Arc

Az orrán folyton előreszánkázó szemüveget visszatolta, aztán lassú mozdulattal visszasimította a kopaszodó részen kuszálódó hajszálakat. Lerakta az adattáblát az asztalra és megpróbált fensőbbséges pillantást vetni a szemben ülő alakra. Nem sikerült, mert a túloldalt tornyosuló alak majdnem két fejjel magasabb volt nála.
- Tisztelt uram, szomorú hírt kell közölnöm önnel. A kérelmét megint elutasították. -
A köpésszerűn fújásra aztán kissé meghátrált.
- Ám azt hiszem, az indoklás önnek is olyan mértékben kielégítő, hogy biztosan egyet tud érteni a döntés hozóival.
- Nem!- a hatalmas szobor megelevenedett az íróasztal túloldalán – Már tizenkettedszerre adtam be a kérelmemet, és eddig mindig visszautasították. Soha semmiféle normális magyarázatot nem adtak arra, hogy miért nem választanak be a kutatók közé, csak azt az ostobaságot szajkózták, hogy az arcfelépítésem vizsgálata alapján nem vagyok alkalmas a feladatok elvégzésére.
- Nem hiszem, hogy ez önnek nem elegendő magyarázat. Mindenhol ez alapján választják ki a jelöltek közül a legmegfelelőbbet, nem csak egy ilyen fontos pro…

- Nem érdekel ez az üres fecsegés! Mondja már meg végre valaki, hogy mik azok a képességek, amik hiányoznak belőlem. Három éve éjt nappallá téve azon vagyok, hogy minden tulajdonságom és tudásom megfeleljen a feltételeknek. Három éve folyamatosan adom be a kérvényeket, amiket a meghallgatásom nélkül adnak vissza, azzal, hogy nem felelt meg.
- Nem hinném, hogy a felelősöket a személyes ellenszenv vezette volna. – hátradőlt a széken, így sokkal komolyabbnak és erőteljesebbnek érezte magát – Ön is tudja, hogy már tizenöt éve a bevált gyakorlat az, hogy mindenkit minden fontosabb választásnál megvizsgálnak. Tizenöt éve használják a módszert, és még egyszer sem fordult elő, hogy tévedtek volna, mert holtbiztos és tévedhetetlen.

Az alak felemelte a fejét és gonoszul elmosolyodott.
- Legközelebb elmegyek egy plasztikai műtétre, és akkor meg fogok felelni.
- Hiába. Ki tudjuk szűrni a változásokat, mert az arányokat vesszük figye…
- Tudom. Nem kell végigsorolnia az összes arányt, amit vizsgálnak. A maguk átkozott intézete vesz föl mindenkit mindenhova. Már a csecsemőket a szülőszobán is azonnal megvizsgáltatják, hogy másnap a szülők lefoglalhassák a megfelelő helyet a megfelelő egyetemen. Mindenkinek a zsebében ott van a jellemzése egy sárga papíron, hogy milyen és mire való. Lusta vagy szorgalmas, csendes vagy beszédes, okos vagy ostoba. Megszületett, ilyen lett, ilyen is marad. A lényeg, hogy milyen az arca, az, hogy mi van mögötte már senkit nem érdekel.
- Nincs igaza, mert az arc tökéletesen elárulja a mögöttes tartalmat. Nem untatom önt a módszer részletes magyarázatával, mert látom, tisztában van a hatékonyságával és erejével. Mint ön is tudja, intézetünk már a gyermekkor küszöbén meg tudja állapítani, hogy az egyed milyen képességei jobbak az átlagnál, így a fejlesztés és a nevelés olyan irányba indulhat mindjárt az élet kezdetén, ami a társadalom és a személy szempontjából a legmegfelelőbb. Csodálkozom is a kitartásán, hiszen, már sokadszor elutasították, így tisztában kellett lennie azzal, hogy ez a vélemény nem fog változni.
- Igen, ismerem az intézetük rólam szóló véleményét, de nem érdekel. Kutató akarok lenni kerül amibe kerül.
- De a véleményezés szerint ön nem felel meg a státuszra.
- Melyik képességem nem felel meg? Három éve azon vagyok, hogy változzak, és változok. Folyamatosan tanultam és képeztem magam, és közben folyton azt reméltem, hogy egyszer önök is észreveszik azt a változást, amit magukon kívül mindenki észrevett.

Felemelte az adattáblát és tanulmányozni kezdte az adatokat.
- Nem, sajnos azt kell mondjam, hogy semmiféle változást nem látok az adatokban. – visszatette az asztalra, megint visszatolta a szemüvegét – Ön ugyanazt a jellemzést kapta most is, mint három évvel ezelőtt.
A hatalmasra nőtt alak indulatosan felugrott.
- Nem hiszem el! Mit gondolnak magukról, három év minden erőfeszítését eldobhatják az ostoba és gőgös fennhéjazásukkal! Mocskos banda!
- Uram! Türtőztesse magát. A vélemény szerint az egyik fő hibája éppen az önuralom hiánya. Azt hiszem, éppen most láttunk erre egy kiváló illusztrációt. Kérem, üljön vissza.
Az alak az asztalra támaszkodott és közelebb hajolt.
- Nem ülök vissza. Most állni szeretnék. Az önuralomról meg csak annyit, hogy már két évvel ezelőtt is képes voltam arra, hogy pusztán akaraterővel egy percre megállítsam a szívverésemet, vagy hat percre a légzésemet úgy, hogy közben teljesen tudatomnál vagyok. Képes vagyok bármilyen fájdalom elviselésére a jóga segítségével, de ezek az apróságok valahogy elkerülték az önök tévedhetetlen figyelmét.
- Én elhiszem, amit mond, de a személyisége eközben nem változott. Az, hogy különböző módszerek segítségével trükköket tanul me…
- Trükköket!? – az alak a szemüvegbe üvöltött – egy több ezer éves iskola, ami olyan eredményeket tud felmutatni, amire az ostoba módszerük soha nem lesz képes, magának csak trükk!?
- Lehet, hogy az iskolája már több ezer éves múltra tekint vissza, de az, hogy kutató legyen, sajnos azt kell mondjam, hogy a mi módszerünkön múlik.
Nyugodt mozdulattal levette a szemüvegét, elővett egy zsebkendőt, és nyugodtan elkezdte letörölni az apró nyálcseppeket. A mondat és a nyugodt mozdulat együttesen hatott, a hatalmas alak zavarodottan visszaült és elhallgatott.

- Tehát, – kezdte el a mondatot, miközben visszatette a szemüveget – azzal, hogy kifogása van a módszer ellen, nincs egyedül. Ez teljesen természetes reakció akkor, ha a vágyait nem tudja kielégíteni, mert a véleményezés eredménye meggátolja önt életének a kiterjesztésében. Ezt frusztrációnak hívják, és hasonló esetekben elvárható az önével megegyező reakció, különösen az önhöz hasonlóan szerényebb értelmi képességekkel bíró személyeknél.
- Szerényebb értelmi képességekkel bíró személy? Ezt most sértésnek szánta?
- Távol álljon tőlem a szándék. Pusztán csak idéztem a véleményezésből.
- Önnek mekkora az IQ teszteredménye?
- Nézze, az, hogy megtanulja egy teszttípus gondolkodásmódját, még nem jelenti azt, hogy minden helyzetben képes azzal azonos szintű elvárásoknak megfelelni.
- Tehát ön most semmibe veszi a 145-ös IQ-mat?
- Kénytelen vagyok, mert szöges ellentétben áll a véleményezésével.
- Akkor vizsgáljanak meg, bármilyen tesztet vállalok.
- Felesleges, a véleményezése éppen elég az ön értékeléséhez.
- Tehát bármit teszek, bármennyit tanulok, a véleményezés fog számítani és nem az eredményeim.
- Az eredményei, mint az már mások esetében is bebizonyosodott, a véleményezésben leírtak szerint fognak alakulni. Úgyhogy, mielőtt ez a már, amúgy is túlságosan hosszúra nyúlt beszélgetés tovább folytatódna, arra szeretném kérni, hogy keressen valami más, a személyiségéhez közelebb álló hivatást.
- De én mindenképpen kutató leszek.
- Sajnálom. Tudom, hogy nehéz szembenézni az igazsággal, de önből soha nem lesz kutató. Soha nem fog egy űrhajón más rendszerekbe repülni, és, a tények tudatában ezt ön is nagyon jól tudja, soha nem fognak önről tengert, holdat, hegyet, vagy egyebet elnevezni. Törődjön bele, ez a sorsa.
Az alak megint felugrott.
- Nem fogok beletörődni. Addig fogok próbálkozni, amíg sikerülni nem fog. Ha kell, életem végéig tanulok és változok.
- Igen, a jellemzésében is igen erősen szerepel a túlzott mértékű makacsság.
- Nem érdekel a jellemzése, dugja fel magának az egész véleményezést. Ha kell, átgázolok magán, meg az egész szaros intézetén.
- Tudom, az empátia sem az erőssége.
Az alak a szemüveges fölé tornyosult.
- Még egy szó a személyiségemről, és megölöm.
- Tudom, a véleményezésében kimagasló értékkel szerepel a brutalitás.
Az első ütéstől a szemüveg azonnal a sarokba repült. A másodiktól péppé zúzódott a szája és kitört három foga. A harmadiktól elájult.

-

- Megöli!
- Lehetséges.
A főnök ennek ellenére nyugodtan állt az asszisztensnő mellett és a nő melleit tanulmányozta.
- Hol van a biztonsági személyzet?
- Utasítva lettek, hogy ne avatkozzanak közbe, bármi is történik.
- De valamit tenni kellene, hogy megakadályozzuk benne.
A főnök a szemébe nézett.
- Miért? –
Az asszisztensnő riadtan nézett vissza.
- De az az ember ott meg fog halni, ha nem teszünk valamit.
- Így van. Ha meg teszünk valamit, akkor a másikat juttatjuk börtönbe, ahol a törvények értelmében valószínűleg kivégzik. Melyik pusztuljon el maga szerint?
- Nem tudom. Nem lehetne mind a kettőt megmenteni?
- Már nem. Öt perccel ezelőtt még lehetett volna, de az az idő már elmúlt.
Az asszistensnő csak állt és nem mert megszólalni. A főnök szólalt meg újra.
- Maga szerint, miért hívtam ide, és miért kell most ezt itt végignéznie?
- Nem tudom.
- Azért, mert új feladata lesz. Mellettem fog dolgozni, a közvetlen munkatársam lesz és olyan dolgokba fog belelátni az intézetnél, ami esetleg egy nem belső személy számára nem teljesen nyilvánvaló. Ön, mint a kiválasztási csoport új asszisztense ettől a pillanattól fogva a folyamat mélyéig elláthat.

A főnök barátságosan átölelte a vállát és közelebb húzta magához.
- Gratulálok.
- De miért pont én? -
A főnök rámosolygott és nem engedte el a vállát.
- A véleményezése alapján döntöttem így. Éppen ilyen munkatársra van szükségem, mint ön. Magában megvan minden olyan készség, ami szükséges.
- Értem, köszönöm. De mi lesz azzal a két emberrel odaát?
- Semmi, a szemüveges vagy meghal, vagy felépül. Lényegtelen. Hasonló arrogáns, önértékelési problémákkal küzdő embert bárhol találunk tesztelési feladatra. A másikkal elhitetjük, hogy megölte, ezzel megzsaroljuk, és olyan ügynökké tesszük, aki a piszkos munkákat fogja elvégezni. A feladatot rászabták, kitartó, tanulékony, okos, agresszív és feláldozható.
- Az én feladatom mi lesz?
- Most még csak figyel, kedvesem és tanul, aztán nekem segít. Ha jól végzi a feladatát, később önálló munkákat is kap, addig az én kezem alatt dolgozik, mert most éppen magára van szükségem. Higgye el, mindent tudok magáról, nyitott könyv előttem a lelke.
Mintha véletlen lenne, a keze rácsúszott az asszisztensnő mellére. Nem kért elnézést, nem vette el, otthagyta, mert tudta, hogy az asszisztensnő hagyni fogja. Már jó előre áttanulmányozta az arcát, előre tudta a reakcióit és ez jó érzéssel töltötte el. A válása óta nem szerette, ha problémát okoznak neki a nők.
Az asszisztensnő érezte a kezet a mellén, és próbálta kiiktatni a tudatából. Bárhogy erőlködött, a kéz akkor is jól érezhetően a helyén maradt. Cselekedni nem mert, túlságosan félt a főnökétől és túlságosan féltette az új állását, nem maradt más választása, mint hagyni. Zavarában a férfire mosolygott, aztán visszafordult az ablakhoz és együtt nézték végig, ahogy az eltorzult arcú férfi, mint a gép, precíz ütésekkel formátlanná veri a markában szorongatott mozdulatlan alak arcát.