Az elégethetetlen levél - szerelmes kísértetmese 4.

16. `Lélek lép a lajtorján`

`Szokás szerint` éjfélkor ébredt fel, az álomkép, már ott ült az ágy végén. Már nem érzett félelmet, inkább azt a kellemes izgalmat, amit az atléták egy-egy ugrás előtt. Vele szemben leült és megszólította:
- Most már tudom, hogy ki vagy és mit akarsz. Vagy engem, vagy a szerelmemet akarod elpusztítani. De nem hagyom magam. Nem hiszem, hogy az átok erősebb lehetne a szeretetnél.
Az álomkép még mindig lehajtotta a fejét, de lassan felemelte a jobb kezét: az ónix volt benne. Leejtette a földre: halk zörejjel ezer szilánkra tört.
- A követ el tudod pusztítani. De csak álmomban. Velem és a szerelmemmel semmit sem tudsz kezdeni. A szeretetemmel javította ki magát Paxa.
- `Lélek lép a lajtorján`
- Nem félek már tőled. Tudom, hogy csak egy szerencsétlen nő vagy, aki nem kapta meg az élettől amit akart, s azt akarod, hogy más se kapja meg. De a gyűlöletnél mindig erősebb a szeretet. És én szeretek. Még téged sem gyűlöllek, csak sajnállak. és annak a sötétségnek a mélyére nézett, ahol az asszony arcának kellett volna lennie. Mintha egy pillanatra érezte volna az arcvonásokat a feketeség mélyén.
- Ne sajnálj. Inkább gyűlölj. Gyűlölöm a nyáladzó jólelkűséget. Gyűlölj. Jár nekem.
- Nem gyűlöllek és nem is félek tőled.
- Ostoba vagy. Azt hiszed, hogy legyőzhetsz. erő és eltökéltség volt az álomkép hangjában.
- Már legyőztelek. Engem szeret. És én is szeretem őt, nem uralkodni akarok felette, nem birtokolni.
- Ostoba vagy, nem lesz nehéz megsemmisítenem téged. Gyere velem, mutatok valamit. Kimentek a hálószobából, majd jobbra fordultak és megálltak egy ugyanolyan ajtó előtt, mint a hálószobáé, ahonnan kijöttek. Paxa tudta, hogy ez az ajtó csak az álmaiban létezik.
- Azt hiszed, hogy csak a te álmaidban jelenek meg? Az övében is. Minden éjjel. De ott más alakot veszek fel. Minden éjjel engem ölel, minden éjjel az én csókomról álmodik. Küzd ellene derekasan, ezt el kell ismernem. De amikor felriad, a te hideg testedet érzi maga mellett, nem az én tüzemet. Rád sohasem fog olyan szenvedéllyel nézni, mint rám. Szerinted téged mikor fog szex-istennőnek nevezni?
- De szeret és tudja, hogy szeretem. kapaszkodott Paxa ebbe az egy szóba.
- Persze. Felriad és átölel téged közben pedig a könnyeivel küszködik, mert tudja, hogy azt, amit tőlem megkapott, tőled sohasem fogja. Szeret, de nem azzal a szerelemmel, mint engem. Te vagy a szürke valóság, én pedig az elveszített, mesés boldogság. Ezzel sem tudsz versenyre kelni. Tedd a kezed a kilincsre, ne félj kinyitni az ajtót, lásd meg, mi lenne az, amivel nem tudsz megbirkózni.
- Nem. Tegnap már láttam. Ügyes volt, el kell ismernem.
- A századát sem láttad annak, amit átéltünk együtt és tízezredét sem annak, amit most beleképzel.
Az asszony hangja egyre diadalmasabbá vált, s Paxa a szíve egyre riadtabban vert; tudta igaza van. De a másik nő a totális győzelemig nem akart megállni:
- És azt se felejtsd el, hogy én vagyok a gyerekei anyja. Azt a két kislányt az életénél is jobban szereti, vágyik arra, hogy ők is viszontszeressék.
Látod, ebben a harcban csak én győzhetek, akár a jó, akár a rossz ösztön vezeti is.
- Nem tudlak sehogyan sem legyőzni?
- Nem. Ostoba vagy, mert azt hiszed, hogy a szeretet erősebb, mint a gyűlölet. Nem tudod, hogy gyűlölet nélkül még a szerelem is ízetlen. Nem ismered a teljes testet-lelket betöltő gyűlölet erejét. Próbálj meg gyűlölni. Ha jobban gyűlölsz majd, mint én téged, legyőztél és átveheted a helyemet.
- Nem. A gyűlöletemmel csak te lennél erősebb. És ha legyőznélek is; mit érnék azzal, ha én is csak egy olyan pusztító lennék, mint te?
- Annál több szeretet van benned, hogysem elhagyd. Meg kell halnod. Csak az a kérdés, hogy gyorsan vagy lassan. A te választásod.
- Az enyém?
- Igen. Ez lenne az egyetlen mód arra, hogy legyőzzél. Nézz a tükörbe! odaállította Paxát a foltos előszobatükör elé. Nézz magadra! A szemeid karikásak, az elmúlt hetekben megráncosodtál. Hirtelen a lány hajába kapott és két marékkal kitépett belőle és a szeme elé tartotta: ma még csak egy-két szál, de hamarosan ritkulni és őszülni fog a hajad. Nézz a tükörbe!
A háta mögé állt, két kezével megfogta a fejét és kényszeríttette, hogy a tükörbe nézzen. A tükrön a vakfoltok elkezdtek terjedni végül az egész keretet betöltötték. Mögüle egy öregasszony meztelen teste rajzolódott ki.
- Látod magadat? Ilyen leszel hamarosan. Mit gondolsz, mennyit bír ki egy ember úgy, hogy egyetlen éjszaka sem jut pihentető álomhoz jutni? Elárulom, nem sokáig. És akkor vagy meghalsz, vagy elhagy. Ki tudna szeretni egy ilyen öregasszonyt? Ha elhagy, akkor talán életben hagylak. Mert látni akarom, ahogyan magad alatt vánszorogsz az utcán, mert ugyanúgy elveszítetted azt, akit szerettél. Látni akarom a könnyeidet és utána a megfásult arcodat. És akkor már nem kell, hogy megöljelek, mert te fogod várni és kívánni a halált. Ezt akarod?
Paxa zokogott, fulladozott a könnyeitől, de kitépte magát az asszony kezeiből, érezte, ahogy körmei belekarmolnak az arcába és szembefordult vele:
- Azt mondtad, hogy egy módja van annak, hogy legyőzzelek. Mondd meg, mi az!
- Lélek lép a lajtorján... Gyere!
A teraszon voltak. Ülj ki a szélére!
Paxa gépiesen engedelmeskedett. Ott volt lába alatt a többemeletnyi mélység, meztelenül mindenki szeme láttára, de ez már mind nem érdekelte. Tudta, hogy csak álom. Tudta, hogy ha az asszonynak igaza van, és bármennyire is tiltakozik, a rá váró valóság sokkal szörnyűbb lesz, mint a legrosszabb álom.
- Ugorj le! És akkor győztél. Ugorj le és akkor a lelked feljebb lép egy magasabb dimenzióba, el fogod hagyni ezt a sok szenvedést, ami itt rád vár. `Lélek lép a lajtorján`. Hát lépj!
Lépj előre egy kicsit, érzed meg utoljára, ahogy a szél körülölel és simogat, mond magadban ezt a sort és hidd el, könnyű lesz a halál. És legyőzöl. Mert akkor te leszel a férfi szemében az elveszett nagy szerelem, a meg nem élt `ha`, az eljátszott nagy lehetőség. Mert akkor én megöregszem, vénasszony leszek, de te megmaradsz az örök fiatalnak és szépnek. Csak egy lépés, hidd el, megéri. Egy pillanat és szabad leszel. Szabad és győztes.
- És mi lesz, ha csak lebénulok?
- Fejjel előre ugorjál. Higgy nekem, biztos módszer. Nem fog fájni.
Paxát hívogatta a mélység. Végtére is, csak kicsit előre kellene helyeznie a súlypontját. Egy próbát megér. Végtére is, most csak álmodik, nem lehet belőle baj. És talán az álomképnek elég lenne az is, hogy álmában megtegye, talán így megszabadulna tőle. Csak egy próba, egy kockázat nélküli kísérlet. Lassan előre dőlt...
S a két nő felett kerek volt a telihold.


17. Ébredés, a halál íze

A fürdőszobából kiszűrődő neszekre ébredt, összetörten, kábultan. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, de az ágy szélénél nem jutott tovább. Magába roskadva várta a férfit. Úgy érezte, még sohasem volt ekkora szüksége az ölelésére, a szeretetére. De a férfi nem ért hozzá, leguggolt vele szemben.
- Mi történt veled, Paxa?
- Hogyhogy?
- Mintha valaki összekarmolta volna az arcodat... és...
- Mi és?
- Meztelen vagy. Mintha valaki letépte volna a hálóingedet. Történt volna valami az éjszaka, amire nem emlékszem? A lány olyan üresnek és fáradtnak érezte magát, hogy feleslegesnek tartotta volna eltakarnia ruhátlanságát:
- Rosszat álmodtam. Az életemet is odaadnám azért, hogy egyszer ki tudjam magamat aludni és kipihenjem magam.
- Menj orvoshoz.
- Nem tudna segíteni. rázta a fejét a nő.
- Te tudod.
- Ölelj át. Emlékszel, a szerelmünk kezdetén, azt mondtam neked, hogy az ölelésednek csodatévő ereje van? Ölelj át most is úgy, és tudom, minden rendben lesz.
- Nem lehet.
- Miért nem?
- Paxa, beszélnem kell veled. Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam kettőnkről.
- És mire jutottál?
- Hogy szeretlek és te vagy a legjobb ember, aki valaha is szeretett. Nem érdemellek meg téged.
- De? Mert az ilyen mondatok után mindig jön egy `de`, egy tőrdöfés.
- Nos igen... Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd. Szeretlek, de nincs meg köztünk az a bizonyos tűz, az a lobogás. Ami meg volt a feleségemmel.
- Már nem a feleséged. Elhagyott. Nem emlékszel?
- Elhagyott, de ez tévedés volt. Tudom, ha visszamennék hozzá és bocsánatot kérnék, újra tudnánk kezdeni. Mégiscsak ő a gyerekeim anyja.
- És miért kérnél bocsánatot?
- Hogy elárultam a szerelmünket. Hogy nem tudtam megadni neki azt, amire szüksége volt. Ezért kellett elszöknie tőlem...
- Jó ember vagy, de hiányzik belőled minden büszkeség. Nem te mesélted, hogy nap mint nap hogyan hisztériázott, hogyan alázott meg, terjesztett rólad mindenféle pletykákat? Nem emlékszel arra, hogy az ajtóval hogyan törte össze a lábfejedet? Még most is sántítasz egy kicsit. Hogy tudsz ezek után visszamenni hozzá?
- De igen. De ez is csak azt jelenti, hogy szeret, még mindig. Csak most gyűlöletként éli meg a szerelmet. És már látom, hogy ő is megbánta, képes lenne újrakezdeni. És én is.
- Te?
- Erről nem akartam beszélni.
- Beszélj, nagyon rosszabb már nem lehet. `dehogynem!` gondolta magában Paxa, és önkéntelenül elmosolyodott akármilyen kétségbeejtő is volt a helyzet. `Ez a férfi szemmel láthatóan teljesen hülye, az olyan nőket szereti.`
- Nehéz ezt elmondani. Vele jobb volt a szex.
- Ez minden?
- Igen. Azt hittem, hogy ez mellékes, de nem. Nem tudom magamat becsapni. Minden éjjel vele álmodom, átélem szerelmünk legcsodálatosabb pillanatait, ahogy az öleléseivel felperzselte az egész világot, hogy aztán újraalkossa azt. Sokszor, amikor téged ölellek, őt képzelem a helyedbe. Legszívesebben sírnék. És gyűlölöm magamat, mert érzem, hogy elárullak téged, azzal, hogy szerelmet hazudok neked. Jobbat érdemelsz.
- Ma is vele álmodtál?
- Igen. Mint minden éjjel. De ma éjjel furcsa álmom volt. Kint ült a teraszon és nevetett a telihold fényében. Egyszerre volt csábító és gonosz ez a nevetés. Éreztem, hogy újra teljesen a hatalmában vagyok.
- És most?
- Elmegyek. Megpróbálom újra kezdeni vele. És tudom, most sikerülni fog. Talán az volt benne a sors könyvében, hogy el kell hagynunk egymást, hogy újra egymásra találjunk.
Ha most elengedsz, örökre hálás leszek neked érte. És azért is, hogy rádöbbentettél erre.
- Akkor hazugság volt minden?
- Igen.
- ...akkor minden hiába.
- Dehogyis. Találsz majd nálam jobbat, aki megérdemel téged.
Paxa feleslegesnek érezte, hogy tovább magyarázza ennek az alaknak, akiről azt hitte, hogy szereti, hogy mi volt hiába, mi fáj neki. Persze, hogy fáj, hogy elveszíti, mert tudta, hogy boldogok lehetnének együtt. Nem csak az fáj, hogy megalázta, hogy a másik nő jobb az ágyban mondhatni, apróság. Nem is a hazugság, mert hát ez volt a valóság, s csak ettől akarta megóvni.
Nem, ami fájt az az volt, hogy még sincsen a világban jóság és igazság. A hazugság és az önzés erősebb, mint az igazság és a szeretet. Az átok, mint az áldás. Felesleges tovább élnie. A legegyszerűbb lenne meghalnia, ahogy mondta az álomkép. Nem azért, hogy legyőzze, nem azért, hogy a férfi epekedjen utána egyszerűen csak azért, mert már undorodott ettől a világtól, az élettől.

Kábultan kikóválygott a teraszra.
A férfi nem tartóztatta.
Ott állt a terasz szélén, s nézte a munkába induló embereket. Vigyáznia kell, hogy ne essen rá senkire se, elég, ha ő meghal. Mit is mondott az álomkép? Fejjel előre, az a biztos. Tízig számol és ugrik.
1... behunyta a szemét.
2...
3... eszébe jutott, hogy nem mosogatott el...
4... nem fog fájni, csak egy pillanat...
5... legyenek boldogok...
6... kár a gyerekekért...
7... milyen íze lehet a halálnak?
8... összeszorított a fogait
9... megfeszültek az izmai
10... eszébe jutott még valami:
- Nincs egy cigid?
A férfi a meglepetéstől gépies mozdulattal a zsebéből előhúzott egy dobozzal:
- Tessék, a halálraítélteknek is jár egy szál...
Paxa boldogan a szájába vette a cigarettát és élvezte a nikotin évek óta nem érzett ízét. Úgy érezte, a világ rendje mégiscsak helyreállt. Mert csak egy pillanat és valóban győzni fog. A csikket széles mozdulattal kidobta az utcára. Máskor halálosan bosszantotta, ha valaki a nyilvánosan szemetelt, de most már nem számít. Egy perc és vége lesz, lehull a függöny. Finito.
- Drágám. fordult a férfihez.
- Igen.
- Valamit elrontottál.
- Mit?
- Én dohányoztam, nem te. Te sohasem cigiztél. Miért volt nálad mégis? Hm? Drágám, ha legközelebb álmomban az őrületbe akarsz kergetni, jobban dolgozd ki a részleteket. és elégedetten figyelte a másikat. Vajon milyen lehet, amikor egy szellemkép káromkodik, amikor dühös? Mert most, először, amióta megkezdődött kettejük között a harc, győzött. És ez a győzelem édes volt. Lehet, hogy legközelebb beleesik a csapdába, de most győzött. Leleplezte, hogy minden, ami ezen a reggelen történt csak álom volt, buta képzelgés.
Az álomkép, aki az előbb még a férfi alakját vette fel, semmivé foszlott. Paxa fölállt és visszaindult a szobába, amikor érezte, hogy valaki a hideg karjaival, átöleli. Nem volt félelmetes, csak bosszantó. Női hang súgott a fülébe:
- Drágám, neked mindig szerencséd kell, hogy legyen. Nekem csak egyszer...


18. Ébredés, búcsú

A fürdőszobából kiszűrődő neszekre ébredt, összetörten, kábultan. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, de az ágy szélénél nem jutott tovább. Magába roskadva várta a férfit. Úgy érezte, még sohasem volt ekkora szüksége az ölelésére, a szeretetére. De a férfi nem ért hozzá, leguggolt vele szemben.
- Mi történt veled, Paxa?
- Rosszat álmodtam... Mint mostanság mindig. Az életemet is odaadnám azért, hogy egyszer ki tudjam magamat aludni.
- Menj orvoshoz.
- Nem tudna segíteni.
- Dehogynem. Adna valami gyógyszert vagy valami terápiára küldene.
- Nem vagyok dilis. Bár, már ezt sem tudom. Néha keverem az álmot és a valóságot. Ölelj át. Tudni akarom, hogy ez most a valóság.
- Ha csak ez kell... átölelte a nőt, de ez inkább olyan megszokás-ölelés volt és nem óvó-szerető. Paxa megnyugodott: minden jel szerint ez a való élet, nem az álom, ahol vágyaink és félelmeink teljesülnek. Akkor viszont használhatja a józan eszét:
- Beszélnem kell veled. Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam kettőnkről. És magamról.
- Ez nem jelent jót.
- Úgy érzem, eltávolodtunk egymástól. Minden összezavarodott. Megfulladok.
- Vége?
- Nem, de szükségem van egy kis egyedüllétre. Elmegyek. Kiveszek egy kis szabadságot. Végig kell gondolnom az életemet és a kapcsolatunkat.
- Ennyi volt? Pár hónap és dobsz? Pedig úgy éreztem, hogy veled örökké fog tartani.
- Én is. De most annyi mindennel kellett szembenéznem, a saját félelmeimmel, hogy úgy érzem, így nem mehet tovább.
- És én? kérdezte a férfi, bár maga is tudta, hogy a kérdése meglehetősen bután hangzik.
- Te azt mondtad, szeretsz. Vártál már rám hónapokon keresztül, ezt a pár napot, pár hetet kibírod. Ha valóban szeretsz. Ha nem, úgyis mindegy.
- Romantikus vagy.
- Én?
- Igen. Csak abban tudsz gondolkozni, hogy szeretlek, vagy nem.
- És nem így van?
- Nem. A szeretet olyan, mint egy növény; azt táplálni kell. Elhal, ha magára hagyják. Paxát kicsit dühítette, mert ez a mondat olyan giccses volt, mintha egy női magazinból, vagy az ex leveléből olvasta volna.
- Szerintem te vagy romantikus. Akkor ez az idő neked is kell: te is el tudod dönteni, hogy kire van szükséged.
- Rád, én már tudom.
- Én nem. Döntsd el, hogy arra van szükséged, amit én tudok adni, vagy arra, amit a feleséged. Az ex. Akivel minden éjjel álmodsz.
- Rád. vágta rá a férfi, majd pillanatnyi habozás után folytatta: de honnan tudod, hogy... hagyjuk.
- Hagyjuk, szerintem is. Mondjuk, egy hét, rendben? Vegyük úgy, hogy ez az évi rendes szabadságom Tőled. Te is elmehetsz, ha akarsz, neked sem árt egy kis szabadság.
- Rendben. Azt elárulod, hogy hova mész?
- Haza. Sekrestyésre. Ott voltam gyerek. Talán erőt tudok belőle meríteni. Ha szeretsz, elengedsz.
- Szeretlek. Menj. De tudnod, kell, hogy visszavárlak.
- Tudom mosolyodott el Paxa.
Nap közben hazatelefonált az édesanyjának (a szervezés legidőigényesebb része volt), kiírt egy hét szabadságot, elkérezkedett az irodából, hogy még délután haza tudjon indulni még egy éjszakát nem akart otthon tölteni. Nem akarta az álomképnek megadni a hazai pálya előnyét. A régi szobájában már ő lesz otthon, s ráadásul az a földszinten is van.

A vonat ötkor indult, sietnie kellett a pakolással. Ruha, pipere, olvasnivaló... Elmosolyodott és automatikus mozdulattal kivette az ágyneműtartóból a levelet. Mindennel együtt igényesebb olvasnivaló, mint a metrón osztogatott ingyen lapok, bármennyire is dicsérik, mint a XXI. század hírlapját.
Lehet, hogy az Álomkép maga a megtestesült Gonosz, de legalább van stílusérzéke, szemben a modern tömegtájékoztatásnak...
A vonaton szerencsére egyedül lehetett. Megvárta, amíg kiérnek a városból és egy halk sóhajjal elővette a levelet. Tudta, hogy találnia kell valamit, amivel le tudja győzni az álomképet...

November 10. Engem hívj ma álmodba...

Összerázkódott és újra elolvasta:

November 10. Már nem hívnak az álmok...

Valószínűleg nagyon ki lehetek, ha ennyire félreolvasom a szöveget, gondolta magában és folytatta az olvasást.

...már nem csábít az élet. Már nem hiszek abban, hogy szép és boldog lehet az ember élete. Ennyi évi házasság után az ember feladja az álmait. Kár olyasmit keresnem a házasságban, ami csak a szerelemben lehet benne és törvényszerűen múlandó. De ha már nincs szerelem és a másik azt a bizonyos közös életet sem akarja, akkor mi marad nekünk? Mi marad nekem? Volt egy régi vicc, már nem is tudom, ki mesélte: lehet-e egy házas ember boldog? Igen, csak a felesége ne tudjon róla.
Én nem akarok olyan házasságban élni, amiben csak titokban, a másik ellenére lehetünk boldogok. Talán múltkor kicsit felkaptam a vizet, talán nem volt teljesen igazam. Kell még egy esélyt adni a házasságunknak. Elhatároztam: Karácsonyig várok. Aztán elhagyom.
Szegény ostoba alak! Tegnap este hozott egy csokor rózsát, aztán elégedetten leült az asztalhoz, mintha minden teljesen rendben lenne ettől. Még azt sem vette tudomásul, hogy kidobtam a rózsákat a kukába, jól láthatón, a nyitott szemetesbe. Aztán este úgy bújt oda hozzám, mintha kötelességem lenne szeretni őt. Hát nem! A testem még az övé lehet, joga van hozzá, de a szenvedélyt már csak álmában kaphatja meg tőlem. Majd ha már ennyi sem lesz, rá fog jönni arra, hogy mit játszott el bennem.
Akkor Karácsony. Ha addig lesz egyetlen boldog napunk, akkor érdemes újra próbálkoznom. Ha nem, akkor elhagyom. Ha annyira terhes neki a társaságom, ha annyira szabadulni akar tőlem, akkor hadd legyen szabad! Majd megtanulja, hogy mit veszített bennem. Hogy nem kellett volna a barátait választania helyettem. Milyen a szabadság, ha a hideg ágy várja éjjel az embert.

Paxa felnézett és összehajtotta a papírt. Végre megértette, hogy mi mozgatta azt a nőt; de nem tudta elfogadni azt a gyűlöletet, ami teljesen betöltötte. A lelke nem vett tudomást az öregedésről, arról, hogy a sors mást tartogat számára negyvenvalahány évesen, mint korábban. Valószínűleg megszokta, hogy női praktikákkal, csábító rafinériákkal, makacssággal mindent megkaphat az élettől, s nem tudott váltani, már hiába próbálkozott, s ami pótolhatta volna, nem volt elég neki: a férje szeretete.
De mégis kísértette meg a gondolat nem lehet mégis, hogy neki volt igaza? Hogy csak lángolva érdemes élni? Csak szenvedéllyel? Hogy a tűznek van igaza a parázzsal szemben? Hogy a szerelem több mint a szeretet, hogy a szenvedély több mint a csend?
Hogy ő is csak hazudott magának egész életében?
A vonatkerekek megnyugtatóan kattogtak alatta, mintegy a rend zenéjét dúdolva mintha a kérdésére akartak volna válaszolni.


19. Otthon `engem hívj ma álmodba...`

Az állomáson édesapja várta, s olyan örömmel, olyan szeretettel ölelte át, ami a legtöbb úgynevezett szerelmes ölelésből is gyakorta hiányzik. Út közben kérdezgette, mi van vele, az élet apró-cseprő ügyeiről, de Paxa élvezte, hogy csak annyit kell elmondania, amennyit akar, többet sohasem. Édesanyja a hirtelen elhatározás ellenére meleg vacsorával várta mintha húsz évet visszarepült volna az időben, a gyermekkor óvó-védő világába. Giccses kép, mégis boldog volt. Már nem csak a levél, az álomkép, de még a párja, az `otthoni` (viszonylagossá vált ez a szó) kapcsolata, messzinek és meseszerűnek tűnt.
Otthon volt, s egy kicsit újra gondtalan és felszabadult lehetett. Az utcák, a dombok védőn fogták körül. Erősnek érezte magát.
Vacsora után egyedül sétálgatott, s már nem látta sötéten a jövőt a naplemente fényében. Leült a játszótéren, a szökőkút csobogása, a gyerekek csivitelése teljessé tette a békét, s hogy gondolatait összeszedje, írogatni kezdett. Közben elmosolyodott arra a gondolatra, hogy ha nem vigyáz, az ő jegyzetei a következő nőt fogják az őrületbe kergetni.

Veszélyek:
1) nem tudom, mikor álmodom, és mikor vagyok ébren. Egyedül azzal tudok védekezni, hogy az álmokban mindig van valami logikátlanság, s mert én álmodom, a vágyaim könnyebben teljesülnek. Következtetés: ezekre kell figyelnem, ezeket kell tesztelnem, s ha ügyes vagyok, még egyszer nem tud becsapni ezzel a módszerrel. Ha egyszer úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, akkor jobb, ha megpróbálok felébredni és egy kis mosolyt rajzolt a bekezdés végére.
2) álmomban kárt okozok magamban de ez még nem biztos. Lehet, hogy csak fel akar őrölni, de sohasem zárható ki, hogy így is ártani tud nekem
3) álmaiban ellenem hangolja a páromat, a volt férjét. Ez ellen nem tudok védekezni, olyan terepet választott, amiben nem is akarok, nem is tudok versenyezni vele. `Csak` meg tudok bízni benne de lehet, hogy ez több, mint amire az a nő valaha is képes volt. Ha valami, ez segít.
4) hogyan szabaduljak meg tőle? Valami van azokban az írásokban, egy gyenge pont, valami, amitől fél. Amiről ő sem tud. Aki ennyire gyűlöl, az a gyűlöletében mindig leleplezi saját gyengeségét is. De vajon mi lehet az?

Eszébe jutott, mit olvasott először a vonaton: `Engem hívj ma álmodba...`. Most ő van otthon, ő az erősebb. Ma ő akarja, hogy eljöjjön álmában.
Felsóhajtott, összegyűrte a papírfecnit és hazaindult. Eszébe jutott, hogy ilyenkor, a nagy harcra készülve szokás rágyújtani egy cigire. Megtapogatta a zsebét: üres volt most nem álmodik. Elmosolyodott.
`Engem hívj ma álmodba` bár elhatározta, hogy a gondolatai között mindig ott lesz az a nő, hogy biztosan megjelenjen a kép éjszaka, de nem tudta tartani magát az elhatározásához: az esti beszélgetésekben annyi minden előjött, mi van a bátyjával, a nővérével, hogy ez teljesen betöltötte. Persze, kapott hírt róluk folyamatosan, de így, az otthon biztonságában teljesen más, életszerű volt: ami eddig olyan volt, mint egy régi mese, vagy útleírás, most az egyetlen létező valóságos világgá vált, mintha nem is lenne a város, nem is lenne a munkája... Mintha még mindig kislány lenne s zárójelbe kerültek az otthontól távol töltött évek.
Még hazatelefonálni is elfelejtett, pedig a vonaton elhatározta, hogy megteszi, nehogy a férfi azt higgye, hogy rá haragszik, vagy tőle akar szabadulni de amikor az órájára nézett, már elmúlt tizenegy. Ilyenkor nem illik telefonálni, legalábbis erre fogta, hogy nem szól haza. Ha őszinte lett volna magához, be kellett volna vallania a mélyben megbúvó félelmet: mi van, ha nincs otthon, ha másnál van? Mi van akkor, ha csöndre kell intenie egy nőt maga mellett, hogy most még lélegzetet se vegyen, ne nevessen? Ha a telefonba azt suttogja, hogy `szeretlek`, de közben egy másik nőt tart a karjában, s nem tudni, melyiknek szól ez a vallomás? Mi van, ha mégis az Exnek van igaza, s ráadásul buta módon pont ő hagyta magára a párját? De ezek a gondolatok végiggörgetlenül maradtak tudata mélyén, megválaszolatlanul, legyőzetlenül.
A szobája majdnem úgy várta, mint ahogy egykor otthagyta; az ágy, az asztal, a székek, a könyvespolc, mintha csak tegnap búcsúzott volna tőlük. Csak pár kartondoboz költözött be, látszódott, hogy a szülei raktárként is használták a szobát, s csak gyorsan takarították ki. Egyedül az illatok változtak; már nem a kamasz-lány otthon illata ölelte körül, hanem az öreg ház időtlen aromája. De ott volt még az ágya mellett a faliszőnyeg is, mindenfajta nonfiguratív mintával. Kislány korában elalvás előtt mindig ezekre ragadt a szeme: sütiket, virágos rétet, mesefigurákat képzelt bele, s mindig könnyű volt az álma. Talán most is így kellene tennie, egy nyugodt éjszaka neki is járna... Még a pohár vizet is odakészítette az édesanyja az éjjeli szekrényre, mint kislánykorában. Aludni kéne, könnyű álommal, mint régente...
Mégis, újra elővette a levelet és olvasni kezdte:

November 28. Ma kezdődik az advent. Máskor nem számít nekem sokat, legfeljebb annyit, hogy elkezdhettem az ajándékvásárlást. Már régóta nem hiszek abban, hogy ez lenne a szeretet ünnepe, csak egy hét, ami a zabálásról, az álszenteskedésről, a kirobbanó családi veszekedésekről, a rokonlátogatásról szól.
Mégis, idén várok valamit. Hogy a házasságom így vagy úgy, de megváltozzon. Nem hiszek benne, de talán még jól is alakulhat. Ha végre rájön arra, hogy valamit tennie kell értem, a feleségéért is. Én már mindent feláldoztam érte, itt az ideje, hogy ő is adjon valamit. Egy apróság is elég lenne, csak tudjam, hogy nem kell neki más, csak én. Hogy csak az enyém.
Persze, szerencsétlen azóta is próbálkozik. Elvisz vacsorázni (nem csak a Burger Kingbe, étkezési jeggyel), néhányszor még virágot is vett (amíg nem vette észre, hogy pár órán belül a szemetesben végzi), sőt egyszer még azt is mondta, hogy menjünk el kettesben valahova... Persze, nemet mondtam. Ennyivel nem tud lekenyerezni, nem tud ilyenekkel megvásárolni. Az ajándékokat különben sem szeretem, az nem szolgál másra, csak hogy a férfi megvásárolja vele a nőt, vagy hogy palástolja vele, hogy mást szeret már. Hazugság és én gyűlölöm, ha valaki hazudik nekem. (Eredetileg a `nekem` szót nagy `N` betűvel írta, de aztán áthúzta és kijavította kicsire)
Itt tartunk. Még adtam neki egy esélyt, de tudom, hogy hiába. Sohasem akartam osztozni máson. Nekem mindig teljesen kellettek a férfiak. Aki teljesen az enyém volt, azt boldoggá tettem, aki hezitált, aki saját életet akart, vagy akárcsak barátként is gondolt más nőkre, azt összezúztam és pokollá tettem az életét. De ő mégiscsak a férjem, már csak a gyerekek miatt is illik adnom neki egy esélyt, végtére is úrinő vagyok.
De ezzel már árulást követtem el, a legnagyobbat, amit ember elkövethet: elárultam magamat. Valakiért, aki nem érdemli meg.
Ma este fürdés után megnéztem magamat az előszobatükörben. Már nem az vagyok, aki húsz évesen, de azért nem rossz. Tudok még férfit szerezni magamnak, ha akarok. Vagy ezt az alakot is boldoggá tudnám tenni, ha valóban azt akarja, hogy boldogok legyünk.
Tudom, nevetséges, de vettem a virágosnál egy adventi koszorút és kiraktam az asztalra. Mintha bármi is múlna rajta. De nem segített, se bensőségesebb, se intimebb nem lett tőle a hangulat, a gyerekek majdnem fel is gyújtották vele a terítőt. Ennyi. Már kevesebb, mint egy hónap de úgy sem fogja kihasználni. Szabad leszek.

Paxa nem tudta, hogy sajnálja, vagy gyűlölje ezt a nőt, de egyre erősebb volt benne a vágy, hogy egyszer tudjon vele beszélgetni, gyűlölet nélkül, megértéssel. Elaludt.


20. Két nő `Ágyad forró...`

- Örülök, hogy itt vagy szólította meg Paxa az Álomképet.
- Tudom.
- Mindent?
- Mindent, amit te is tudsz. Benned élek, a benső félelmeid adják az erőmet. De itt gyengébb vagyok.
- Miért?
- Mert ez a te otthonod. Itt a falakat az eddigi életed itatta át, nem én. Otthon én vagyok az erősebb, azokból a falakból én csináltam otthont, te csak lakhatsz benne, nem tudsz menekülni előlem. Itt majdnem tehetetlen vagyok, nem vagyok ura az álmaidnak. Itt nincs hatalmam rajtad. vallotta be az Álomkép
- Akkor? Miért vagy mégis itt?
- Mert hívtál.
- Igaz. Tudni akartam, hogy miért?
- Miért gyűlöllek?
- Igen.
- Mert téged szeret. Mert most a tied. Mert már nem az enyém.
- Akkor miért nem őt gyűlölöd? Miért engem?
- Mert tudom, ha te meghalsz, ha tönkremész, ha élőhalottá válsz, neki jobban fáj, mintha őt büntetném. Az igazi büntetés mindig az, az az igazi bosszú, ha azt veszed el a másiktól, akit a legjobban szeret. Ezért nem szeretek senkit sem, hogy ne legyek kiszolgáltatott...
- Nem tudok elmenekülni előled?
- Dehogynem. Már megtetted. Eljöttél. Ha elmegyek, nyugodt álmod lesz, holnap, hosszú hónapok óta először, kipihenten ébredsz. Már nincs meg benned az otthoni világ, otthagytad a várost, otthagytad őt is, már mind a kettő csak egy emlék. Visszatértél a saját kis világodba, azok közé, akik igazán szeretnek.
- De ha itt maradok, akkor elérted, amit akartál.
- Igen, de ez mit számít? Életben maradsz. A halottak nem tudnak sem örülni, sem szeretni.
- És te győzöl.
- Fontosabb neked, hogy legyőzz engem, mint az, hogy élj?
- Nem. De tudom, hogy ha te győzöl, nekem mindenképpen meg kell halnom. Csak a halálnemet választhatom meg.
- Maradj itt és életben maradsz. Miért mennél vissza? Olyan sokat számít neked az az alak? Ne hazudj se nekem, se magadnak. Nem ér annyit. Fiatal vagy, csinosnak is találhatnak a férfiak, buta sem vagy... Találhatsz magadnak jobbat is. Nem éri meg miatta meghalnod. Márpedig, ha nem adod fel, meghalsz. Én vagyok az erősebb, mert a félelmeid engem erősítenek. Az Álomkép szinte már részvéttel nézett Paxára: - Szereted?
- Ha azelőtt kérdezed, hogy meg kezdted volna ezt a gyűlölet hadjáratot ellenem, akkor azt mondom, igen, szeretem, de nem azzal a lángoló szenvedéllyel, mint te szeretted, csak úgy a magam módján. Csendesen. Örökké tartóan. Egy életen át.
Aztán jöttél te azzal a hülye leveleddel és a trükkjeiddel. Akkor először vetődött fel bennem, hogy elveszíthetem és akkor még jobban szerettem, mert elképzeltem, hogy milyen lenne, milyen üres nélküle az életem. Akkor úgy éreztem, az egész világgal, sőt még ami azon túl is van, veled szembe tudnék szállni.
- És most?
- Fáradt vagyok. Nem tudom, mióta nem aludtam ki magamat. Ez a legrosszabb, amit valaha átéltem. Kislány voltam, amikor azt mondta az édesanyám, hogy az apám rákos. Hónapokon keresztül nem aludtam éjszakánként, mert attól féltem, hogy reggel az anyám azt mondja, hogy meghalt az éjjel, amíg aludtam. Egyszer kórházba vitték, éjszaka féltem az egyedülléttől és átmentem a szüleim ágyába. Anyám nyugodt volt és azt mondta, hogy lehet, hogy más belehalna ebbe a betegségbe, de mi visszavárjuk, ő tudja ezt és ezért győzni fog és hazajön. Másnap a kórházban ott álltunk apám mellett és borzalmasan nézett ki. A halál arca volt rajta. Legszívesebben fellázadtam, kiabáltam, ököllel vertem volna az anyámat, hogy egyszer az életben vegyen tudomást a realitásokról, a valóságról, hogy az apám meg fog halni. És én végre kialudhatom magam. Ő ezt nem vette észre, csak nézték egymást apámmal. Én meg azt kívántam magamban, hogy essünk már túl rajta, haljon meg, csak legyen végre vége, ne kelljen félnem attól, ami rám vár és kialudhassam magamat. A legrosszabb biztos pokol is jobb, mint a bizonytalan menny.
És apám hónapok alatt tünetmentessé vált, hazajött és én nagyon szégyelltem magamat.
Akkor a kimerültség kiölte belőlem az apám iránti szeretetet, most viszont a szerelmet ölte ki. Már nem tudok rá vágyódni, csak arra, hogy egyszer kialudjam magam. Az ember harcolhat önmagával egy nagy érzés nevében, de egy idő után kifogy az erőből és nem marad más hátra csak a meztelen fizikai vágy: szomjúság, éhség, fáradtság.
- Akkor miért nem adod fel?
- Mert akkor halnék meg igazán. Mert lehet, hogy igazad van, és az az ember nem ér annyit, hogy meghaljak miatta. De én igen. Hogy ne áruljam el. Mert ha azért hagynám el, mert féltem a rongyos életemet, akkor elveszíteném a becsületemet a saját szememben.
- A becsület az férfihülyeség. megvetés volt az Álomkép hangjában.
- Nem csak a férfiaké. Most már az enyém is. És amióta az apám visszajött, azóta tudom, hogy érdemes hinni az életben, mert az élet él és élni akar, s ha engedjük, utat tör magának.
- Gyerekmese. Gyerekes vagy.
- Én szeretem őt, ha nem is olyan szerelemmel, mint te, nem azzal a lángolással. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem a lángolás, hanem a parázs izzása vagyok... Akkor először megbántott ez a mondat. Most már nem. De nekem szükségem van rá és neki is rám. Neked csak arra kell, hogy ne legyen másé, ne legyen boldog. Olyan vagy, mint egy óvodás kislány: a sarokba dobja a maciját, mert nem akar játszani vele, de ha más akarna vele játszani, kitépné a kezéből. És még én vagyok gyerekes?
- Nem félsz?
- Mitől? Csak egy álomkép vagy. Bármit is okozol, az ébredéssel elmúlik.
- Biztos vagy ebben?
- Igen de Paxa valójában elbizonytalanodott. Különben már régen megöltél volna.
- Tévedsz, `drágám`. Azt teszek veled, amit csak akarok. Ha akarom, reggel vérbe fagyva találnak az ágyadban. Vagy összekaszabolt arccal.
- Nem hiszek neked. Akkor miért nem tetted meg?
- Egyszerű. Ha én ölnének meg, nem záródna le a sorsod. Ott maradnál mások gondolataiban, az Ő gondolataiban, a lelked nem találna nyugalmat, visszatérne kísérteni. Mert keresné a félbeszakadt élet folytatását, az idők végezetéig. Én azonban azt akarom, hogy tűnj el véglegesen...
- Nem hiszek neked ismételte Paxa, inkább magát meggyőzendő, mint a másikat.
- Drágám, ezt a napot nem tudod megnyerni. Hiába vagy otthon, azért még ebben a világban én vagyok az erősebb. Add a kezedet. Paxa gépiesen oda nyújtotta neki a kezét. Furcsa érzés volt. Bár úgy érezte, hogy minden hideg körülöttük, az Álomkép keze meleg volt. Szinte gyengéden tartotta a baljában a kezét, míg jobb ujjbegyeivel alig hozzáérve az alkarját cirógatni kezdte. Paxa behunyta a szemét, élvezte az érintést, még soha senki sem volt ennyire gyengéd hozzá. Talán mégiscsak igazat mondott neki, hogy úgy ölelte és csókolta a férfit, ahogy ő sohasem tudja, hiszen, ha egy apró érintéssel ilyen örömöt, sőt gyönyört, ismerte el magában szégyenkezve tud adni a másiknak, akkor... Élvezte a pillanatot, nem akart arra gondolni, hogy mi következik.
Az álomkép a csuklója körül játszadozott. Hirtelen acélosan megszorította. Paxa felriadt és kétségbeesve próbált a szemébe nézni. Az Álomkép kicsit megrázta hullámos fürtjeit, s egy pillanatra Paxa szemébe nézett. S a szemeiben diadalittas gonoszság látszódott.
- Drágám, nincs szerencséd... Ma túlfeszítetted a húrt. Azt hiszem, kicsit komolyabbra kell vennem a játékot. Tudod, mi ez? valami fémesen csillant meg az Álomkép kezében.
Paxa kiszáradt torokkal suttogta: Igen. A párom svájci bicskája.
- Igen. S azt hiszem, tudod, hogy most mi következik... S ezzel belevágta a pengét Paxa csuklójába. A lány szerencsétlenül vergődött, de bármit is tett nem tudott szabadulni az Álomkép szorításából, az csak nevetett és újra és újra belecsapta a pengét az élő húsba...
S közben az Álomkép szinte sajnálkozó hangon még ezt suttogta:
- `Ágyad forró, Lázad van`, ne küszködj, add fel, kicsim!
És Paxa előtt minden elsötétült.
Arra ébredt, hogy iszonyatosan fáj a csuklója. Még mindig sötét volt, a tárgyak színe nem tért vissza... Remélem, most már hagy aludni. Ez a mai trükkje egész jó volt, még most is fáj, ahogy belevágott... Önkéntelenül is a szeme elé tartotta a csuklóját. Mi ez a kellemes meleg, ami hullámokban beborít? Mi ez a kellemesen édes, ami lefele folyik a torkomba?
Félálomban kereste meg a villanykapcsolót a kezével és világot gyújtott.

Pár másodpercig bambán nézte felvágott csuklóját, a spriccelő vért. A póló, gondolta, azzal el tudom szorítani, és megpróbált a szék felé nyúlni, ahova előkészítette másnapi ruháit, de már nem érte el. A földre esett, egy hatalmas ütést érzett a koponyáján és minden újra eltűnt.
- Ez tehát a halál gondolta és már nem küzdött tovább a feketeség ellen. Csend és béke vette körül.