben. bólintott Paxa.
- Akkor azzal kezdem, hogy amikor vele találkoztam, olyat éltem meg, amit addig sohasem. Valami olyasmit, amiről eddig csak rossz regényekben, olcsó limonádékban olvastam: szerelem első látásra. Tudtam, hogy borzalmas vége lesz, de akartam, hogy legyen. Mert még sohasem volt az életemben ilyen. Úgy éreztem, ha nem próbálnám meg, ha nem vágnék bele, egész életemben bántana.
- És mellettem nem éreztél ilyet?
- Nem.
Paxát furcsamód nem bántotta meg a válasz, valami ilyesmire számított.
- Nem, veled teljesen más volt. Amikor megláttalak, valami csendes boldogságot éreztem. Nem azt a bizonyos lángolást.
De amikor az a szerelem fellángolt közöttünk, akkor is tudtam, hogy nem tarthat sokáig, minden napnak úgy vágtam neki, hogy talán ez lesz az utolsó. Mert éreztem, hogy annyira különbözőek vagyunk, hogy nem tarthat sokáig.
- Mégis, feleségül vetted.
- Igen, mert kezdtem azt hinni, tudom, hogy őrültség, hogy a szerelem mindent legyőz. Amikor már együtt voltunk pár hónapja, minden racionalitás ellenére el kezdtem bízni a közös jövőnkben, hogy talán van akkora ez a szerelem, hogy ki fog tartani egy életen keresztül. Közben tudtam, hogy nem, de arra gondoltam, hogy érdemes vállalni a kockázatot, mert ha csak egy ezrelék esélye is van annak, hogy sikerüljön, érdemes mindent feláldozni érte. Igen, megkértem a kezét és feleségül vettem.
És kezdett elcsendesedni a lángolás, buta mód azt hittem, hogy a szerelem úgy múlik el, hogy szeretetté alakul át. De nem, csak elmúlt és nem lépett a helyébe a szeretet.
Persze, a gyerekek összetartottak minket, a lakásvásárlás és a napi ügyek, de közben egyre jobban kiüresedett a kapcsolatunk. De közben mindig hinni akartam, hogy érdemes, hogy egy nap újra lángolni fogunk, hogy sohasem szabad feladni a házasságunkat és nem csak a gyerekek miatt.
Tudom, nem voltam jó férj, sok mindent nem tudtam megadni neki, amire szüksége volt, amit megérdemelt volna, most már bánt de akkor is megérte, mert különben nem ismertelek volna meg téged, és most nem élhetnénk együtt.
- És mellettem is ezt érezted, hogy érdemes belevágni, de úgy sem sikerül?
- Nem, te teljesen más voltál. Mellette azt éreztem, hogy lesz pár őrülten boldog óránk, napunk, hetünk... és aztán úgyis vége. Te teljesen más voltál. Amikor megláttalak, emlékszel, ott folyosón, akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem te vagy a legszebb, legokosabb vagy mit tudom én, milyen nő, akivel találkoztam, de olyan ember vagy, akivel le lehet élni egy életet. Örökké. És ez az élet boldog lenne. Akkor elhatároztam, hogy az életem része leszel és én is a tiednek. Nem tudtam hogyan, csak reménykedtem.
- És még most is reménykedsz?
- Nem, most biztos vagyok benne. Még akkor is, ha éppen rossz kedved van: mert tudom, hogy ez csak a felszín. Ha éppen le is hűl közöttünk a levegő: tudom, hogy pár perc vagy óra és jobb kedved lesz. Néha, ha találkozunk a troli megállóban és látom a távolból, hogy valami miatt haragszol rám, vagy rossz kedved van, de egymásra nézünk és már csak mosolyogni tudsz. Már ismerlek. De vele teljesen más volt: ha éppen jó kedve is volt, vagy ha éppen úgy is tűnt, hogy boldogok vagyunk, tudtam, hogy vége lesz, és ez a félelem volt a legrosszabb. Minden csóknak utolsó íze volt. Felhúzta magát egy szón, egy kis gesztuson és máris jött a pokol.
Olyan furcsa volt az az éjszaka is, amikor elhagyott. Későn értem haza, azt hittem a gyerekek már elaludtak, de kiderült, hogy elvitte őket a barátnőjéhez. Ült, ott, ahol te most és bejelentette, hogy elhagy. Már nem is kértem, hogy maradjon, csak azt kérdeztem, miért, mert a szívem mélyén tudtam, hogy már minden elveszett. Azt válaszolta, hogy egy nap talán majd megtudom, de nem hiszi, hogy megérteném... Valóban nem értettem. Voltak előtte rossz hónapjaink, de egy héttel korábban pont egy fantasztikus Karácsonyunk volt, mint még soha. Nem kérdezgettem tovább, csak hagytam, hogy elmenjen. Rám nézett és se szólni, se mozdulni nem tudtam. Olyan csendes gyűlölet volt a szemében, amit még sohasem láttam. Hagytam, hogy egyedül menjen ki a lakásból, kiálltam a teraszra, s néztem, ahogy az utcán végigmegy. Furcsa volt, mert aznap éjjel pont nem égtek a lámpák, csak a telihold világított. Az utca is üres volt, pedig ha jól emlékszem, Szilveszter volt. Mintha nem is a földön járt volna, hanem lebegett felette. Ha azt látom, hogy repül, azon sem csodálkoztam volna.
Szóval, nem illettünk össze. De mi igen. És többet ne beszéljünk róla.
És aznap este Paxa megnyugodott és elhatározta, hogy ezt az ügyet ő is eltemeti. Nem tudta, hogy vannak hazajáró lelkek is, akik annál dühödtebben térnek vissza, minél jobban felejtésre ítélik őket.


12. Levél 5. `négy csillag közt...`

Hetek teltek el, s úgy tűnt, minden rendbe jött, s már csak múló emlék volt a levél is sőt, Paxa már örült is annak, hogy ennek köszönhetően legalább egyszer beszélt a férfi a múltról, a megtagadott és elásott kapcsolatról.
Úgy érezte, a levél segített szembesülnie magával, segített letisztázni az érzéseit, legyőzni a félelmeit. Hogy a két kapcsolatnak nem lehet ugyanaz a vége, mert más felé is indultak el: amíg az Ex a lángolást és lobogást kereste, s amikor megtalálta, örökké fenn akarta tartani, ő a férfi igazi vágyát, a békét adta meg. A szerelem és a szeretet közül az utóbbi győzött, mert annak kellett győznie. Mint a mesében: a jó győzött a rossz felett. Szinte hálás is volt annak a nőnek ezért, szeretett volna találkozni vele, hogy ezt személyesen is elmondja neki.
A férfi elutazott pár napra. Ennyi időt még sohasem volt egyedül a lakásban. Reggel elbúcsúztak, futó ölelés és csók...
Az idő gyorsan elfutott, egyszerre hiányzott a másik, s egyszerre élvezte a szabadságot, már el is felejtette, hogy milyen jó néha egyedül lenni. Nem kellett főznie (a férfi nem várta el, de lelkiismeret furdalást érzett, ha este nem volt meleg étel az asztalon), ihatott bort (a levélnek ez a része maradt meg benne a legmélyebben), este azt nézhetett, amit akart (a párja soha nem mondta meg, hogy mit szeretne nézni a TV-ben, de ha olyat választott, amit nem akart, meglátszódott rajta a kényszeredettség), lefekvés előtt olvasgathatott még az ágyban...
Csupa nevetséges apróság, máskor elsiklik felette az ember, nem is hiányoznak, de néha mégis jól esnek.
A könyvvel a kezében aludt el.
Hajnalban ébredt fel, sötét volt, pedig nem emlékezett rá, hogy leoltotta volna a lámpát. Nem hallott semmit, de érezte, hogy nincs egyedül a szobában. Egy nő ült az ágya szélén, háttal neki, mégis tudta ki az. A másik nő, az Ex, akinek még a nevét sem ejtette ki sohasem.
Tudta, hogy álmodik, hogy nincs félnivalója, még akkor sem, ha ez az álom teljesen valóságos. Maga elé tartotta a takarót, persze tudta, hogy nevetséges, egy álomkép előtt miért kellene szégyellnie meztelenségét? De a nő ott az ágy végében, mintha hús és vér lenne.
Most végre itt van a lehetőség, hogy ha másképpen nem is, de legalább álomképként elbeszélgessen vele. Odahúzódott hozzá, s finoman a vállához ért. Hideg volt pedig egészen eddig azt hitte, hogy az ember álmában nem érez fizikai valóságot.
- Szia. Örülök, hogy itt vagy. Jó lesz egy kicsit beszélgetni. Paxa tudta, hogy ügyetlen próbálkozás volt.
A másik nő nem felelt, csak levette a válláról Paxa kezét, s mintegy magának, annyit suttogott:
- Négy csillag közt álmodj ma...
A lány úgy érezte, hogy a hideg, amit az előbb a másikban érzett, az ő szívébe költözött, megdermedt.
Felébredt. Az ágyán feküdt, égett a villany, tehát, most már ébren volt. Mégsem, nem volt egyedül, a másik nő emlékét, mint fizikai valóságot érzékelte, s az agyában ott égett a mondat: `négy csillag közt álmodj ma...` mintha valamit üzenni akart volna ezzel. A férfi mindig ezzel a mondattal kívánt neki szép álmokat. Kis napi szertartásuk volt, mint a kávé, vagy azelőtt a `lopott tízpercek`.
Ébren volt, s érezte, hogy nem tud visszaaludni. Dühös volt magára, mert tudta, korán kell felkelnie, s ha nem alszik, egész nap agyoncsapott lesz. Altató? Idegenkedett tőle, nem akart függővé válni, hogy csak azzal tudjon pihenni. A TV-t szívből utálta, főleg a hajnali vigéc-műsorokat. Olvasni kellene... félálomban ment az ágyneműtartóhoz, s gépies mozdulattal nyúlt a levél után. Találomra nyitotta szét, s nem lepődött meg, hogy ott találta magát, ahol utoljára abbahagyta.

október 14. Tudom, nem vagyok tökéletes, de néha már a jó szándékú gesztusaitól is a plafonon vagyok. Például, ahogy jó éjszakát kíván: mindig azt a mondatot ismételgeti, hogy `Négy csillag közt álmodj ma`, pedig ezerszer mondtam neki, hogy az eredeti vers nem így van, ha már nincs saját gondolata, legalább helyesen idézze. `négy csillag közt alszom ma`!!! Legalább azt mondaná, hogy négy csillag közt aludj ma! De nem, mindig ezzel a kifacsart idézettel jön. Ha igazán szeretne, a saját szavaival mondaná el, nem pedig egy elferdített idézettel. De nem. Szóval ilyen apróságokkal őrli fel a mindennapjaimat.
Talán neked lesz erőd ahhoz, hogy ezeken túllépjél... Akkor talán még boldogok is lehettek.

Paxa kezéből kiesett a levél. Ez eddig sohasem idegesítette, pedig ő is ismerte Weöres Sándor eredeti versét, de a `kifacsarás` sohasem idegesítette. De az fájdalmas csalódás volt, hogy rá kellett jönnie, hogy ugyanazokat a gyengéd szavakat mondja neki is, mint az előző nőnek. Ezek a szavak már nem neki szóltak, hanem a férfi szertartásrendjének voltak a részei: s rá kellett jönnie, hogy ennek a rendnek ő csak a része, nem pedig a forrása. Idáig sem gondolta, hogy valami mindent elsöprő szerelem lenne közöttük, de azt hitte, hogy az a szeretet, ami köztük van, az adás és az elfogadás kettőssége, egyedülálló többet érdemel, mint a mással koptatott szavak.
Tudta eddig is, hogy a férfi ölelt már más nőt, ahogy ő is volt már más férfival de az általános tudás más volt, mint az, hogy konkrétan szembesült azzal, hogy már másnak is mondta ezeket a gyöngéd szavakat.
Szórakozottan gyűrögette a levél lapjait; tudta, hogy mindegy, hiába égeti el, dobja ki, határozza el, hogy többet bele se olvas az már nem fog neki békét hagyni, álmaiba is beletüremkedik. Nem tud már szabadulni tőle. Már életének részévé vált.
Reggel morcosan és kialvatlanul ébredt.
Másnap, amikor a férfi hazaérkezett, csak szokás-öleléssel és csókkal fogadta s este, amikor a férfi a megszokott utálatos szavakkal fordult hozzá, megfeszültek az izmai és a fal fele fordult.


13. Álomkép, levél 6. `szellő-lány`

Elég volt párszor rámordulnia a férfira, hogy leszokjon az elferdített idézetekről, s végre a saját (valóban saját?, morfondírozott el) szófordulatait kezdte használni. Talán őszintébb volt, de a varázs eltűnt, mintha a párja már nem merne őszintén beszélni vele, minden egyes szavát patikamérlegre tenné.
De ez már nem volt elég; ettől kezdve a férfi bármit is mondott, bármivel is kedveskedett arra tudott csak gondolni, hogy hány nőnek mondta már ugyanezt, hány nő nevetett ugyanezeken a kedvességeken...
Közben ott volt az álmoktól való félelem is; hosszú ideig nem tudott elaludni, félt az éjszakai szellemképtől, később is csak dupla adag altatóval, álomtalan kábulattal tudta átvészelni az éjszakákat.
De nem akart újra azzal a valamivel találkozni és félt újfent kezébe venni a levelet is. Nevetségesnek érezte a félelmét, de tudta, hogy ha legközelebb beleolvas, megint valami rossz fog történni. Mert valami újabb, zavaró elem kerülhet elő a múltból. És bárhogy is volt, nem akart egyedül aludni a lakásban; mindig maga mellett akarta tudni a férfit. A testmelege és lélegzete elűzte a szellemeket.
Hetek teltek el így, míg végül újra eljött a látogató. A férfi nyugodtan aludt mellette, Paxa pedig azt álmodta, ébren van, s a nő újra ott ült az ágy végén. Hosszú ideig csak nézte, s nem mert közelíteni hozzá. Végül összeszedte a bátorságát és megszólította:
- Te vagy az újra? Mit akarsz tőlem?
A másik, az álomkép, nem válaszolt, mozdulatlanul ült, s csak ennyit suttogott maga elé:
- Szellő-lány...
- Azt akarod, hogy tűnjek el? De ő már nem a te párod, ha eltűnnék, akkor sem hozzád térne vissza! Különben is, te hagytad el, nem pedig ő téged! Akkor mit akarsz?
- Szellő-lány
- Én nem szellő lány vagyok, én valóban szeretem őt! És nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a szerelmünket!
- Szellő-lány a másik, az arctalan nő hangjában nem volt semmi érzelem, még gúny sem.
- Tudni akarom, hogy mit akarsz, hogy hogyan szabadulhatok meg tőled! ledobta magáról a takarót, vállon ragadta a nőt, nem törődve azzal, hogy a belőle áradó hideg szinte égetett de nem bírta megfordítani. Kiugrott az ágyból, hogy az arcába nézzen, az a pár lépés, amíg megkerülte végtelenül hosszúnak tűnt, végül ott állt előtte, de a haja takarta az arcát. Letérdelt elé, hogy a szemébe tudjon nézni...
Megfagyott ereiben a vér, meztelennek, védtelennek érezte magát; mert az asszonynak nem volt arca: frizurája csak valami végtelen sötétséget keretezett.
S a sötétség mélyéről még egyszer hallotta a verset: Szellő-lány de most, mintha valami kis gúny is érződött volna a hangban.
És a látomás eltűnt.
- Végre vége gondolta, most mindjárt felébredek és jót nevetek az egészen. Nevetek? Egy francot, de legalább vége lesz. Leült az ágy végébe, oda ahol, az előtt a szellemkép is ült, de csak nem akart felébredni. Fázott tényleg az ember álmában érezhet fájdalmat?
Úgy érezte, mintha évek óta ülne ott, de nem akart se felébredni, se visszaaludni, a hajnal sem jött, csak ott volt magányosan, furcsa időn-kívüliségben...
Talán tennie kellene valamit, hogy kitörjön ebből az ördögi körből, visszatérjen saját dimenziójába... Igen, alighanem tovább kell olvasnia a levelet. A levelet, ami természetesen ott volt a helyén, hiába égették el, hiába dobták ki, mint a megtagadhatatlan múlt.
Tudta, hogy álmodik, tudta, hogy ebben a világban más logika működik, így a levélben nem is kereste azt a részt, ahol múltkor abbahagyta, mert érezte, hogy ott fogja kinyitni, amit most el kell olvasnia. Amit az álomkép el akar olvastatni vele.

November 8. Nők... Azt hiszem, ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Tudod, mindig abban éltem, hogy a szeretet maga nem elég, szükség van a szerelemre, a lángolásra is lehet, hogy magamból indultam ki, mások másképpen működnek. Azt hittem, nem tudom, hogy helyesen-e vagy helytelenül, hogy a szerelemre neki is szüksége van, hiszen közhely, de éppen ezért igaz: a nők monogámok, a férfiak, pedig poligámok, ha nekem hiányzik a tűz, neki ezerszeresen. Mindig azt kutattam, hogy ő vajon hol kapja meg ezt az érzést, ha tőlem nem kell neki.
Tudom, ezzel rontottam el mindent, ha valóban megcsalt, akkor ez részben az én hibám is. A féltékeny ember mindig azt akarja megtalálni, amit nem akar és így elveszíti azt is, amije van.
Gyűlöltem minden nőt, akivel csak beszélt, még akkor is, ha csak munkaügyben, mert még ennyit sem akartam átengedni másnak az én pasimból. Még ha nem is jelentenek többet neki, mint egy kis szellő de jól esik! És ez bánt: hogy mással is jól érzi magát, talán még jobban is, mint velem.
Néha megnéztem a mobilját és a levelezését. Emlékszem, hogy felkaptam a vizet, amikor Dzsinától, egy régi ismerősétől, akivel még előttem találkozott, kapott egy sms-t, pedig csak annyi volt benne, `hogy vagy, mi újság veled?`. Összevesztem vele, mert akkor csak annyit láttam, hogy ez a nő újra felbukkant a múltjából. Mert tudtam, hogy valamikor sokat jelentett neki.
Tegnap megkérdezte, hogy elmehet-e a barátaival, kollegáival születésnapozni akkor meggondolatlanul igent mondtam. Ma viszont elkezdett motoszkálni bennem, hogy vajon nők is lesznek-e ott. Tudtam, mikor kezdődik a buli, elkezdtem neki sms-eket írni. Először másról, aztán a végén követeltem, hogy sorolja fel, kik vannak ott, vannak-e nők is. Persze a végén ő is bedurvult és olyanokat írtunk egymásnak, amit nem kellett volna. Egész este csak a telefont nyomogattam és küldözgettem neki a végén már nem is válaszolt.
Most már hajnali két óra van, itt ülök egyedül az ágy végében és várok. És gyűlölöm őt és magamat is. Gyűlölöm, mert tudja, ha szeret, tudnia kell, hogy mennyire rosszul esik nekem, hogy másokkal érzi jól magát és nem törődik ezzel. Gyűlölöm magamat, mert tudom, hogy valahol én is elrontottam, de ha egyszer hazaér, mert egyszer haza fog érni, tudom, most az utcákon sétál és gyűjti a bátorságot, szóval, ha hazaér, tudom, hogy bármennyire is csitítgatom magamat, veszekedni fogok vele. Nem tudok mit tenni ez ellen, de ismerem magamat.
De most hallom, hogy hazaért, abbahagyom.

Dühödten dobta le a levelet. Vajon azzal, hogy `szellő-lány` azt akarta mondani, hogy ő is csak egy ilyen lány, vagy azt, hogy még mindig, újra vannak más nők is a férfi életében? Akarta, hogy újra ott találja az ágy végében és megkérdezhesse tőle de a hálószobában csak a férfi volt és hideg.
Őrjítő volt az a tudat is, hogy nem tudta, hogy most vajon ébren van, vagy álmodik. Leült a fotelba, szemben az ágy sarkával, ahol az álomkép ült, s elhatározta, hogy várni fog, várni fogja a visszatértét...
- Jó reggelt, Drágám! már világos volt és a férfi állt előtte. Miért a fotelban aludtál?
- Nem is aludtam... csak kicsit gondolkoztam.
- Min?
- Ne akard tudni... csak rosszat álmodtam. És különben is, kértelek már, hogy ne szólíts `drágámnak`, az olyan elcsépelt. Ilyen erővel mondhatnál Darlingot is, mintha csak kutyaeledel-számba vennél engem.
- Látom, ma reggel harapós kedvedben vagy.
- Ham! harapott a levegőbe Paxa, de nem sikerült olyan viccesre a mozdulat, mint szerette volna, a férfi jobbnak látta, ha eltűnik a fürdőszobában.
Az álmok sohasem logikusak, gondolta magában, az álmok csak belső félelmeink kivetülései... Mégis, ez a félelem rányomta bélyegét egész napjára.


14. Nappalkép szerelmeskedés a lépcsőfordulóban

Csak ült az irodában és nem tudott a munkára összpontosítani, egyre csak az éjszakai álomkép járt a fejében. `Szellő-lány`. Egyre inkább kezdett együtt érezni az előző feleséggel, egyre inkább sajnálta, s ezzel párhuzamosan egyre inkább érezte hibásnak a férfit a házasság tönkremenetele miatt. Ha nem is voltak úgymond nőügyei, mégis, legalább az ügyetlenségével, a részvétlenségével okot adott arra, hogy a nő féltékeny legyen.
Eddig úgy gondolta, hogy a szeretet azt jelenti, hogy megbízunk a másikban de mi történik, ha a másik ezzel visszaél? Nem akart olyan mélyre süllyedni, mint az Ex, hogy az eldobott papírfecniket, sms-eket, e-mail-eket olvasgassa, de talán az is ostobaság volt, hogy ennyire megbízott a másikban. Minden férfiben, minden nőben ugyanazok az ösztönök dolgoznak, nem szabad csodálkozni ezen.
Akkor meg miért hibáztatja a férfit, miért érez együtt a nővel? Mind a kettő csak azt tette, amit az ösztönei diktáltak; a férfi vadászott, még ha nem is csalta meg a másikat, a nő féltékenykedett neki meg csak annyi a dolga, hogy leszámoljon az illúzióival.
Leszámolni az illúziókkal. Ettől még lehet jó a kapcsolatuk, csak jobban kell ügyelnie a másikra és nem szabad álmodoznia.
Lemondani az álmokról. Igen, az álmok... Vajon, ha lemond az álmairól, akkor az éjszakai álomkép se látogatja meg többet? Mit akar, mit kell megtennie, hogy ezentúl nyugodtak legyenek az éjszakái?
Már dél volt, s ma még tulajdonképpen semmit sem dolgozott, egész nap csak filozofált. A monitorra nézett: 12:01, `Önnek egy új üzenete érkezett`
`OK` katt.
Előugrott az üzenet: `Szerelmem, hiányzol. Gyere le a szokott helyre.`. Pár szó és minden megváltozott: már nem számított a múlt, az álomkép, csak az, hogy a másik szereti és hiányzik neki. A szerelem nem illúzió, hanem valóság. Repült lefele a lépcsőn, a kis fordulóba, ahol találkoztak régente.
Már előre érezte a másik ölelésének, csókjának ízét. Amitől minden újra jó lesz.
Futott lefele, lehajolt a lépcsők között, látta az ablak előtt a férfi árnyékát, kiáltani szeretett volna, de nem akarta arra sem vesztegetni az időt.
Nem akart mást, csak csendben mellé lépni, átölelni, megcsókolni és mindent elfelejteni, az örök jelent megélni és boldognak lenni.
Már csak egy forduló, szinte beleszédült, úgy repült lefelé.
És minden semmivé vált.
A férfi ott állt. Egy test volt, de két szív: egy nőt ölelt. Egy nőt, akit még sohasem látott, de tudta ki az: a másik, a volt feleség. Egy nőt, akit olyan szenvedéllyel ölelt, mint őt még sohasem, akivel eggyé vált a teste. A földön szerteszét szórva egy női blúz, egy férfiing, egy csipkés melltartó, középen a két félmeztelen test, amit lihegve, szenvedélytől izzadtan eggyé válnak az ölelésben és a csókban.
Üresnek és megcsaltnak érezte magát. Szeretett volna elfutni, de nem bírta nem nézni azt a két testet, akik már egyek voltak. És tudta, hogy ennek az egységnek már sohasem lehet a része, se a férfival, se mással. Minden szeretete, amit eddig a férfi iránt érzett, gyűlöletté vált.
Nem tudta mennyi idő telt el, csak nézte őket. A férfi háttal állt neki, nem vehette észre a nő viszont egyszer mámorosan hátra vetette a fejét, majd lassan visszahajtotta és a szemébe nézett és olyan diadalittasan nézett a szemébe, mint aki tudja: végleg legyőzte őt.
Kócos volt a haja, a csattok elcsúsztak a helyükről, a bőrük verejtéktől csillogott, a szemfestéke elkenődött mégis, mindennek ellenére, vagy éppen emiatt, nőiessége teljében volt. És már Paxa is tudta: veszített, mert a férfi rá sohasem fog így nézni, ahogy most arra a másik nőre.
Furcsamód nem az fájt neki, hogy a másik megcsalta, hogy a második helyre szorult vissza, hanem sokkal inkább az, hogy rá kellett döbbennie: a férfi sem más, mint a többi, őt is ugyanazok a vágyak vezérlik.
Újra ott ült az asztalánál és levelet írt.

`Nem tudom ez mire volt jó. Ha már más nőkkel szórakozol, nem kellek oda a gyertyát tartani. Vagy ha szakítani akarsz velem, egyenesen a szemembe is mondhattad volna. Gusztustalan volt. Gyáva vagy, nem tudom, mivel tudott az a nő visszacsábítani. Szerettelek, de ezek után nem tudok többet veled élni. Legyetek boldogok. Paxa`

`Küldés` katt.
Most várnia kell, de bármit is válaszol a másik, vége.
Most az első válaszában megpróbál mindent helyrehozni, de neki erősnek kell lennie, nem szabad meginognia, ragaszkodnia kell a szakításhoz.
Vajon mennyi idő kell, hogy összeszedje magát és válaszoljon? Vagy még mindig ott szerelmeskednek a lépcsőfordulóban?
Mennyi is lehet az idő? Automatikusan a gépre nézett: 12:01
Igen, akkor még egy fél óráig húzhatják az ebédidőt...
Várjunk csak, mikor is jött az előző e-mail? Végigpörgette az e-mail-eket, de sehol sem találta azt a levelet, még a törölt elemeket is megnézte, de nem volt sehol. Pedig, amikor leindult, lezárta a gépet igaz nem emlékszik arra, hogy meg is kellett volna nyitnia, persze lehet, hogy ez csak annyira automatikus mozdulat volt, hogy nem is jegyezte meg...
`Önnek egy új üzenete érkezett` Megrázkódott, mint aki álomból ébred. Katt.
Előugrott az üzenet: `Szerelmem, hiányzol. Gyere le a szokott helyre.` De most az üzenet folytatódott: `Menjünk egy kicsit sétálni.`
Elmosolyodott, kicsit keserédesen; újra csak egy álomkép volt. Nappal. Úgy látszik, az átok egyre jobban terjeszkedik; kiindult az álmokból, aztán, az álomtalan éjszakákra is, s most már nappal is támad.
Nincs más hátra; fel fogja venni a harcot. Lehet, hogy az álomkép lassan felőrli és megöli, de egyet sohasem érhet el: nem fogja elvenni tőle a szeretetet, ahogy a férfit szereti. Mert, ha nem szeretné többet, akkor tudna csak győzni rajta.
Vállalja a harcot, nem adja fel.


15. Harc, levél 7. az átok

Másnap az interneten elkezdte körbejárni a kérdést. Beütötte a keresőbe az `átok` szót és elborzadt az eredménytől. Mindenféle bűbáj és babona, szabadító szertartások, varázslatok, amulettek és hasonlók. Paxa alapvetően racionális embernek tartotta magát, még akkor is, ha éppen egy irracionális élethelyzettel kell szembenéznie. De valahogy érezte, hogy ezek a megoldások, csak látszatok. Talán, ha elhinné, hogy egy ónix a párna alatt megszabadít, placebo-hatással segítene de mit tegyen, ha nem tud hinni benne?
Volt egy érdekes gondolat is, de az ellen minden érzéke tiltakozott: az átok addig él, amíg az a személy, aki kimondta. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal; mi lenne ha...? Egész életében törvénytisztelő polgárnak nevelték, jó ember volt, az elmúlt években, talán ha két emberről mondott rosszat (a férfi egyszer azt mondta, ezért is szereti), de most, a kialvatlanság felszínre hozta énjének állatias, ösztönös részét is, legalább annyira, hogy a gondolatot ne utasítsa vissza egyből...
Talán, ha az álomképet az asszonnyal azonosítani tudta volna, legalább érzelmileg képes lett tovább fűzni ezt a gondolatot, de a szemében élesen különvált a kettő: az első maga volt a Gonosz, de a második inkább csak egy szerencsétlen teremtmény, akinek abban rejlett a tragédiája, hogy nem volt képes igazán szeretni csak a szerelmet ismerte.
Látszólag jobb megoldásnak tűnt, hogy meg kell tisztítania a gondolatait a gyűlölettől, de a valójában ennek sem volt sok értelme, hiszen az elején nem is gondolt arra a nőre, a levél, az irracionális jelenségek csak utána kezdődtek el és gyűlöletet még az álomképpel szemben sem érzett, csak egyszerűen, szeretni, élni akart.
Végül, hogy ne legyen teljesen hiábavaló az egész napi kutakodás, a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: ónix.
Egyszer, még évekkel ezelőtt, a barátaival eltöltöttek egy hétvégét a hegyekben. Nem volt semmi különös, kirándulgattak, beszélgettek, feküdtek a fűben és nézték a csillagokat... Egyikkőjük pár hónappal később a távolban kapott egy állást és mindegyik lánynak egy-egy követ adott ajándékba. Volt, akinek kéket, mert úgymond, olyan szép a szeme, mint a tavaszi égbolt. Másnak valami csillogó féldrágakövet, mert azt mondta ilyen a szépsége. Ő egy ónix medaliont kapott: `Mert a te lelked is ilyen mély, mint ez a kő: benne van a világmindenség. Ha ezt a teljességet megőrzöd, soha semmi sem árthat neked. Az és ez a kő minden rontástól megvéd` Talán nem is az ezoterikus magyarázat miatt esett erre a kőre a választása, hanem ennek a mondatnak óvó erejében bizakodott. Hogy annak a fiúnak a barátsága, bár már évek óta nem látták egymást, meg fogja őt óvni.
Este a levél helyére odarakta az ásványt és ugyanazzal mozdulattal elővette a levelet is; hátha az álomkép megelégszik azzal, ha nap közben olvassa el és nyugtot hagy neki éjszaka.

November 9. Hajnal van és nem tudok aludni. Itt fekszik mellettem, de a horkolása, ami máskor megnyugtat, most idegesít. Kibírhatatlanul. Mindent gyűlölök.
Amikor hazajött alkohol és bagószaga volt, ha volt is asszony-illat rajta, elnyomták ezek. Számon kértem, hogy miért kapcsolta ki a mobilját. Azzal vágott vissza, hogy én engedtem meg neki, hogy elmenjek, ne féltékenykedjek, bízzak már meg benne. Nem volt túl értelmes válasz, de azt mondtam neki, hogy ha szeret, ha valóban szeret, ahogy állítja, meg kellett volna éreznie, kitalálnia, hogy bármit is mondok, mert mit mondjak mást, hogy ne tűnjek házisárkánynak, akkor sem esik jól, hogy elmegy. Ezek után azt mondta, hogy mocskos vagyok, ha ilyen csapdába csalom.
Azután berohantam a konyhába. Utánam akart jönni, azt kiabálta, hogy nem úgy gondolta, nem akart megbántani... de a lábára csaptam az ajtót, tiszta erővel megpróbáltam ripityára törni a lábfejét... Pár perc után feladta, lezuhanyozott és lefeküdt. Pedig, ha várt volna, az ajtó előtt, ameddig akarok, talán megbocsátottam neki. De így nem.

Paxának eszébe jutott, hogy egyszer ők is összevesztek valamin, valami buta kis félreértésen, aztán egyre durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez. Kimondta akkor azt a mondatot, amivel a férfit a legjobban megbánthatta:
- Most már megértem, hogy miért hagyott ott a feleséged...
- Ez egy nagyon aljas mondat volt.
- Aljasnak neveztél? Akkor most hagyjuk abba.
Órákig nem beszéltek egymással, közben mindketten már a másik nélküli életen gondolkoztak. Lélekben mind a ketten érezték, hogy átléptek egy olyan határt, ami a szakításhoz vezethet, a világ rendje szerint. De aztán egymásra néztek, Paxa elmosolyodott, a férfi szólt pár mondatot és minden rendbe jött.
Vajon csak azért történt így, mert még friss a kapcsolatuk, amikor minden könnyebb, vagy azért, mert tényleg, ha nem is jobban, de igazabban szeretik egymást? Tovább olvasta a levelet:

Amikor már elaludt, oda ültem mellé, az ágy végébe és elgondolkoztam az életünkön. Régen egy szavam, egy pillantásom elég volt, és bármit megtett nekem. Már nem az enyém, elveszítettem. Már nem éri meg nekem ez a kapcsolat, elhagyom.
Elképzeltem az életünket, hogy milyen lesz, ha elhagyom. A sajátomat viszonylag könnyű volt: eddig mindig meg tudtam szerezni, azt, amit akartam, soha nem voltam magányos, mindig volt mellettem férfi. De ő is talál majd magának valakit. És akkor fogom végleg elveszíteni. Nem akarom, hogy bárki mással boldog legyen, azt akarom, hogy élete végéig csak azt fájlalja, hogy ilyen csúnyán bánt velem. Gonosz vagyok? Nem, csak őszinte.
Ott, az ágy szélén, ezen az álomtalan éjszakán megátkoztam azt a nőt, aki szeretni fogja, akit szeretni fog. Ha valóban szereti, ne legyen nyugovása mellette az ágyban, kerülje el az álom, vagy őt, vagy saját magát veszítse el, sorvadjon el, s ha mégis kitart mellette, lassanként hagyja el józan esze és haljon meg!
Úgy éreztem, hogy a lelkem, mint fekete keserűség kiáradjon belőlem és átitasson mindent, ami a lakásban, a férjem életében van. Bármihez is ér majd az a nő, átkot fogjon, átokhoz érjen, minden egyes perctől, amit a lakásban tölt, egyre átkozottabb és keserűbb legyen.
Ez történt azon az éjszakán.

Paxa úgy érezte, most már mindent ért. Már látta az ellenséget, akivel fel kell vennie a harcot. Összetépte a levelet, szokása szerint és kidobta.
No, ma éjjel meglátjuk, hogy melyikünk az erősebb, Te vagy én az ónixszal együtt gondolta, s szokásos éjszakai elfoglaltságaihoz kezdett. Talán csak annyi kivétellel, hogy aznap este hajat mosott, s több időt töltött a piperetükre előtt.