Történetek

- Nem szeretem, ha sírni láttok…- hajtotta le a fejét. – Sem te, sem a G.O.D, sem Mia, sem senki más! Nem tudom miért születtem ilyen érzékenynek, de nem szeretem azt a tudatot, hogy akármi történik az kihat az én lelkiállapotomra… Ez egy idő után elviselhetetlenül zavaró, amellett hogy tudom felesleges. Hiszen nem tartok örökké… Nekem kéne ezt tudnom a legjobban, hogy az ember nem tart örökké…

férfi, mire a fiúnak egy csók volt a válasza. Nem jártak ajkaik olyan heves sebességgel, mint általában, mindketten kiélvezték minden egyes fordulatot, amíg el nem fogyott a levegőjük. Akkor Vic újból percekig bámulta őt, majd izgatóan beszívta ajkait.
- Mi ez a vadság egy ilyen apró kis manótól? – A férfi hangja megremegett az izgalomtól, mikor Víc ujjai lenyúltak a mélységbe, és valami egészen keményet tapintottak ki...

Dorian leborul a nőre, ugyanaz a fekete szatén ruha van rajta, mint amikor először meglátta, visszatérve Sacro-ba. Megcsókolta a kihűlt ajkakat, s utolsó keserű könnyeivel elsiratta szerelmét. Nem érthette eme szörnyű halált, nem tudhatta, hogy a szülők bűnét magukban viselik szunnyadó gyermekeik...

Hirtelen úgy érezte, felemelkedik. Mintha szárnyai lettek volna, lassan emelkedett egyre magasabbra. Könnyű volt és boldog. Már nem érzett semmiféle fájdalmat. Körülnézett, látta a homályba vesző erdőt, a fák leveleit, a fűszálakat, s a pipacsokat, a virágokat, amiket annyira szeretett mindig...

Egyszer egy szép nyári napon, miután estére teljesen kimerültünk a homokszállításban, Kornél ott felejtette nálunk az addigra már igencsak lerobbant dömperét. Másnap reggel fedeztem fel, és gondoltam, visszaviszem neki (Kornél mindössze egy sarokra lakott tőlünk). Végül aztán inkább a Tina Nindzsa tekőcök tévésorozat mellett döntöttem, gondolván, Kornél aznap még úgyis benéz, és akkor megint játszunk, legalább nem kell végigtolnia az utcán. Hanem Kornél aznap nem jött. És másnap se....

„Ki szoktam a kukimat verni.” – ezt a mondatot ismételtettem el vele kétszer. Mindig csak a „szoktam” szót értettem meg. Nem tudtam, mit mondjak neki.
- Nem baj az. – mondtam végül. Nehezen formáztam meg a szavakat. Ezúttal ő kérdezett vissza: „Tessék?”. Másodszor is csak nehezen válaszoltam neki. Mintha szerepet cseréltünk volna; én nehezen artikuláltam a szavakat, arcomon az értetlenség és a meglepettség jellegzetes jegyeivel, és ő volt, aki próbálta megérteni furcsa beszédemet....

- Szia! Te mikor lettél… ilyen, tudod…
- Vámpírsegéd? Másfél éve. És egész életemre ez is leszek. Neked hogy ment az elszakadás?
- Hát… nem volt kellemes, de azért nem bőgtem, nem vagyok túl érzelgős. – Anita kezdett felbátorodni.
„Kedves lány, hasonlít is rám, és vele jobb lesz majd, mint egyedül” – gondolta Mary-Anne, miközben végigmustrálta az új lányt...

Budapesti éjszaka volt, mikor felnéztem az égre. Felhők takarták ugyan, de tisztán lehetett látni. Fénysugárként ragyogott szemembe, mintha lámpával figyelnének. Eszembe jutatta a veled töltött napokat. Feltörtek lelkem mélyéről az emlékek, melyek szívemet mélyen mardosva, lassan fakulnak...

Felém kerekedsz, legyőzöl. Gyenge vagyok.
Látom szemed csillogását, benne a Szenvedélyt, a Szerelmet...
Most lassú vagy, nem az ösztön-férfi. Minden rezdülésem figyeled és nyugtatod érintéseddel, csókoddal...
Itt vagy velem örökre...

Szeleburdi kissé meg rettent a név hallatán, mert már hallotta a hírét hebehurgya gonoszságainak. És mikor először hallott történeteket hebehurgya gaz teteiről, arra gondolt, ha egyszer az életben találkozna vele, akkor bizony jó alaposan ellátná a baját. És most pedig itt van vele, és a barátságát ajánlotta fel neki. Hát mi tévő legyen? ...