Történetek

A csaposon és rajtam kívül öten voltak csak az asztalok körül. Isaacot nem láttam sehol. Kezdtem nyugtalankodni. Már a harmadik pohárnál tartottam, amikor nyílt az ajtó és belépett végre Isaac. Izmaim elernyedtek, a feszült várakozás után, és barátságosan intettem neki, hogy üljön le mellém. Miután ő is lehajtotta az első pohár Martiniját, elkezdtem vallatni:
- Sikerült követned? ...

A gyümölcsöstál volt az. Vincent felemelt kézzel védte ki, ami ha nem üti félre, egyenesen az arcába repült volna. Zihálás törte meg a szoba gyászos csöndjét.
- Loona, én vagyok az. Vincent.- suttogott a férfi. Szavait az egyik szék követte, ami ugyancsak széttört a falon, pár centire tőle.
- Gyűlöllek!- ordította torkaszakadtából Loona, s felemelte a másik széket, hogy azt is mesteréhez vágja, de Vincent gyorsabb volt, s a lány mellett termett, majd leszorította a kezeit......

Tovább mentünk, és két óra ismételt gyaloglás után bekövetkezett, amitől tartottunk. A Homokvihar ádázul tombolt, és a védőszemüvegünk sem bizonyult túl hatásosnak. Alig lehetett látni, elveszve bolyongtunk. Az ellenségnek jobb felszerelése lehetett. Talán már figyeltek minket egy ideje. Lesből támadtak. Még a lövéseket sem hallottuk, ami valahonnan a homokdűnék tetejéről, egy mesterlövészpuskából jöhettek. Talán el is jöttünk a bázisuk mellett...

Rágyújtottam egy cigire, majd továbbindultam. Ez az utolsó szál az életemben. Minek tovább vinni a családi hagyományt? Vagyis a semmit. Senki semmi olyat nem tett, amivel kiemelkedhetne innen. Nincsen kedvem élni tovább. Nem nagyon volt kihez fordulnom az ilyen gondolatokkal, bár nem is akartam...

Loona sikítani szeretett volna, de nem tudott. A fiú pedig támadott. Szája elé emelte mindkét kezét, s gömböt formált belőlük. Belelehelt a tenyerébe, amitől az ott kavargó levegő meggyulladt. A tűzgömböt a lány felé hajította, anélkül, hogy saját maga megégett volna. Loona bevetődött a könyves szekrény mögé, épphogy elkerülte az izzó gömb...

Szemem sarkából szemmel tartom Úrnőmet, ezt ki is használja támadóm és a földre taszít, kardom pedig messzire repül. Tyrande-t ekkor már három harcos szorongatja. A harcos pengéjét a torkomnak szorítja, kezemmel próbálom elérni a kardom de nem megy. Egy harcos pont mellettem esik holtan össze. Kardját megszerezve, eltaszítom magamtól az idegen pengét. Kardjaink szikrát hánynak minden egyes találkozáskor...

Ugyan azt érezte, mikor elhagyta az árvaházat és az akadémiára indult. Nem volt igazi otthon, de legalább egy kicsit törődtek vele.
- Szeretlek! – csusszant ki a száján, alig hallhatóan – Téged is meg Kelly kadétot is! Igen szerelmes volt, életében először. Kicsit félt a csalódástól, hogy más majd lenyúlja, mert mindig viccelődtek vele, és szívatták társai...

- Kenny… Gyere csak… beszélni kéne… - el akartam már valakinek mesélni mi volt tegnap.
Mindenki megszokta már, Kennyt 15 éve ismerem, mindent neki mondtam el először, utána ha akartam elmondtam nekik is. Lea először teljesen ki volt bukva, azután hozzászokott. Félrevonultunk...

Talán jobb is így, talán jobb, hogy még nem láttam meg, hogy mi rejtőzik az álarc mögött.
Félek az egyedülléttől. Félek elengedni Őt. Túlzottan megszerettem. Talán túl sok reményt fűztem egy olyan emberhez, ki nem is érdemli meg. Görcsösen kapaszkodtam Belé, ha már csak egy kis törődést kaptam Tőle...

Emlékszem, az egyik barátnőm szólt nekem, hogy a fiúk után fordulok csak meg. Ez úgy szíven ütött, aztán szakítottunk is. Sokáig depressziós voltam, be akartam halni, azt hittem, itt a világvége. Undorítónak találtam saját magam. De most?! Most érdemes volt élni, alig váram a holnapot. Találkozni akartam már végre Vele, látni akarom vége Őt. Már csak a híd és két és fél utca…