Az elégethetetlen levél - szerelmes kísértetmese 5.

21. Vérmocskos ébredés

Sötét meleg ölelte körül, épp csak egy kis fény és néhány hangfoszlány szűrődött be a szobába, kábulatában csak ennyit tudott felfogni a világból, s valami halk suttogó hangot a szomszéd szobából.
- Doktor úr, ugye nem lesz semmi baja? ismerte fel anyja hangját.
- Dehogyis, csak pár karcolás. Csak a szilánkok fúródtak be mélyre. Sok vért veszített, de nem volt életveszélyben. Kialussza magát, a kötés pár hétig ott marad és el is felejthetjük. hangzott a jó doktor bácsi válasza.
- Ilyen buta baleset. Miért pont oda kellett tenned a poharat? Szerencsétlen álmában pont beletalált a csuklójával és kész a baj! Még szerencse, hogy meghallottam a puffanást... perlekedett az anyja megállás nélkül.
Paxa álmában elmosolyodott: jellemző a szüleire. Amióta csak eszét tudja, mindenért az apja volt a hibás, mindent ő rontott el, de szerencsére volt ő, mármint az anyja, aki mindent rendbe hozott. Lelki szemeivel látta, hogy apja hogyan hüppög magában. Minden este ez az otthoni, otthonos zsörtölődés... Mint a két öreg lélek narkotikuma, ami nélkül már meglenni sem tudnak. Újra, mint már annyiszor rádöbbent, hogy mennyire szereti őket.
- Ne szidja a férjét, nem ő tehet róla. Nem baleset volt.
- Tessék? Úgy érti, valaki megpróbálta volna megölni? csattant fel az anyja.
- Nem. Belülről volt csukva az ablak, s csak magukon keresztül lehetett volna bejutni hozzá.
- Akkor?
- Igen. Öngyilkossági kísérlet. Balesetnél csak egy- vagy két vágás lett volna. Itt viszont, mint ha valaki számtalanszor tiszta erővel belevágta volna az üvegszilánkokat a csuklóba. Bevallom, kicsit zavarba jöttem. Ha valaki öngyilkos akar lenni, inkább egy határozott vágást végez, legfeljebb kettőt, az a sokszorozás inkább a gyilkosságra jellemző. Saját magának csak akkor csinál ilyet az ember, ha nem akarja igazán megölni magát, de Paxát nem ilyen embernek ismertem meg. Szerencsére még nem találkoztam igazi gyilkossággal, csak néhány szuicid esettel, de azok egyértelműbbek voltak. Ezek inkább csak helyi sebzések, nem klasszikus vágások, nem volt igazi életveszélyben. Mintha csak fájdalmat akart volna okozni magának, vagy felhívni valamire a figyelmet. Tudnak róla valamit?
- Nem. Tegnap telefonált, hogy lejöhetne-e, mert szüksége lenne a pihenésre, rossz színben is volt szegényke. Vacsoráztunk, beszélgettünk, nem mondta volna, hogy bármi baja is lenne. Olyan nyugodtnak és felszabadultnak tűnt. Van munkája, van embere, mi rossz lehetne az életében?
Igaz, mi rossz is lehetne az életében, gondolta Paxa. Minden, ami rossz, ami megrontja, benne van: félelmei, a múlt, amitől nem képes megszabadulni. `Van munkája, van embere...` olyan egyszerűen hangzik, szinte primitív `paraszt-filozófia`, mégis, mennyire igaz: van kenyere, van, aki szereti, miért is lenne bármi is rossz? Miért kell túlfilozofálni az életet? Most sötét van, de holnap reggel sütni fog a nap és mindent elfelejt. Közben már a doktor beszélt:
- ...ismertem. Mindig vidám, életteli volt, de hát senki sem lát bele a másik lelkébe, nem tudhatjuk, hogy nincs-e valami baj. Nem mondott semmit sem vacsoránál, nem kapott telefont?
Pár másodperc csend volt csak a válasz.
- Nem, semmi. szólalt meg az anyja.
- Akkor tekintsünk erre a szerencsétlen eseményre, mint egy balesetre. De kérem, ne hagyják egyedül hosszabb időre, tartsák itt egy kicsit, s figyeljék minden lépését. És próbálják kitalálni, hogy mi lehet vele...
A csönd feszültté vált, majd halkan nyikorgott az ajtó, s egy fénycsík szaladt végig a szobán, egészen az ágyáig.
Behunyta a szemét, alvást színlelt, fáradt volt most a magyarázkodáshoz... Már nem látott semmit, csak hallotta, ahogy édesanyja odalopódzik mellé, s betakarja, úgy, ahogy kislánykorában, s megsimogatta az arcát: Aludj jól, kicsim...
S bár szeretett volna még gondolkozni, de körülölelte az álom, a pihentető, a békés...

Másnap reggel a frissen főtt kávé illata és a csuklójából sugárzó fájdalom egyszerre ébresztette fel. Lassan felöltözött, szerencsére a vér már megalvadt, így nem foltozta össze a ruháját, de az ágynemű még mindig csupa vér volt. Eszébe jutott, hogy édesanyja milyen gonddal mosta és vasalta mindig az ágyneműt, s most minden mocskos lett... De, mosolyodott el magában, azt hiszem, tegnap éjjel ez volt a legkisebb baja.
A konyhában anyja foglalatoskodott valamivel a pulton, apja az asztalnál ült s erőltetett vidámsággal fogadta:
- Jó reggelt, te hétalvó! Kipihented magad?
- Igen, köszönöm.
- Arra gondoltam, hogy ma otthon maradok. Nem minden nap jön haza az ember lánya. Nekem is jár egy kis pihenőnap...
- Igazán nem kell babusgatnotok. Felnőtt ember vagyok.
- Persze, de sokat dolgoztál, egy kis pihenés sohasem árt... Igyál egy kis kávét, hoztunk friss zsömlét, reggelizz, s meglátod, minden rendbe jön. Élvezd a szabadságot.
- Azt hiszitek, hogy öngyilkos akartam lenni?
Túl gyorsan válaszolt az anyja, mintha egész éjjel ezen a kérdésen gondolkozott volna:
- Nem, dehogy! Csak egy szerencsétlen baleset! A doktor is megmondta...
Paxa életében először dühöt érzett a szülei ellen:
- Ne hazudj! Azt hiszed, hogy meg akartam ölni magamat és most féltesz, hogy újra megpróbálom.
- Igen! Vágta rá az anyja, s kirohant a konyhából. A csend rájuk súlyosbodott. Végül az apja törte meg.
- Anyád nem ezt érdemelte tőled. Egész éjjel az ajtód előtt virrasztott, s ha a legkisebb neszt hallotta, elfehéredett. Ezerszer is meghalt, amíg fel nem keltél. Még suttogni sem mertünk, nehogy felriadj, csak néztük egymást, a szemünkkel kérdeztük, hogy miért? Mit rontottunk el?
Nem akarjuk megkérdezni, hogy miért tetted. Nem akarjuk megkérdezni, hogy meg akartad ölni magadat, vagy tényleg csak baleset. Nem mertünk szembenézni ezzel. De nem is fontos. Csak az, hogy élned kell. Anyád belehalna, ha veled valami történne. Főleg, ha ez.
- Apu, ugye tudod, hogy nem hazudnék nektek?
- Tudom.
- Akkor higgy nekem: nem akarom megölni magamat. És életben maradok. De bízzatok bennem, bármit is teszek.
Ebben a pillanatban hihetetlen dolog történt: az apja elmosolyodott, mintha évtizedeket szálltak volna vissza az időben, mintha Paxa újra kislányka lenne: - Így görbülj meg?
Paxa is felnevetett, s begörbítette az ujját: Így!
- Akkor jó! De ha valami butaságot csinálnál, akkor utánad megyek és hátra kötöm a sarkadat!
- Ha utolérsz! Ott ültek egymással szemben, s olyan múltat felejtően nevettek, mint régen. És egy pillanatra a béke, a világ rendje helyreállt, a rossznak, az álomképeknek már nem volt helye benne.


22. Hazaút a karácsonyi csoda

Otthonról hazafelé ült a vonaton. Este volt már, sokáig tartott édesanyját rábeszélnie, hogy elengedje, apjának elég volt a szava, hogy nem fog butaságot csinálni, de az anyai szívet már nehezebb volt megnyugtatnia. Kicsit még gyenge volt az éjszakai vérveszteség miatt, de otthon erősnek és egészségesnek kellett mutatnia magát. Most végre levehette az erő álarcát és önmaga lehetett az a fáradt, riadt, de mégis élni akaró kislány, akit a világnak nem szabad látnia.
Fáradt, riadt, de küzdeni kész... Talán mégsem annyira különbözik attól a másik nőtől. Talán valóban csak azért tudja kínozni az álomkép, mert kettejük legbenső lénye annyira megegyező.

December 23. Hát ezen az adventen is átestem és nem történt semmi. Vártam a csodát és az elmaradt, igaz, nem is számítottam másra... Egy régen olvasott vers jutott az eszembe: `Valakit várok, hogy ő lesz az én Karácsonyom`*. Hát én hiába vártam. Közben mindent előkészítettem, szép lassan. Karácsony után elviszem a gyerekeket a nagyszülőkhöz, pár napra, mondom majd, de már nem jövök haza csak egyedül, hogy elbúcsúzzam. Fájdalmas, de győztes pillanata lesz az életemnek.
Nem bírom tovább, megfulladok. Elég lett volna egy apró jel, bármi, hogy tudjam, hogy érdemes újra kezdenem. Hogy tényleg szeret és az enyém. Hogy tud valamit adni, ami legalább megadja annak az illúzióját, hogy élek. De semmi.
Már kinéztem egy kis lakást, ahol meg tudjuk magunkat húzni, amíg valahogy elrendeződnek a dolgok.
Karácsonyra ünnepi menüt állítok össze, még egyszer, legalább egyszer legyen igazi Karácsonya a gyerekeknek. Lesz fenyőfa, lesz Mennyből az angyal, papa-mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, lesz minden, még másnap is olyan terülj-terülj asztalkámat rakok össze az anyósoméknak, hogy eláll a lélegzetük. Úgyis csak egy olyan olcsó nőcskének tartanak, aki még főzni sem tud igazán most az egyszer megmutatom!
Aztán megvárom a holdtöltét és elmegyek. Új életem lesz és csak romokat hagyok magam mögött. De ez már legyen az ő baja. Ajándékot kapott az élettől, engem, de nem tudott megtartani. Hát ennyi, ez a vonat el ment. Drágám.
Most megyek takarítani. Ahogy ismerem ezt az alakot, magától nem fog takarítani, s jó darabig nem fog tudni egyetlen tisztességes nőt sem felhozni ide. Másmilyent se. Így járt. Még egyszer utoljára kitakarítok.

Furcsa érzés ezt végiggondolni. Utoljára. Furcsa íze volt a szónak. Egyszerre fáj, hogy valami véget ér, valami, ami eddig az életem volt s egyszerre szabadít fel ez a szó: utoljára. Újra fiatalnak érzem magam, hív a régi életem. A szerelem. A szabadság. Még ha nem is tudom, hogy kivel.
Istenem, ha tudná, hogy ki vagyok! Akkor mindent megadtam volna neki, akkor nem fullasztana ez az élet, ha tudná, hogy milyen vágyak, milyen érzések élnek bennem. De nem tudja. Még egy napja lenne arra, de ezt is el fogja mulasztani, el fogja szalasztani a lehetőséget.

Paxa kinézett az ablakon. `ha tudná, hogy ki vagyok...` Lehetséges, hogy két ember évekig él egymás mellett, gyerekeket csinálnak, de nem tudják, hogy milyen vágyak élnek a másikban. Az egyik a parázs, a másik a tűz. Talán egy apró jel is elég lett volna, hogy minden megváltozzon, egy hajszálon múlott, hogy nem sikerült. Vajon mire vágyhatott az a nő? Milyen tettől, milyen szótól lett volna boldog, ha nem is elégedett, de legalább reménykedő... A levél alapján úgy érezte, hogy már megérti, valahol csodálta is a vakmerőségét, hogy volt mersze ilyen döntést hozni, mindent eldobni, de erre a kérdésre nem tudott volna válaszolni. De szemmel láthatólag a férje sem ismerte fel a választ, mire vágyódik a házastársa.
Kézbe vette újra a papírt, nézegette a levelet: hirtelen megváltozott, az eddig kapkodva odavetett betűk helyett harmonikussá vált az írás. Mintha másvalaki rótta volna le a szavakat.

December 24. hajnal MEGTÖRTÉNT A CSODA!!! SZERELMES VAGYOK A FÉRJEMBE!!!
És két egymásba fonódó szívecskét rajtolt a `szerelmes` szó mögé és csillagokat.
Írtam, hogy azt akartam, hogy ez a Karácsony tökéletes legyen, ha már az utolsó... De nem az utolsó lesz, még sok boldog nap vár ránk... Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom összeszedni a gondolataimat. Mint egy buta csitri. Mint egy szerelmes tini.
Szóval, ott tartottam, hogy éjfél lehetett. Úgy csináltuk, mint egy úgymond normál család, a gyerekek az ágyban szuszálnak, az asszony süt-főz, a férfi pedig díszíti a fát... Ő elkészült, láttam rajta, hogy nagyon fáradt, de én is teljesen ki voltam. Megkérdezte, hogy meddig akarok még dolgozni. Ennél a kérdésnél szakadt el a cérna. Szédelegtem a fáradtságtól, csak az tartotta bennem a lelket, hogy ez az utolsó Karácsonyunk együtt. Leordítottam a fejét, hogy hagyjon békén, hogy menjen lefeküdni, nem is néztem rá többet. Csak hagytam, hogy tegyen-vegyen a konyhában, levegőnek néztem. De egyszer csak mögém lépett, megfogta a vállam, megfordított, megfogta a két kezemet és úgy vezetett be a szobába. Van ott az íróasztalánál egy forgó bőrfotel ez eddig az ő kizárólagos jussa volt, nem mondta, de mindig ferde szemmel nézett, ha más is beleült. Ez is azon apró tűszúrások egyike, ami miatt pokollá vált az életem mellette. Persze sohase mondtam neki, hogy ez bosszant, de ha szeret, ki kellett volna találnia. De most ebbe a székbe ültetett be. És az ünnepi csészében kávét szolgált fel nekem. Nem úgy összekatyvasztva, hanem megadva a módját, mintha valóban Karácsony lenne a szeretet és béke ünnepe.
Persze ez még nem volt elég, megmakacsoltam magamat. Egy kávéért nem vagyok megvásárolható. Kicsit felhúztam magam elé a lábamat, hogy ezzel is jelezzem, hogy falat akarok húzni kettőnk közé. De nem értette meg. Szerencsére.
Megfogta a combomat, a szemembe nézett és megpörgetett. Nem csak a világ fordult meg velem, hanem valami bennem is. Eszembe jutott, hogy miért is szerettem belé. Kacagtam. Újra kislány voltam, aki még képes hinni a szerelemben. Aki képes hinni a játékban, az élet játékában. Eszembe jutott, amikor az egyik első randevúnkon, hiába tiltakoztam, meghintáztatott. És bár nem akartam, újra belé szerettem.
Otthagytam a sütést-főzést, a mosogatást, már nem érdekelt semmi, bementünk a hálószobába és együtt voltunk. Nem úgy, mint máskor november óta, nem egy darab fa voltam, nem döglött hús, ez már nem az `ébressz fel a végén` vagy az `essünk túl rajta` típusú együttlét volt, hanem igazi, vad szenvedélyes.
Eddig sem utasítottam vissza, az túl könnyű bosszú lett volna egyszerűen csak passzív voltam, tudtam, ez a legmegalázóbb neki most viszont az elmúlt hónapok minden visszafojtott energiája kirobbant belőlem. Hiába voltunk mind a ketten hulla fáradtak, most mégis kirobbantunk az energiától. Pedig nem is ittunk. És a kávé annyira nem is volt jó ;-) Azt hiszem, még sohasem volt ennyire jó vele. SZERET! Kitalálta, hogy mivel tud kiengesztelni. Még sohasem voltunk olyan boldogok, mint ezen a téli hajnalon.
Miközben ezt írom, nézem az arcát és tetszik. Boldog vagyok, megtaláltam a boldogságot.

A levélben már csak két bejegyzés volt, az egyik egészen rövid:

December 25. Túlestünk a Karácsonyon. Elhagyom. Most nem bírok többet írni.

A vonat fáradt szusszanással megérkezett az állomásra. A levelet kidobta a peronon az első szemetesbe.

* Borosjenői Magdolna verse


23. Otthon a levél utolsó oldala

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, és elutazott. Nem telefonált neki, de ez már nem is fájt. Lehet, hogy hagyott valami üzenetet a lakásban, azonban nem akarta az időt pazarolni a keresésre. Tudta, hogy fel kell készülnie az utolsó találkozásra. Mert tudta, hogy így vagy úgy, de ez lesz az utolsó: vagy ő pusztítja el az álmot, vagy az őt.
Először arra gondolt, hogy minden éles tárgyat elrak a kamrába, de aztán szembetalálta magát a foltos előszobatükörrel ha akarja, az álomkép abból is fegyvert tud kovácsolni.
Előkészítette a kötszert tanult a tegnap éjszakából.
Bezárta a teraszajtót, a kulcsot borítékba rakta és bedobta a levélládikába a lépcsőházban talán az Álomkép lusta lesz olyan messzire menni.
Leült a konyhában és várt. Fél óra volt még éjfélig.
Legyen nehezebb dolga az Álomképnek, főz magának egy kávét. Nagy adagot, hogy maradjon reggelre is, mert tudta, hogy neki kell győznie. Reggel biztos összetört lesz, ismerve az Álomkép módszereit, jó lesz egy kis erősítés...
Elővette a szeretet-bögrét, amit még az összeköltözéskor vett a férfinak. Még öt perc volt éjfélig. Beletöltötte a kávét. Megkavarta, s ahogy a tej örvénylett benne, mintha egy mandalába nézett bele, az egész élete, minden szeretete benne lenne abban a kávéban, amit most a Kedvese nélkül főzött, mégis Ő is, az összetartozásuk is benne lenne... A fekete ital forrósága lassan áthatotta a bézsszínű porcelánt, meghidegült ujjaival körbeölelte, mintha imádkozna. Istenem, kérlek, segíts meg!
Felnézett a faliórára: éjfél volt. Mennyivel drámaibb lenne, ha ingaóra ütné el az éjfélt, de hát, az impotens XXI. századnak már csak elektromos időmérő jutott.
Amint lenézett, látta, hogy az Álomkép ott ül vele szemben. Paxa rámosolyodott. Most már ő a házigazda, nem az Ex, illendően köszöntötte:
- Szia, Isten hozott.
- Isten?
- Hát inkább Ő, mintsem valami gonosz lélek.
- Hát nem vagyok neked elég gonosz? Ma meg akarlak ölni. egy kis elégedetlenség volt az Álomkép hangjában.
- Tudom. De azt is tudom, hogy ember vagy, legalábbis részben.
- Egy undok kis dög?
- Igen, sokban hasonlítunk. Valahol érthető is, ha egyszer belőlem táplálkozol mosolyodott el a lány.
- A végén még megértem, hogy miért szeretett beléd a férjem...Jó humorod van.
- De azért még meg akarsz ölni?
- Igen. Egyre jobban. Ha felkészültél, kezdhetjük.
- Felkészültem.
- Még nem. Még egy rész hátra van a levélből. Nézz az asztalra!
Paxa meg sem lepődött, hogy a levél utolsó lapja volt előtte. Ha gondolod...
- Igen. És ha elolvastad, akkor kezdhetjük a játszmát. Az utolsót.

December 31. Ma eljött az elválás napja. És ez a szerencsétlen is érzi valahol, ha nem teljesen hülye... Szenteste még minden rendben volt. Gyertyagyújtás, ajándékok, degeszre zabálás, apa játszik a gyerekekkel, pont, mint egy német mosóporreklám. Akkor persze másként éreztem; akkor még azt hittem, hogy szerelmes vagyok a férjembe és végre, annyi év után megtaláltam a boldogságot. Az altatásnál a kicsi is hozzám bújt: `Anyu, még soha nem voltam ilyen boldog..` nem szégyellem, elolvadtam. A gyerekek elaludtak, én mosogattam, ő elpakolta az ajándékokat... Késő este volt, de nem éreztem fáradtságot. Vágytam arra, hogy megismételjük a tegnap éjszakát. Olyan mosolyt adtam neki, amikor ki jött a konyhába, mint talán még soha, minden csáberőmet és szerelmemet belesűrítettem: - Főzöl egy kávét, kedvesem?
Vette a lapot: Szerintem ma ne kávézzunk, mert nem tudunk aludni És ki mondta, hogy aludni akarunk? Talán egy pohár bor is megtenné... Mink van? Szerintem még nem néztük meg az összes ajándékot... Igaz is volt. Persze, mert este a gyerekek kezdték a bontogatást, aztán a játszás következett, na jó, megnéztük a kriksz-krakszokat is, amiket csináltak nekünk. De az egymásnak vett ajándékok kimaradtak. Persze a neki vett ajándékokkal nem nagyon tudtam volna dicsekedni: egy ing, nyakkendő és hasonlók, olyan ajándékok, amiket fantázia és gondolkodás nélkül meg lehet venni a másoknak... Direkt vigyáztam, nehogy olyan ajándékot is vegyek neki, aminek örülne. Nem érdemli meg. Persze ő sem erőltette meg magát: egy doboz bonbon, egy divatos kölni, láttam magam előtt, ahogy bemegy a boltba és rámutat az elsőre, aminek tetszett a csomagolása, vagy megkérdezi az eladónőt. Ezekért ugyan kár volt halogatni a borozást és a szeretkezést. Pedig az előző este után már nagyon vártam. Mármint az utóbbit.
Végül titokzatoskodó mosollyal adta a kezembe az utolsó csomagot: Ma reggel vettem, hogy legyen mivel megünnepeljük a Karácsonyt.
Egy üveg hatputtonyos tokaji aszú volt. Tudom, hogy nincs oda a borokért, ezért értékeltem a gesztust. Egészen addig, amíg meg nem néztem véletlenül a címkét: Bodrogpincemély.
- Ez onnan van?
- Honnan? Ma reggel vettem a boltban...
- Ne tettesd magadat hülyének! Bodrogpincemélyen ismerted meg Dzsinát... Ezért vettél ilyen bort. Mert még mindig szereted magamban tudtam, hogy nem szereti, Előző éjjel bizonyságot szereztem arról, hogy csak engem szeret. De ez a helységnév rossz emlékeket ébresztett bennem ott ismerte meg azt a nőt. Már nagyon régen volt, mielőtt megismert volna engem, de azt mesélte a leánykérés utáni `életgyónáson`, hogy az ő ölelése volt a legszenvedélyesebb, amíg engem meg nem ismert. Azt hittem, kitöröltem minden emléket belőle, de ezek szerint, ha pont ezt az italt emelte le a polcról, ha nem vallotta be, hogy mit jelent még mindig neki ez az emlék, akkor minden hazugság volt. És nem az enyém, nem tudtam megszerezni. Talán, ha eleve csalódott hangulatban ér ez a hír, nem pedig valami szerelmi lebegésben, jobban fogadom... de abban a pillanatban szerelmes voltam, még ha tudtam is, hogy hazugság...
- Szeretted?
- Igen. Szerettem. De az igazi szerelmet csak melletted tanultam meg.
- Szóval még most is szereted... s ezzel megfogtam a borosüveget, egy pillanatig méregettem a súlyát, aztán céloztam és hozzávágtam. Sajnos lassú voltam, még volt ideje elhajolni, így az üveg elrepült a feje mellett, neki az ajtófélfának... Szilánkokra robbant, az egyik szilánk bevágta az arcát. Percekig álltunk egymással szemben, a vérér már egészen a földig ért azt hiszem azt várta, hogy bocsánatot kérjek, hogy én kérjek bocsánatot, pedig szavakkal sohasem szoktam, nem lenne méltó hozzám, vagy bekössem a sebét. De nem vagyok az anyja. Csak állt az ajtóban, mint egy kőbálvány, ha még szerettem volna, biztos, megsajnálom. De már csak szánakoztam rajta, utálkoztam a gyengeségén. Félrelöktem, rácsaptam az ajtót és fürödni mentem.
Zuhanyozás közben könnyeztem és gyűlöltem magamat a gyengeségemért. Nem lett volna szabad tegnap este elhinnem, hogy szeret.

Paxa felnézett a levélből, az ajtó felé.
- Most már legalább tudom, miért nem volt hajlandó elmondani, mi történt a félfával és az arcával.
- Szégyellte bevallani...
- Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehetett a háttérben... Ő csak annyit mondott, hogy gyakran elveszítetted a fejedet és ennek nem mindig örült...
- Olvasd tovább! Már csak pár sor. parancsolta az Álomkép.

Este a nappaliban feküdtem le és magamra zártam az ajtót. Ő még mindig a konyhaajtóban állt. Egy darabig nem tudtam elaludni. Azt vártam, hogy fog-e kaparászni az ajtón. De nem. Nem tudom, hogy örültem-e volna ennek. De ezen kár filózni, nincs `mi lett volna ha` az életben. Mert nem próbálkozott.
A következő napokban nem is szóltunk egymáshoz. Csak teltek a napok. És vártam a holdtöltét... Az elválás napját.

És itt véget értek a feljegyzések. Paxa az Álomkép arcába próbált nézni, azonban az még mindig sötét volt. De már nem félt tőle.
- Kezdhetjük?
- Igen. s egyszerre minden elsötétült.