Az új segéd – Az „Elült a vihar” folytatása

Mary-Anne White szomorúan gondolt közelgő születésnapjára. Idén, épp június tizenharmadikán tölti be tizenharmadik évét.
- Jó lenne tudni, hogy hányadika van. Talán még meg is ünnepelhetnénk… De amióta ezzel a szörnyeteggel élek, nem igazán figyelem a napokat. Minek? Neki egy nap csupán egy órát jelent. És persze átalussza a nappalt. Én meg őrködjek. Elvárja, hogy mindig az ő kívánságait lessem. Legalább egy kicsit lenne hálás. Bárcsak… Bárcsak nem egyszerűen a segédjének tekintene. Bár többet jelentenék neki…

Szavait nem intézte senkihez, csak úgy magának mondta. Egyedül volt, és a vámpírra várt, akinek elmondása szerint fontos dolga akadt. Mary-Anne már két órája ült egy fa tövében, és a kóbor macskákkal játszott. Mindig is különleges érzéke volt ezekhez az állatokhoz. Imádta és megértette őket. Majdhogynem beszélgetett velük. Amikor elkerült otthonról, leginkább a három macskájától való búcsú fájt neki legjobban. Minden nap gondolt rájuk.
Másfél éve, hogy a vámpír kiválasztottjai közé került. Egyáltalán nem volt könnyű őt beszervezni. Amikor különös érzés fogta el, azt hitte, csupán a hőség miatt. Lefeküdt és megpróbált elaludni.
Eszébe jutott az a nap, amikor édesapja elment tőlük. Egy másik miatt. Egy másik férfi miatt. Három évvel ezelőtt egy úgynevezett „Jóakaró” lefotózta egy olyan bárban, és elküldte a képeket a nejének, Annának. Kevéssel ezután elváltak, Mary-Anne pedig édesanyjánál maradt. Azóta nem látta az apját, amióta bőröndjeivel kilépett az ajtón. Állítólag Ausztráliába ment.

Visszagondolt még arra is, amikor kirúgták a suliból. Való igaz, nem volt éppen egy mintagyerek. Szinte minden tantárgyból bukásra állt. Kivéve rajzból és énekből. Szeretett rajzolni, több alkotását is kiállították. Ami az éneklést illetti, nem igazán kedvelte az órán tanult népdalokat, de nagyon jó hangja volt, és kiváló érzéke a zenéhez. Egyszer édesanyja szóvá is tette, hogy hallotta, amikor együtt szokott énekelni kedvenc énekeseivel. Ő persze tagadta, és fülig pirult.
Habár ebből a két tárgyból jeles volt, minden másból bukásra állt. Emellett nagyon szemtelen volt, visszabeszélt a tanárainak, még az igazgatóval is feleselt. Gyűlést hívták össze a testületben, hogy megvitassák a dolgot. A döntés egyértelmű volt. Mary-Anne-nek mennie kellett. Három hónap volt még hátra a tanévből, plusz a szünetek. Nem tudtak megfelelő új iskolát keríteni, ezért szeptemberig már nem kellett suliba járnia. Erre az élményre vigyorogva gondolt vissza Mary-Anne.

Édesanyjának sok gondja volt vele. És a munkájával is. Egy virágboltban dolgozott, de nem ment túl jól az üzlet. A kánikula miatt a virágok elhervadtak odabent, ugyanis légkondícionálógépre nem volt pénzük. Így nem keresett túl sokat, és a barátaitól kért kölcsön. Egy idő után már kerülték őt. Féltek és undorodtak tőle. Haja zsíros csomókban lógott, körmei szinte feketék voltak, szemei véresek. Ivott is. Gyakran részegen állított haza, és Mary-Anne-nek kellett elvonszolnia az ágyáig. Drogozott is. Ez akkor derült ki, amikor Mary-Anne a ragasztót kereste, és anyjánál találta meg, aki zacskókba nyomta, és úgy szívta a gőzét.

Aztán egy nap, amikor éppen a boltban aludt, különös, ismeretlen zajra riadt fel. Megszólalt a kis csengő az ajtó felett. Gyorsan összekapta magát, és mosolyogva köszönt jóreggeltet. De amint meglátta a vendéget, elállt a lélegzete. A belépő ugyanis nem volt más, mint a híres lámpagyártócég, a Happy Light jóképű tulajdonosa, John Reynolds. Az újságokban gyakran megjelent a képe.
- Jó reggelt! – szólította meg széles mosollyal Annát. Ő meg csak bámult vissza rá, de aztán gyorsan észbekapott.
- Mit parancsol? - kérdezte szégyenlősen, leszegett fejjel.
- Szeretnék egy igazán különleges csokrot.
- Milyen alkalomra lesz?
- Az unokahúgom ballagására. Most érettségizik le.
- Ó, gratulálok. Nos, kiválasztathja a katalógusból, ha megtalálta ami tetszik, csak szóljon. Persze ha nem talál megfelelőt, egyéni csokrok készítését is vállalom.
Az úriember kiválasztott egy színes, és igen terjedelmes csokrot, amit Anna gyorsan és szépen meg is csinált. Egyébként nem szokott ilyen pontosan és odafigyelően dolgozni. De a lánya máskor is felfedezte már, hogy John Reynolds képeit nézegeti. Az ő kedvéért igyekezett hát annyira.

Anna ábrándozva bámult ki az üzlet ablakán. Ma volt a ballagási ünnepség… Szomorúan gondolt a lányára, aki ha ott lehetett volna, borzalmasan viselkedne. Fészkelődne, susmorogna, rosszullétet színlelve kirohanna.
Álmodozásából az ajtócsengő riasztotta fel.
- Mr. Reynolds! – igencsak meglepődött, amikor a sármos úriember ismét megjelent kis boltjában. – Szeretne egy újabb csokrot? Csak mondja meg, milyen kell és én azonnal…
- Köszönöm, de most nem ezért jöttem. Csupán szeretném, ha eljönne velem vacsorázni.
- Ó…valóban? Hát…rendben, szívesen elmegyek. – válaszolta megszeppenve.
Örömtől mámorosan ment haza. Mikor hazaért, megölelte lányát.
- Lehet, hogy most minden megváltozik! Újra szép életünk lesz! Minden rendbe jön!
- Anya…megint ittál? – kérdezte Mary-Anne és kiszabadította magát édesanyja karjaiból.
- Nem, kicsim, egy kortyot sem! Hallgasd csak meg, mi történt ma az üzletben!
Elmesélte a meghívást, boldog volt, de nem tudott ellenállni, és a mosogató alatt lévő borosüveg után nyúlt.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Te majd kólát iszol, kicsim. Koccintsunk!
- Anya, nem szabad innod! Négy óra van, és hétkor találkoztok, ugyebár. Nem mehetsz oda részegen!
- Ugyan kicsim, ez csak egy kicsi…
- Tudod, mit?! Idd le magad, és menj el úgy! Szerinted utána mi lesz? Gondolkozz!
Bevágtatott a szobájába és becsapta az ajtót. Kifejezetten türelmetlen volt. Anna csak ült a széken, és az üveget bámulta. Az üveg falának tükrében meglátta saját arcát is.
- Igaza van…és ráadásul, hogy nézek ki…rendbe kell hoznom magam. Itt az ideje, hogy változtassak az életemen!

Találkoztak, a vacsora remekül sikerült. Két hónapig randizgattak, majd úgy döntöttek, összeköltöznek. John fantasztikus házában éltek. Hatalmas volt, két tévével, úszómedencével, emelettel, Mary-Anne régi, piszkos kicsi lakásukban ilyenről csak álmodni mert. Egy héttel a költözés után Anna és John eljegyezték egymást. Johnnak a következő hónapban üzleti ügyben el kellett utaznia, ezért az esküvőt előre hozták. Hála a vőlegény befolyásos barátainak, hamar elrendeztek mindent. A menyegző gyönyörű volt. Még a kemény Mary-Anne is eldörzsölt öklével pár könnycseppet.
Amíg a pár Párizsban volt nászúton, Mary-Anne egy kedves asszonnyal volt a házban. Amikor édesanyjáék hazaértek, neki is hoztak pár apróságot.

Minden tökéletes volt, boldogan éltek, mint a mesében. Aztán jött az a bizonyos üzleti út. John éppen a repülőtérre tartott, hogy hazajöjjön, amikor egy fekete autó leszorította, és egy fának csapódtak. A sofőr azonnal meghalt, de John kihúzta, amíg a mentők megérkeztek. Utolsó szavai is feleségének és lányának szóltak:
- M-mondd…meg…mondd meg…Annának…és Mary-A…Mary-Anne-nek…hogy szeretem…őket…
Ezalatt otthon Anna önfeledten játszott lányával. Úsztak a boldogságban, és alig várták, hogy John hazaérkezzen.
- Nincs esélyed, anya! – kiáltotta Mary-Anne, és egy díszpárnát hajított át a szobán.
- Nem talált!
Megcsörrent a telefon.
- Most nem ér támadni! Talán Johnny az!
- Igen, Reynolds-lakás.
Csönd. Mary-Anne felkelt, és odament a telefonhoz.
- Mi? Nem, az nem lehet…nem lehet…ő nem…nem…
Anna zokogva ejtette ki a kezéből a telefont, és a földre rogyott.
- Anya! Anya, mi történt? Mondd már, mi van!
- Mary…Johnnak balesete volt…
- De…de jól van, ugye?
Édesanyja egyetlen pillantásából megértette, hogy mi történt.
Leült mellé, és átkarolta a vállát.
- És most mi lesz? – kérdezte halkan.
- Nem tudom, kicsim…fogalmam sincs.

Mary-Anne borzongva emlékezett vissza arra a napra. Egy könnycsepp gördült le arcán, amikor arra gondolt, hogy édesanyja most milyen magányos lehet.
- Mary-Anne!
A lány felismerte a hangot. Grenhold Chrink, a vámpír végre visszajött. Vagy három óra eltelt, mióta elment. De nem volt egyedül. Egy tizenötévesforma lány volt vele.
- Nos, Mary-Anne, ismerd meg a másik segédemet, Anita Brann-t.
- Még egy segéd? Talán én nem vagyok elég?!
- Mit mondjak, elég gyatra munkaerő vagy! – felelte a vámpír vidoran. Tudta, hogy ezzel felhúzza.
- Igen? Anita, ne hallgass rá, nehogy neki dolgozz!
- Késő! Már igent mondott. – vigyorgott Grenhold. – Te fogod neki elmondani a legfontosabbakat. Mutasd meg neki, mit csináljon és hogyan, és osszátok csak meg a munkát! Én most lepihenek, hajnalodik. Jók legyetek ám!
Miután a vámpír elment, Anita félénken megszólította Mary-Anne-t.
- Szia! Te mikor lettél… ilyen, tudod…
- Vámpírsegéd? Másfél éve. És egész életemre ez is leszek. Neked hogy ment az elszakadás?
- Hát… nem volt kellemes, de azért nem bőgtem, nem vagyok túl érzelgős. – Anita kezdett felbátorodni.
„Kedves lány, hasonlít is rám, és vele jobb lesz majd, mint egyedül” – gondolta Mary-Anne, miközben végigmustrálta az új lányt.
„Hm. Aranyos csajszi ez a Mary-Anne, biztos, hogy jó barátnők leszünk! Így könnyebb lesz beilleszkednem az új életembe” – Agyalt Anita.
- Nos, akkor gyere, sétáljunk egyet, közben elmondom, mit kell tenned! – szólt Mary-Anne.
Elindultak hát a napfelkeltében, és már akkor tudták, hogy ez egy történet vége – de egy újabb történet kezdete.