Stargazer

A lovag a fűben hevert.
Csak nézte az est hírnökeit, az égen úszó fodros, szürke felhőket. Mögöttük a Nap lassan a látóhatár alá szállt, még egyszer utoljára végigpillantva a végtelen erdőkön és mezőkön.
A lovag még sohasem látta ilyen csodálatos színekben pompázónak a naplementét: bársonykék, óezüst, mély bíbor... maga a Nap égő narancsszínben tündökölt egyre sötétebbé válva, s egyre mélyebbre süllyedve a hegyek mögé.
Hűvös szél kezdte simogatni a lovag arcát, lágyan elterelte a felhőket is az égről, ahol végre előtűntek a derengő csillagok. Halkan felkiáltott, mikor fürkésző szeme felfedezte a csillagát. Ismét elfogta a honvágy, most minden eddiginél erősebben. Tudta, hogy mérhetetlenül messze van, de egyre biztosabban érezte, hogy hamarosan útrakelhet. Igen, a fájdalom már nem volt olyan erős és lüktető, mint kezdetben. Nemsokára készenáll a hosszú útra.
Gyönyörködött a csillagában, mely innen a távolból is szépséges és hívogató volt. Kinyújtotta a karját a csillag felé, mintha el akarná érni...

A hirtelen felizzó fájdalom megbénította, mozdulni sem tudott, annyira perzselő volt. Szíve sebesebben vert, hogy a hűs vérrel oltsa el az égető kínt a testében.
Elmúlt. Már csak tompa bizsergést érzett tagjaiban. Nem értette, mi történt vele. Azt sem értette, miért kell ilyen távol élnie hazájától, és ki, vagy mi ellen kell harcolnia. Nem értette ezt a világot, szeretett volna itt hagyni mindent és végre hazatérni.
Hirtelen úgy érezte, felemelkedik. Mintha szárnyai lettek volna, lassan emelkedett egyre magasabbra. Könnyű volt és boldog. Már nem érzett semmiféle fájdalmat. Körülnézett, látta a homályba vesző erdőt, a fák leveleit, a fűszálakat, s a pipacsokat, a virágokat, amiket annyira szeretett mindig. Csend borult a mezőre, csak a szél susogott a rét fölött.
Megpillantotta a saját testét, csodálkozva nézte önmagát. Sajnálta a testet, figyelte, ahogy a mély sebekből lassan folyik a vér, amit a száraz föld mohón magába szív.
Távolabb is látott néhány fekvő, páncélba öltözött, vérző testet.
De nem érdekelték, már saját, elhagyott teste sem érdekelte.
Súlytalan, szárnyak nélküli lelke könnyedén siklott végig a mező fölött a szél hátán.
A pipacsok meghajoltak, ahogy felettük szállt. Aztán fölnézett a csillagára és sebesen repülni kezdett a hívogató fény felé. Hazafelé.
Nem nézett vissza erre a szomorú világra...

* * * Középkori hit szerint a pipacsok a harcmezőn elesett lovagok
kiömlött véréből születnek * * *

ThoRgErdT ’97.05.