Az én Frigyesem

Igazán furcsa és különös eset volt, és egyben el is gondolkodtatott, ami egy péntek délutánon történt velem. Éppen a buszpályaudvaron várakoztam, hogy helyi járattal hazaérkezzem. Mögöttem hatalmas utazótáskám terült el a földön, mintha kimerítette volna a hosszú út. Hátizsákom, melybe általában könyveimet, CD-imet pakolom a nagyobbik táska tetején fújta ki magát. Hogy elüssem valamivel az időt, olvastam. Éppen Csáth Géza novelláskötetét, melyért aznap délután siettem el a könyvtárba, hogy a buszon legyen olvasnivalóm.
Hideg januári délután volt; alig múlt még 16 óra, de már kissé sötétült az ég (valójában egész nap piszokszürke volt, és reggel óta csak pár árnyalattal lett komorabb); én éppen a Frigyes című novella eseményeit olvasgattam, amikor megjelent egy különös alak.
- Helló! – hallottam a hozzám lépőtől hosszan ejtve a szót.

Felnéztem. Előttem egy körülbelül velem egykorú (23 éves), bajszos férfi állt. Arcán felismerhetőek voltak a gyengeelméjűség jellegzetes jegyei. De a szemében volt valami furcsa. Nem nevetett olyan jellegzetes módon, ahogy sok értelmi fogyatékos szokott; újdonsült beszélgetőpartnerem arcán kíváncsiság ült, szemében pedig valamiféle kutató, megszállott pillantás. Egészen közel hajolt arcomhoz, és láthatólag reakciómat vizsgálta. Kétségtelenül zavart voltam.
- Helló! – mondtam én is, és lassan újra lehajtottam fejem, hogy folytassam a novella olvasását. Ő pedig továbbment.
Nem olvastam tovább. Fejem kissé oldalra fordítva néztem utána. Fantáziám azonnal beindult. Mintha keresne valakit a péntek délutáni tömegben. Valakit, akit nem ismer, de tudja, hogy meg kell találnia. Mintha a pillantásokban kutatná annak jelét, ki az.
De senkihez nem lépett oda. Furcsa, kacsázó léptekkel elvonult az emberek között. Nem kutatott senki után. Én pedig nem is sejtettem, hogy már megtalált.

Néhány perc múlva jött vissza. Én még mindig Csáth novelláját olvastam; a nemrég tőlem nem messze álló idős férfi már felszállt egy buszra.
- Helló! – mondta ismét. Ezúttal nem állt olyan közel hozzám.
- Helló! – mondtam én is. Most már leeresztettem a könyvet, amit az előbb nem tettem, mivel nem kívántam beszélgetésbe elegyedni vele. Ehhez igazából most sem volt túlzott kedvem.
- Hogy vagy? – kérdezte nyújtottan, furcsán artikulálva a szavakat.
- Jól. Köszönöm. – feleltem.

Talán egy pillanattal tovább várt, mint az imént. Csak néztük egymást. Én kezemben a könyvvel, ő két szatyrot tartva. Valószínűleg valamelyik boltban volt. Valamit mondott, de nem értettem. Halkan beszélt, és csak egy szót tudtam felismerni a rövid mondta közepén, ám abban sem voltam biztos, hogy jól hallottam.
- Tessék? – kérdeztem. Ugyanúgy mondta el a mondatot; halkan és érthetetlenül. Ekkor már én léptem közelebb hozzá, és közöltem, hogy nem értem, amit mondani akar.
Harmadszorra is elmondta pár szavas mondatát, de - talán a járművek zaja miatt is – ismét csak egy szót sikerült megértenem. Kíváncsi lettem, mit akar közölni velem, közel hajoltam arcához, és mélyen a szemébe néztem:
- Nem értem, amit mondasz.
Mintha ezúttal ő unta volna meg, hogy nekem mindent többször kell elismételni, még mindig halk hangon, de erőteljesebben hangsúlyozva, és más szavakat használva, mint eddig kimondta:
- Néha kielégítem magam.

Teljesen megdöbbentem. „Ki szoktam a kukimat verni.” – ezt a mondatot ismételtettem el vele kétszer. Mindig csak a „szoktam” szót értettem meg. Nem tudtam, mit mondjak neki.
- Nem baj az. – mondtam végül. Nehezen formáztam meg a szavakat. Ezúttal ő kérdezett vissza: „Tessék?”. Másodszor is csak nehezen válaszoltam neki. Mintha szerepet cseréltünk volna; én nehezen artikuláltam a szavakat, arcomon az értetlenség és a meglepettség jellegzetes jegyeivel, és ő volt, aki próbálta megérteni furcsa beszédemet.
Megértette, és furcsa, kacsázó léptekkel, két szatyorral a kezében továbbment.

Vajon miért szólított meg éppen engem? És miért indítványozta ezt a furcsa és különös beszélgetést?
Tudta, hogy szavait közvetíteni fogom a világnak ezen a kis olvasmányon keresztül? Tudta, hogy én az embereknek elmesélem, hogy ennek a szegény embernek is vannak vágyai?
Vagy furcsa beszélgetőpartnerem mindenkivel ilyen közvetlen, és csak véletlen volt, hogy aznap éppen hozzám lépett oda? Talán őt nem korlátozzák azok a társadalmi szabályok, amiket mi emberek állítottunk fel magunk ellen?
Nem tudom.

(2006. 01. 20.)