Crying Sun

Alig pislákol némi fény, mikor útnak indulok az őrhelyem felé. A fák lombjai között, gyengén átszivárog a hold kékes fénye. Nem kelthetek feltűnést, ezért nesztelenül lépkedem az őszi avarban. Kezembe íj simul és reménykedem, hogy nem kell használnom az erejét.
Néma csend telepszik ilyenkor éjszaka az erdőre, néha-néha egy bagoly huhog. Nem rezzenek össze, már megszoktam hisz az erdő a részemé vált. Itt születtem, és népem védelmében akarok meghalni. Oly sokat jártam a világot, és megtanultam sokféle harcmodort de csakis népem érdekében. Semmi más nem kényszerít harcra.
Megérkezem az őrhelyemül szolgáló fához, melynek lombjai között egy pici faépítmény bújik meg. Ezt csak mi elfek látjuk, más népek szülöttei elsétálnak mellette anélkül, hogy észre vennék. Íjamat a hátamra vetem és felmászok a lombok közé. Büszkeséggel tölt el, hogy én őrködhetek, hisz mindig az őrnek van a legfontosabb feladata. Rajta múlik, hogy időben tudja-e értesíteni a társait a közelgő veszélyről. Őrhelyem az erdőnk szélén van, hogy az őrök időben észre vegyék a közelgő veszélyt, amiből a mostanában kitelik bőven.
A csillagfényes ég alját, tábortüzek fénye festi narancsvörösre. Emberek tábora van a közelünkben, ezért kell az őrség. A lágy szellő tücskök ciripelését, és farkasok vonítását hordozza magával.

A patakpartjáról mozgást érzékelek. Halványan kirajzolódik egy harcos alakja. Páncélján Elune fénye tündököl, ugyanez a fény gyengén simogatja a harcos arcát. Az erdő felé fordul és hallgatja a farkasok vonítását, miközben lassan végigpásztázza az erdőt. Tekintetünk egy óvatlan pillanatban összekapcsolódik.
Letelepszik a patakparton gyökeret vert fűzfa tövébe, onnan szemlélődik tovább.
Nem olyan sokára, egy másik harcos jelenik meg. Biztos valami fontos hír lehet, mert az elmélkedő harcos felpattan ültéből. Mégegyszer az erdő felé tekint. Biccent, majd eltűnik a másik harcossal a sötétben. Tanácstalanul őrködöm tovább.

Éjkék köpenyem halkan suhan a talajon, miközben rohanok vissza jelentést tenni.
Táborunkat, ősi védelmezők őrzik. Az ősi védelmezők életre kelt fák, erős karjaikkal megragadják az ellenséget és jó messzire elhajítják őket. Átrohanok köztük, de meg se rezzennek, hisz felismerik az övéiket. A Hold Papnője sátra felé veszem az irányt. Már messziről fel lehet ismerni, hisz az övé a legnagyobb a sátor. A sátor bejáratánál két elf áll őrt. Lándzsájukat keresztbe teszik, amint megkísérelek belépni. „Jelentsétek Úrnőnknek, hogy az éjszakai őrködésből visszatért Shandris Chillwind!” Minden reagálás nélkül az egyik őr belép a sátorba. Mikor visszatér, kitárja a sátor bejáratát, hogy beléphessek.
Íjamat lekapom a vállamról és rá támaszkodva meghajolokTyrande előtt, aki a földön heverészik kedvenc párduca mellett. „Ishnu-Alah Shandris! A formaságokat hagyjuk ha magunk között vagyunk!” mondja kedvesen „ És most ülj le mellém halljuk azt a jelentést. ”
Továbbra is kedvesen mosolyog rám. Hófehér haja a vállaira omlik, bőre lila. Melyhez csak társaim bőrszíne hasonlít. Sokszor elgondolkoztam, azon, hogy vajon az én bőröm színe miért különbözik az övékétől,de mikor elérten egy bizonyos kort, akkor már nem érdekelt.
„Ishnu-dal-dieb Tyrande! Az emberek mozgolódnak, de szerintem egyelőre nem kell támadásra számítanunk. Még élvezik a háború utáni nyugodt pillanatokat de valószínű, hogy már terveznek. ”

Türelmesen végighallgat, arcán egy izom se rezdül meg. „Más valami? kérdezi halkan. Némán nemet intek a fejemmel. Felkel a földről és megfogja a kezem. Kezének melegsége egy kicsit felbátorít, de nem annyira, hogy elmondjam azt, hogy egy harcos észrevett. Csendben állunk a sátor közepén, és csak a párduc morgása hallatszik. „Másnak is kellett történnie a jelentéktelen emberek mozgolódásán kívül. Látom az arcodon, hogy gondterhelt vagy. ” Kiszakítom a fogásból a kezem és íjamat a sátor falának támasztom. Némán bámulom a fegyvert. Tyrande keze a vállamra nehezedik.
„Hidd el könnyebb lesz, ha kiadod magadból. ” Elmesélem, hogy hibáztam és észrevett egy harcos. Nem szabadott volna néznem, ahogy Elune fényében fürdik, és nem szabadott volna, hogy találkozzon a tekintetem az övével. Tyrande maga felé fordít, egy kósza tincset visszaigazít a fülem mögé. Rám mosolyog, megfogja a kezem és a sátor hátsó bejáratán kivezet egészen egy forrás partjáig.

„Most pedig, nézz a forrásba. ” A forrásba tekintek, és meglátom saját tükörképem, és Tyrande tükörképét. „Azért vett észre az a harcos,mert te csak lelkileg tartozol az elfekhez. Édesanyád sok évvel ezelőtt menekült az erdőnkbe az őt kergető rabló banditák elől. Az elfek pártfogásba vették az akkor veled várandós édesanyád. Belehalt a szülésbe, és én kötelességemnek éreztem, hogy az újszülöttet sajátomként felneveljem és megtanítsam mindenre, amire csak erőmből telik. ” Soha nem hallottam még Tyrande-tól ezt a történetet. Tehát ember vagyok és nem elf. Egy szót se tudok kinyögni, zavaromban a forrás vizét kezdem kavargatni. Tyrande nem szól semmit, és nem várja el, hogy rögtön reagáljak arra, amit mondott. Visszavezet a sátrába. Kever nekem, egy italt, melytől rögtön elálmosodok és eldőlök a prémekre. Fejemben még ott visszhangoznak Tyrande utolsó szavai: „Az álmok segítenek feldolgozni a történteket. ”
Kipihenve ébredek, felkapom az íjam és kilépek a sátorból. Megint éjszaka van. Ez azt jelenti, hogy megint őrségbe kell mennem
Társaim egy csoportban beszélgetnek. Mikor elhaladok mellettük, túlságosan hirtelen csendesednek el. Nem nagyon érdekel, hisz teljesen lefoglalnak a tegnap éjszaka történtek. Valahol mélyen belül várom, hogy újra láthassam a titkozatos, elmélkedő harcost.
A kíváncsiság, most először az erdő szélén túlra kényszerít. Elune már régen magasan jár és a harcos még sehol. Nagyot sóhajtok és visszatérek az őrhelyemre. Vágyakozva tekintek a magányos fűzfára, mely alatt szokott pihenni az elmélkedő harcos. Meglepetésemre megint ott van. Legszívesebben oda rohannék és közölném vele, hogy teljesen elvarázsolt az amikor Elune fényében fürdette arcát. De sajnos köt az elfek törvénye, és nem tehetem meg.
A harcos letelepszik a fűz alá és hamarosan elnyomja az álom. Az alvó teste fölött két idegen ólálkodik. Óvatosan körbejárják majd egyikük kezében tőr pengéje csillan. Gondolkodás nélkül előkapom az íjam, célzok és lövök. Az egyik zsivány némán összecsuklik, a másik társa holttestét otthagyva eliszkol.

Visszatérve a táborunkba első utam megint Tyrande-hoz vezet. Megmosakszom a sátor mögötti forrásnál és közben beszámolok a tegnap éjszaka eseményeiről. Tyrande nem reagál a jelentésre. Most a háború előkészületei foglalkoztatják. Viszont kísérőt kapok az éjszakai őrség idejére, nem szeretné ha bármi is történne köztem és az elmélkedő harcos között. Még akkor sem, ha ember vagyok. Megint kever egy italt, és megparancsolja, hogy pihenjek le.
Álmodom, immár az elmélkedő harcossal. Közelről látom az arcát, érzem bőrének melegét, minél jobban ölelném magamhoz, annál jobban kihűl a teste, végül szétporlik a kezeim között Nem tudom mire vélni az álmom, talán egy kicsit megrémít, csak valahol mélyen fogom fel a jelentését. Utamat ezúttal a kennel felé veszem, ahol Tyrande már vár. A kennelben szilaj nightsaber párducok várják gazdáikat, a vadászokat.

A Snowscar névre hallgató teremtmény lesz majd a társam az őrségben. „Vigyázni fog rád!Elune kísérje minden léptedet” mondja és utamra bocsát.
Testem harcivért borítja, fejemre éjkék csuklya simul. Lassan lépdelek a sötét erdőben, érzékeim veszélyt jeleznek, de nem foglalkozom vele. Snowscar szorosan mellettem halad, íjam finoman a tenyerembe simul. Lépteket hallok a hátam mögül, hátra pillantok,de nincs ott senki. Hiába érzékelem a közeledő veszélyt, túl későn reagálok a támadásra. Támadóm arcát nem látom a csuklyától. Lendülete a földre sodor. Snowscar vicsorog,és támadásra készül. A csuklyást több páncélos harcos követi. Emberek... Semmi esélyem velük szemben, hisz íjamat a csuklyás még akkor elragadja a kezemből mikor a földre sodor. Felállok, kezemben tőr villan. Azok csak vigyorognak rám. Nekik rontok és az egyiket sikerül megsebesítenem. Arcán a vigyor torzult fájdalomba csap át. Közben Snowscar se tétlenkedik nekiront a csuklyásnak. Már épp végezne a csuklyás alakkal mikor, megjelenik az elmélkedő harcos. Szinte mormolva magamhoz szólítom a párducot, az pedig engedelmeskedve óhajomnak, elereszti a csuklyást és könnyedén hozzám léptet. A harcosok halk nyögéseket hallatva, feltápászkodnak és eltűnnek az erdő széle felé. A csuklyás is hamar kereket old, velük együtt.

Az elmélkedő harcos, felveszi az elejtett íjamat és felém nyújtja. Nagy meglepetésemre elf nyelven köszönt. „Ishnu-dal-dieb Etriel !” Hangjának melegsége a szívemig hatol, de mégis csak ellenség! Elveszem tőle az íjam és folytatnám utam az őrhelyem felé, de nekiszorít az egyik fának. Snowscar továbbra is vicsorog. Elég lenne arra gondolnom, hogy tűntesse el a föld felszínéről az elmélkedő harcost, és megtenné. De nem óhajtom, ezért párducom hátrébb húzódva figyeli az eseményeket. Pár másodpercig farkasszemet nézünk. A harcos a fülem mögé helyez egy tincset. Továbbra se veszem le róla a tekintetem. Jégkék íriszének mélysége hívogató, akár egy feneketlen tó, melyben legszívesebben tehetetlenül elmerülnék. Hirtelen csap le ajkaimra. Csókja először kemény és követelőző, majd mikor már nem talál ellenállást puha és meleg. Csípőmet a csípőjének feszítem, hisz már akkor vágytam rá, mikor megláttam a patakparton, és most itt van teljes valójában. Íjam kihullik a kezemből, és felszabadult karommal átölelem a nyakát.

Hidegzuhanyként ér a felismerés, hogy már régen az őrhelyemen kellene lennem. Ajkaink szétválnak. A lehető leggyorsabban kiszabadulok az öleléséből és Snowscar hátára pattanok. Íjamért már a nyeregből hajolok le és elvágatatok az őrhelyem irányába.
Snowscar békésen szunyókál a fa tövében, míg én őrködöm. Az elmélkedő harcos most nincs ott a szomorú fűz alatt, biztos az embereivel maradt a táborukban. Túlságosan csendes az éjszaka. Minden apró neszre felrezzenek és felemelem az íjam, majd megnyugodva eresztem le, mert csak az erdő éjszakai lakói ébredeznek és indulnak vadászatra. Az emberek őrtüzei megvilágítják az égbolt alját. A patakpart csendjét, most csak lágy tücsök ciripelés töri meg. A környék csendes, csak az én fejemben van óriási hangzavar, melyet jelenleg semmi sem tud csillapítani.

Tyrande-t, Elune szentélyénél találom, amint éppen imádkozik. Mellé lépek és én is fél térdre ereszkedve fohászkodom az Istennőhöz. Fohászom végeztével kilépek a szentélyből és bevárom Úrnőmet a sátorban. Bennt myrha friss illata tölti fel energiával a helységet. Kényelmesen elhelyezkedem, Tyrande is hamarosan leül mellém a prémekre. Snowscar, fejét a lábamon pihenteti. Néha felemeli a fejét és fülét hegyezi, majd hanyagul visszaejti azt a lábamra. Közben beszámolok a tegnap éjszakáról. Nem mondja ki, de ismerem már annyira Tyrande-t, hogy tudjam, a csuklyás gyanús neki. Az elmélkedő harcos színrelépéséről csak röviden számolok be. Egy láthatatlan erő viszont arra kényszerít, hogy mondjam el amit elhallgattam.

Tyrande szemében kigyúlnak a harag lángjai, de amilyen gyorsan megjelennek, oly gyorsan el is tűnnek íriszének csillogásában. Lesütöm a szemem. Megragadja a kezem és kényszerít, hogy ismét a szemébe tekintsek.
„Soha többet nem történhet meg ez! Elf vagy és alkalmazkodnod kell a törvényeinkhez. Nem szerethetsz bele egy emberbe! Lle vesta?” Némán bólintok, mire megnyugodva elengedi a kezem. Feláll és egy fából készült ládához lép. Kiemel egy lehelet vékony ezüst láncon függő medalliont. Mögém térdel, hogy felcsatolja, félre húzom sötétbarna tincseim, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz. A nap medalliont áhítattal fogom, nézegetem, közepében borostyánkő van. Érzem az energiát, amit a kő sugároz, és amint teljesen szétterjed bennem az ereje. „Diola lle!” sóhajtom hálásan. Nagyon tetszik a medallion, ezért magamban megfogadom, hogy akár az életemet is feláldoznám érte.
„Remélem megvéd, ahogy engem is megvédett egyszer! Szeretettel bánj vele, és meghálálja a kapott szeretetet. ” Homlokon csókol, és utamra ereszt. Snowscar a nyomomba szegődik.
Nem, vagyok fáradt, ezért sétálok egyet a környéken. Nem mehetek messzire a tábortól Tyrande tudta nélkül.

Aranysárga levelek borítják a fákat, melyeken keresztül a nap sugarai egyenesen a medallionra esnek. Elf társaim hosszasan gyönyörködnek medálom szépségében.
Lassan elkezdődik őszi ünnepünk a Yavieba, mely az őszi napéjegyenlőség ideje nálunk elfeknél. Ekkor, elhunyt őseinkre és társainkra emlékezünk, és még ez az a hét, amikor a Hold Papnője és tanácsadói, fontos döntéseket hoznak.
Az erdőben, csak a madarak, csicsergését és saját lépteim zaját hallom. Snowscar békésen léptet mellettem. Mindketten élvezzük a nyugalmat, és az erdő csendjét. Csak akkor veszem észre, hogy kiértünk az erdő szélére, mikor Snowscar megtorpan és a levegőbe szimatol. Evvel jelezve, hogy ideje visszaindulnom a táborba.

Amint visszaérek, egy íjász lép hozzám. Átadja Tyrande üzenetét, miszerint az éjszakai őrség helyett felderítésre viszem öt társam. Azonnal Tyrande sátrába indulok. Akit anyámként szeretek épp a tanácsadóival tárgyal, de amint belépek elhallgatnak. Mindannyian üdvözölnek. Tyrande megkér, hogy várjam meg a sátor előtt. Hamar végeznek bennt a tanácskozással. Türelmesen megvárom, amíg a tanácsadók kilépnek a sátorból. Mikor az utolsó is kijött, belépek. Tyrande szeme felcsillan az örömtől. Nem értem, hisz nem is olyan rég jártam nála. Pár perces néma csönd tölti ki a teret köztünk. Arcán az elmúlt években egyetlen ránc sem alakult ki, és így megőrizte arca ifjúságát. Testét, ugyancsak mithrilből készült harcivért fedi. „Shandris, a ma éjszakai őrséged más tölti be. Te öt íjásszal felderítésre mész az emberek újonnan létrehozott táborába, az erdő túlfelén. Vigyázz, hogy ne vegyenek észre titeket, és ha visszatérsz jelentést kérek!” Lezártnak tekinti a témát és kikisér a sátorból. Búcsúzóul a fülembe súgja, hogy vigyázzak, nehogy összeakadjak azzal a bizonyos elmélkedő harcossal.

Lépteink alig ütnek zajt, a puha avarban. Az íjászok akiket kiválasztottam, a legjobbak közé tartoznak. Az erdő csendjében halk lépteink zaja, természetesnek hat.
Éjszakára egy tisztáson ütünk tábort. Tüzet viszont nem gyújtunk, mert akárki észlelheti jelenlétünket. Két kevésbé fáradt íjászt állítok őrségbe, és óránkénti őrségváltást rendelek el. Mindezek után otthagyom a többieket és sétára indulok az erdőben. Snowscar észrevétlenül utánam léptet. Fejemben gondolatok ezrei cikáznak,képtelen vagyok féken tartani őket. Egy-két régi emlék is feltűnik még gyerekkoromból. Tyrande arca is előtűnik serdülésem különböző korszakaiból. Az évek alatt szinte semmit se öregedett, arcán nem hagyott nyomot az idő. Anyámként szeretem őt, hisz születésemtől ő viseli gondomat, és ő tanított meg mindenre. Megtanított arra, hogy a természet a barátunk, képességet adott arra, hogy olyan fürgén és észrevéletlenül mozogjak akár az elfek. Sokat köszönhetek neki, hisz mikor az gyakori ügyetlenségeim miatt gúnyolódtak velem társaim,akkor megvédett. Megmutatta, hogy peregjenek le rólam ezek. Idővel ügyesebb, és fürgébb lettem minden társamnál és kivívtam a tiszteletük. Ragaszkodásom Tyrande-hoz egyre csak nőtt, több napos eltűnéseim okát mindig tudta, mert mindig odáig vitt a lelkiismeret, hogy elmondjam neki.
Az ébredező erdő neszei rángatnak vissza a jelenbe. Vissza kell indulnom a harcosaimhoz, hogy folytassuk utunkat. Mindenki talpon van mire visszaérek. Ellenőrzik, hogy minden felszerelés megvan e. „Mistress Chillwind,már kezdtünk aggódni!” mondja egyik harcosom, hangjában némi szemrehányással.
„Nincs semmi, gond Aine, csak sétáltam. Nyugodj meg, Snowscar vigyázott rám. De most induljunk, mihamarabb vissza szeretnék térni a táborba. ”
Előre küldök egy íjászt, hogy felderítse az előttünk álló út egyes szakaszait. A többiekkel csendben haladunk tovább, vigyázva nehogy felborítsuk az erdő csendjét. Távolabbról, mintha kisebb harc zörejét hozná felénk a szél. Pár pillanattal később, a felderítő alakja bontakozik ki a fák árnyékából. Több sebből vérzik, zihál. Megáll előttem, kifújja magát és jelentést tesz. Mistress Chillwind! Emberek az út végén. . egy kisebb csapat... az egyik észrevett... körülbelül annyian vannak, mint mi. ”

„Diola lle Alsa!Lássátok el a sebeit és aztán indulunk tovább!” Némán engedelmeskednek. Nemsokára úton vagyunk, Alsa annyira legyengült, hogy Snowscar viszi a hátán, aki mellettem léptet. Észrevétlenül ejtem a kezemet, hogy megvakargassam a füle tövét. Jóleső morgás rá a válasz. Az erdő viszont már egy jó ideje gyanúsan csendes.
Harcosaim kezébe íj simul. Már lehet hallani a mocskos megjegyzéseiket a fajtánkra. Velünk szemben haladnak az úton, de ők még nem vettek észre minket. Élükön egy komor lovas léptet páncélt viselő harci ménen. Arcának élét megvilágítja a lombok közt beszivárgó napfény, barna tincseivel lágy szellő játszadozik. A gyalogos harcosok észrevesznek minket és kardot rántanak. Már alig száz lépés választ el minket. Harcosaim felajzák íjaikat, és lövésre készen tartják. Karjukat, alkarvédő és hüvelykujjas lőgyűrű védi, az esetleges sérülésektől.

Az emberek parancsnokában az elmélkedő harcosra ismerek. Intek harcosaimnak, hogy eresszék le az íjaikat. Az emberek parancsnoka is így tesz. “Saesa omentien lle au’” szólal meg határozott hangon. “Én is” felelem fagyosan. Igyekszem, nem elárulni érzéseimet, hisz harcosaim mindent észrevesznek. A társalgást, a harcos nyelvén folytatom, mert csak kevés elfnek adatik meg, hogy megtanulhasson az emberek nyelvén.
„ Mi járatban errefelé Lord. . . ” nem tudom befejezni hisz nem is tudom a harcos nevét.
„Bran Garithos szolgálatára hölgyem” mondja miközben fejet hajt. Harcosai követik példáját.
„. . . Lord Garithos?!” egészítem ki a kérdésemet.
„ Az embereimmel, pusztán az erdő nyugalmát élvezzük, mielőtt elkezdődne a háború. ” Feleli teljesen egykedvűen, miközben féken tartja nyugtalan ménjét.
„Akkor élvezze máshol Lord, ugyanis semmi keresnivalója az erdőnkben! Fogja az embereit és vezesse őket haza, különben... ” torkomra forr a szó. Lord Garithos kardja hegyét a nyakamhoz tartja. A penge élével végigsimít nyakam ívén. Harcosaim nyugtalanul tartják íjaikat, de tudják, hogyha felemelnék avval csak az életemet kockáztatnák. Mozdulatlanul állnak, és nézik az eseményeket. Alsát észrevétlenül lesegítik a párduc hátáról és az egyik fa törzsének támasztják.

Snowscar támadó állásba áll mellettem és vicsorog. „Különben mi lesz drága mylady?” kérdi az Elmélkedő Harcos vigyorogva. Kardja élével végigszánt az arcomon. A kard éle mentén vér serken. Snowscar a földre teperi a harcost. Párducom egész közelről vicsorog a harcos arcába. Kacaghatnékom támad ezen a jeleneten, de mélyre elfojtom. Mormolva magamhoz szólítom Snowscart. Emberei azonnal ott teremnek, hogy felsegítsék parancsnokukat. A férfi elrakja kardját és ménjére pattan. Megfordítja az állatot, de még visszanéz. „Még találkozunk!” mondja és elvágtat. Emberei pedig futnak utána. Hidegen és egyben vágyakozva nézek a távolodó alak után, egészen addig amíg egy kéz meg nem érinti a vállam. Megpördülök. „Mistress vissza kell mennünk a táborba, Alsa sebei egyre rosszabbul néznek ki” Némán bólintok és parancsot adok, a sebesült íjászt ültessék vissza Snowscar hátára.

A táborba visszaérve a sebesült íjászon kívül minden harcosom szétszéled. Alsa-t a párduc anyám sátrába viszi, én mögötte lépdelek. Tyranda nincs bennt, de tudom, hogy hamarosan megérkezik, hisz biztos értesítették már arról, hogy visszaérkeztem. Nem is tévedek, a sátor bejáratánal Tyrande alakja jelenik meg. Sietve hozzám lép és megölel. Nem szól semmit, elég a szemébe néznem és tudom, hogy aggódott értem. „Hála Elune-nak, hogy épségben vissza érkeztél!” ekkor észre veszi a sebet az arcomon. Szemében indulat lángjai csapnak fel, majd rögtön kialszanak, ahogy megérintem a karját. „Alsa súlyosan megsebesült. Kérlek most vele foglalkozz. ” Tyrande csendesen bólint, és a sérült íjász mellé térdel. Miután ellátja a sebeit, behívja a sátra előtt álló őröket. Parancsba adja nekik, hogy szállítsák Alsa-t a sátrába és állítsanak mellé őrséget. A két őr lándzsáikat a sátor oldalának támasztják és teljesítik anyám kérését. Miután távoznak, Tyrande hangot ad aggodalmainak. Nem érti, miért engedtem el sértetlenül Lord Garithost és embereit. Én sem értem. Tyrande ellátja a sebet az arcomon és pihenni küld, hisz holnaptól megint őrségben leszek.

Minden nyugodt ezen az éjszakán, még a csillagok is békésen ragyognak az ég sötét selymén. Egyetlen dolog nyugtalanít, még pedig a vörös bolygó szokatlan ragyogása. A széllel bánatos dal kel az erdő mélyéről. Szívem elszorul a dal hallatán, mert ez viszi hírül minden elfnek, Alsa lelkét Elune magához szólította. Temetése a következő alkonyatkor lesz ősi szokások szerint megrendezve. Figyelmemet elvonja az eget ketté szelő hatalmas fénycsóva, mely a közelben hatalmas robajjal csapódik az erdő fái közé.
Sietve a párduc hátára pattanok, mindenféleképpen megkell néznem az égből alá hullott tárgyat, amit fényes lángcsóva kísért.
A becsapódott tárgy hatalmas krátert hozott létre, és a környéken minden fát kidöntött és elégetett az a hatalmas erő ami felszabadult. Snowscar ideges szimatolására felhagyok a szemlélődéssel és egy elpusztult fa kiégett törzse mögé húzódok. A kráter túlfelén az elmélkedő harcos alakja jelenik meg. Mindent alaposan szemügyre vesz léptei alatt ropognak az elhalt faágak.

Snowscar morran egyet, amire a harcos kardot ránt és óvatos léptekkel megközelíti a búvóhelyem. Kezembe hosszú pengéjű tőrt csúsztatok, és kiugrok a fa törzse mögül. A harcos kissé meglepődik a támadástól, de nem annyira, hogy ne védje ki kardjával. Pengéink szikrát vetnek egymáson, amint találkoznak. A harcos jobbnak bizonyul nálam, mert pillanatok múlva tőröm messzire repül a kezemből. Nem esek kétségbe, találok egy hosszú botot és azzal védem magam. A harcos nem kímél, minden erőmet összekell szednem, hogy ne győzzön le. A harcot immár nem a düh, hanem az elkeseredett vágy irányítja. A vágy amely mindkettőnk lelkében lobog kiolthatatlanul. A bot egyik végével erősen gyomron találom, pár pillanatra összegörnyed, hisz nem védi páncél, csak egy bőrmellény. Elkövet egy apró hibát, ugyanis félre néz. Ezt kihasználva kiütöm a kardot a kezéből és a bottal a földre taszítom. Az egyik karom oda nyújtom, és felsegítem. A puszta érintésétől fellángol a bőröm, érzékeim vad táncba kezdenek. Egymással szemben állunk a kráter szélén, az éjszaka lágy szellője gyengéden simogatja arcunkat. Habozva közelebb lépek és kiejtem a kezemből a fegyvernek használt botot. Végig simítok arcának élén. Tudatom hevesen tiltakozik, de a szívem mást súg. Ajkam finoman az övéhez érintem,de az teljesen hideg marad továbbra is. Teszek még egy próbát, érzem, hogy próbál uralkodni magán. Nem sok sikerrel, jéghideg ajkai egyszerre felmelegednek, szinte perzselnek. A világ megszűnik létezni, az égett fák, a kráter, mind-mind eltűnik, és csak mi számítunk. A józan eszem már akkor elvesztettem, mikor megláttam a kráter szélénél, és már akkor sejtettem, hogy ez lesz. Csókja egyre követelőzőbb, és én kész vagyok mindent odaadni. Snowscar ideges morgása hidegzuhanyként hat érzékeimre. Gyengéden eltaszítom magam a harcostól, de tekintetem az övét keresi. „Mennem kell. . . ”sóhajtom alig hallhatóan.
„Látlak még?” kérdezi, kissé rekedten. Fejemmel nemet intek. „Nem lehet, ez a találkozás csak a véletlen műve volt. ” Megkeresem a tőrömet és visszacsúsztatom a tokjába. Nyeregbe vetem magam. Már távol járok, de még a fejemben visszhangoznak a harcos utolsó szavai; „Akkor a véletlenek sorozatának estünk áldozatául. ”, olyan élesen és tisztán, mintha itt lenne mellettem.
Lelkileg kimerülve érkezem vissza a táborba. Az ősi védők tudomást se vesznek rólam. Úgy döntök, hogy ma nem látogatom meg anyámat, mert nem tudnék a szemébe nézni a történtek után. Meg amúgy is elvan foglalva a közeledő háború előkészülteivel. Már épp lépnék be a sátramba, mikor valaki megérinti a vállam. „Mistress Chillwind! Alsa testének elégetésére ma alkonyatkor kerül sor. ” Bólintok.

Alsa testét egy közeli tisztáson helyezik a máglyára. Megint felcsendül az a dal ,ami tegnap éjjel hozta a hírt az íjász haláláról.
A dal ott visszhangzik minden elf lelkében és elméjében. A máglyát három íjász lángoló nyílvesszővel fogja lángra lobbantani. Felemelem a karom és az íjászok felajzák íjaikat. Tyrande alig észrevehető biccentéssel jelez, hogy megadhatom a jelet.
„Naur!” kiáltom és abban a pillanatban három lángoló nyílvessző csapódik a máglyarakás oldalába. Tétova lángok csapnak fel, majd óriási lángoszloppá növekedve körülölelik a harcos élettelen testét. Az ég alját a lángok narancsvörösre festik, majd lassan az idő teltével elalszanak. Már mindenki szétszéledt, csak én és anyám állunk még ott. Várjuk, hogy teljesen elaludjon a tűz. Esti szél kél és szét hordja a hamut a világ minden tája felé. Érzem, hogy anyám mögém lép. Keze a vállamra nehezedik. „Beszélni akarok veled! Gyere utánam. ” hangjában idegesség bujkál. Sejtem mit szeretne tőlem és némán követem. A sátrába vezet, elküldi az őröket és gondosan behúzza maga után a sátor bejáratát.
„Mankoi lle uma tanya? Nem értelek, hisz megígérted, hogy nem találkozol vele többet! Azt hittem több akaraterőd lett az évek során! Ehelyett mit látok? Azt, hogy magadból kifordulva epekedsz az ellenség iránt!!”

Szemei csalódottan és fáradtan tekintenek rám. “Amin hiraetha! Többet nem fordul elő. ” suttogom szemlesütve, ennek ellenére egy könnycsepp végig gördül arcomon. Tyrande megfogja a kezem. “Sajnálom Shandris, nem akartam, ennyire kikelni magamból. ” suttogja immár higgadtan. “Holnaptól kezdve más veszi át az őrséget. Rád itt lesz szükségem, mint az íjászok parancsnokára. Most menj és pihenj, holnap fárasztó napunk lesz. ”Homlokon csókol, végigsimít a hajamon és utamra enged.

A sátramban Snowscar már békésen szunyókál. Leheveredek mellé és én is megpróbálok álomba merülni. Ami egyáltalán nem sikerül. Az elmúlt nap eseményei képekként elevenednek meg lezárt szemhéjam mögött. Először két alak jelenik meg, szorosan ölelve egymást egy hatalmas kráter szélén, csókjuk vágyakozással teli de egyben tartózkodó is. Látszik rajtuk, hogy visszafogják érzéseiket. A következő emlék erőteljesen túrja ki az előzőt. Lángok csapnak fel, érzem ahogy az alkonyati szél az arcomhoz ér. Szinte látomásként újra élem Alsa temetését. Elmémben még ott kísért a dal, amit Tyrande énekelt. Szívem görcsösen összeszorul, ezért próbálom száműzni ezt az emléket…
Helyette Tyrande-val való beszélgetés tolakodik előtérbe. Igaza van abban, hogy amióta találkoztam az Elmélkedő Harcossal, azóta teljesen kivagyok fordulva önmagamból.
Végül anyám csalódott arca az utolsó amit látok mielőtt álomba merülnék. Snowscar halk szuszogása nyugtatólag hat rám, és eképpen az álmaimra is.

Erős hiányérzettel ébredek, mellyel most nem tudok mit kezdeni. Érzékeim egyre erőteljesebben jelzik, hogy közeledik a háború. Egy eddig ismeretlen érzés kerít hatalmába.
A félelem. Félek, hogy mindaz, ami eddig történt, a múlt ködös homályába fog veszni; félek, hogy elveszítjük a háborút, és el kell hagynunk ezt a területet, evvel elősegítve az ellenséges csapatok előrenyomulását, ez pedig az erdő végleges pusztulásához vezetne. Kétségek sorozata visszhangzik bennem , de tudom nem szabad kimutatnom, mert a harcosaim megérzik és ők nyomottá válnának. Sietős léptekkel indulok Tyrande sátrába, Snowscar szokásához híven a sarkamban lohol. Éjkék palástom lobog utánam, csuklyám pedig lecsúszik a fejemről. Tincseimbe belekap a szél és eljátszadozik vele. Tyrande sátrában már javában folyik az eligazítás.

Belépek a sátorba és mindenki féltérdre ereszkedik előttem, kivéve persze anyámat. Ő higgadtan nézi végig a jelenetet. Én egy kicsit meglepődök a jelenet láttán, de anyám átható pillantása belém forrasztja a kitörni készülő véleményem. Még jó, elég pikáns beszólás sült volna ki belőle a tanács nagy meglepetésére. A tanács tagjai felállnak és tovább folytatják a stratégiák felállítását. Mindannyian a térkép fölé hajolnak és hosszasan elemzik a lehetőségeinket. Minden eszközzel azon vannak, hogy ezt a csatát megnyerjük és diadalittasan vonulhassunk vissza a falunkba. Tyrande minél kevesebb veszteséggel szeretne győztesen kikerülni az egyes csatákból, ennek a gondolatának hangot is ad. Mindenki egyet ért ezzel az elképzeléssel. A sátorba ekkor nagy meglepetésemre az a csuklyás lép, amelyiket Snowscar támadott meg pár nappal ezelőtt az erdőben. Kérdő pillantásokat küldök Tyrande felé.

Anyám feltekint a térképből és magához inti a jövevényt, halkan váltanak pár mondatot, majd a csuklyás távozik. A stratégia felépítése idő igényesebb mint gondoltam. Végül hosszas tanácskozás után, megszületik a terv. Ha az emberek a dombokról indítják a támadásaikat, akkor magaslati előnyük lesz. Talán a magaslati előnyüket lelehetne faragni, ha letudnánk csalogatni őket a dombról. Semmiképp se válalkozhatunk arra, hogy mi kezdjük a támadást. Túl kockázatos lenne. Ki volt a csuklyás?” bukik ki belőlem a kérdés. Anyám meglepődve pillant rám. Tudtomra adja, hogy ezt nekem nem kell tudnom, elég ha követem a parancsait. Utasít, hogy hagyjam el a sátrat és az íjászaimmal foglalkozzak. Némán veszem tudomásul minden szavát. Snowscar a nyomomba szegődik. Kint már alkonyodik, de ez nem zavar meg abban, hogy felkeressem az íjászokat. „Tula sinome” kiáltom határozottan. Felszólításomra harminc-negyven íjász körém gyűlik. Köztük van az a négy is,akik velem voltak felderíteni. Már eljutott hozzájuk a hír, hogy Tyrande engem nevezett ki parancsnokuknak. Gyorsan, rövid, de lényegretörő mondatokban részletezem nekik a haditerv azon részletét, mely rájuk is vonatkozik.

Harcosaim hamar szétszélednek és ott maradok egyedül a gondolataimmal. Dühös vagyok, és mihamarabb szabadulni akarok ebből az ördögi körből. Rohanni kezdek a sötét éjszakába. Egy ismeretlen érzés feszít belülről, majd szét robbant. Már messze járok a tábortól és hozzám legközelebb levő élőlényen töltöm ki a dühömet. Egy fát kezdek minden erőmmel rúgni, és ütni. Öklöm már a harmadik ütésnél sajogni kezd ,de nem törődök vele. Addig püfölöm, amíg kézfejemből vér nem serken. Érzem a melegét, ahogy végigcsorog a kezemen. Dühöm ekkorra végleg elpárolog, tudatom kitisztul és érzékelem a fájdalmat. Szememből könny csordul végig az arcomon. A földre roskadok, és hangtalanul zokogok. Snowscar eddig mozdulatlanul nézte végig kitörésemet, majd bátortalanul hozzám léptet, és mancsát nyugtatólag a combomra helyezi. Közelsége, kicsit megnyugtat és zokogásom alábbhagy. Remegve kinyújtom a kezem, hogy lássam mennyire súlyosak a sérülések. Elune-nak hála nem szereztem maradandó sérüléseket.
Visszaérve a sátramba, előszedem egy apró ládikából a gyógynövényeimet. Egy fából készült tálkába morzsolom a őket, és forrásvízzel pépesítem. Kellemetlen illata van, de legalább hat. A gyógynövényes pépet a sebemre helyezem és vastag pókhálót tekerek rá nehogy elmozduljon.

Hajnalban a madarak reggeli éneke helyett süvítő szél hangja ébreszt. Leveszem a kötést a kezemről, sérülésem már alig látszik. A sátram bejáratánál összefutok Tyrandeval. Szeme most kimerültséget és kétségbeesettséget, sugároz. Még valami szokatlant felfedezek a tekintetében, de nem tudom mit. Beljebb kísérem a sátorba és leülünk egymással szembe a prémekre, végül Tyrande csendesen megszólal. “Komolyan aggódom érted Shandris. Az egyik harcos látott múlt éjjel az erdőben. ” Leszegem a fejem, kezemet ösztönösen a köpenyem alá rejtem. Nem akarok magyarázattal szolgálni anyámnak, ezért a legkönnyebb megoldást választom; a menekülést. “Nem tartozom semmiféle magyarázattal! ”Felpattanok és kiviharzok a sátorból, párducom utánam ered.

Szél söpör végig, egyre erősebben sodorva az elhalt faleveleket. Mindez kísértetiesen hat az erdő csendjében. Az eget sötétszürke felhők borítják, elfedve a napot. A fák veszettül hajladoznak, megadva magukat a szél hatalmas erejének. Háromágú villám szeli át az eget, és pár pillanatra megvilágítja az égbolt alját. Pillanatok alatt eldöntöm, mit is fogok tenni. Lelkemben teljes a zűrzavar. Nem tudom, és talán nem is akarom megérteni mi zajlik le bennem. Túlságosan mélyen érint, hogy Tyrande nem bízik bennem. Még jobban felkavar az a cseppnyi csalódottság és megbántottság a szemében. Nem tudok vele mit kezdeni. Tudom nehéz neki, hisz nem lehet az anyám és Úrnőm egy személyben. Én csak egy íjász vagyok a sok közül, és nincs kivétel. Ugyanúgy meg vannak a feladataim, amiket teljesítenem kell a népem érdekében. Most is ezt teszem.

Az eső megállíthatatlanul esik, de ez nem akadályoz meg. Futok, ahogy csak a lábam bírja. Snowscar egy tempóban halad velem. Percek alatt az erdő széléhez érünk. Lelassítom lépteimet, és óvatosan kilépek a fákon túlra. Kihasználom, hogy tombol a vihar és elsurranok az őrszemek tekintete elől. A szél tombolva rángatja a patakparton álló szomorúfűzt, amint elhaladok mellette. A dombon túl van az emberek tábora. Nem tudom, hogy mit keresek itt, a tudatom teljesen kikapcsolt és egy megmagyarázhtatlan erő írányit.
Azon kapom magam, hogy a domb tetején állok és minden értelmes gondolat nélkül nézem az ellenség táborát. A szél belekap a köpenyembe, teljes erővel ráncigálja mintegy figyelmeztetés képpen. Nem törödök vele. Az eső arcomba vág, de ez se érdekel. Megszűnik a minden körülöttem, mintha egy másik dimenzióból szemlélném a vihart, és az ellenség táborát. Snowscar mozdulatlanul áll mellettem.

Az esőcseppek patakokban csorognak le az arcomon, keveredve könnyeimmel. Ugyanaz játszódik le bennem, mint odakint. A vihar értem, és miattam tovább tombol, nem kímélve senkit és semmit.
Látom, ahogyan az emberek nyugtatni próbálják riadt állataikat. Arcukon már-már a kétségbeesés jeleit vélem felfedezni, mikor az egyik sátor előtt megjelenik az Elmélkedő Harcos. Magához inti az egyik emberét és mond neki valamit. A harcos meghajol és eltűnik a nagy felfordulásban. Hiába kutatom, nem látom. Hirtelen megpördülök, és csak annyit látok, hogy párducom élettelenül esik össze. Letérdelek mellé, és élettelen testére borulok. Egy erős kéz megragadja mindkét karomat. Szabadulni próbálok, de a harcos keze biztosan tart. Határozott léptekkel a táboruk felé cipel. A táborban az állatok többségét sikerült megnyugtatni. Szinte már minden harcos a sátrába menekült a vihar elöl.

Fogvatartóm, ahhoz a sátorhoz visz, amelynél nem is olyan régen láttam felbukkanni az Elmélkedő Harcost. Bekísér, majd meghajolva távozik. Karomat dörzsölve körbe tekintek a sátorban. A sátor közepén egy kerek asztal van, rajta rengeteg térkép. A harcos fekhelyéül egy szőnyeg szolgál, kényelmét párnák sokasága szolgálja. A harcos háttal áll nekem, arcát nem láthatom. “Örülök, hogy újra láthatlak. Habár a körülmények nem éppen szerencsések” felém fordul. ”Mellesleg kár a párducodért” Szememben gyűlölet lángja lobban. ”Szóval te adtad ki parancsba?! Álnok!” visítja egy piciny hang elmémben. Kezemben tőr villan, a harcos felé döfök vele, de férfi könnyedén elhajlik a penge elől. Közelebb lép, kihasználva ezt az alkalmat, döfésre emelem a tőrömet és a férfi felé sújtok. Megragadja a csuklóm, és kicsavarja kezemből a fegyvert. Szabad kezével félre húzza tincseimet. Érzem, amint forró lehelete végig perzseli a nyakam, majd vadul csókolni kezd, ami már szinte fáj. Még forr bennem a düh, szabadulni próbálok.

Végül minden ellenállásom megtörik. Ennél többet akarok, hasít belém a felismerés, és gyűlölet lángjai szenvedéllyé válnak szívemben. Próbálok tisztán gondolkodni, de nem megy. Érthetetlen szavakat mormolok tiltakozásképpen, de Bran nem veszi figyelembe őket. Mindketten tudjuk, ez az utolsó alkalom, hogy úgy találkozunk egymással, mint szeretők. A következő pár nap már a végső felkészülés lesz a harcra és legközelebb a csatatéren látjuk egymást viszont. A vihar tovább tombol odakint, míg mi nem törődve a külvilággal gabalyodunk teljesen egymásba.
Elune fénye békésen ragyog, eltörölve a nemrég még tomboló vihar emlékét. Fél könyökön támaszkodva bámulom a mellettem békésen alvó férfit. Hosszú önmarcangolás után, meghozom a legfájdalmasabb döntést. Óvatosan kibújok a férfi öleléséből, és magamra öltöm egyszerű bőrpáncélom és szarvasbőr nadrágom. Éjkék köpenyem a hátamra terítem és hangtalanul elhagyom a tábort. A tábortól nem messze Snowscar csatlakozik hozzám. Ezek szerint mégsem ölte meg az a harcos, csak elkábította. Fáradtan a párduc fejére ejtem a kezem. Snowscar rám függeszti hatalmas borostyánsárga szemeit, majd hálásan megnyalja a kezem.

Igyekszem feltűnés nélkül belopózni a táborunkba, az ősi védők mozdulatlanok, amint elhaladok mellettük. Óvatosan lépkedek el anyám sátra előtt, nehogy észrevegyen. Pár másodperccel később fáradtan dőlök le aludni. Még félig magamnál vagyok,mikor Snowscar mellém telepszik. Beletúrok a bundájába és mély álomba zuhanok.
Arra ébredek, hogy anyám mellettem ül és néz. “Hol voltál múlt éjjel?Vele?” kérdezi csalódottsággal fűtött hangon. Ha nem ismerném azt hinném, féltékeny. Pedig erről szó sincs, legalábbis remélem. “Ha tudni akarod…igen vele voltam, és cseppet se szégyellem! Miért bánt ha vele vagyok?!” tör ki belőlem mindaz a feszültség, amit az elmúlt napok alatt halmoztam fel magamban.
“Mert ellenség! És nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem!” suttogja dühtől izzó hanggal. Szeme fájdalmasan csillog, de nem érdekel. Eddig vakon követtem minden utasítását és most nem fogom elkövetni ezt a hibát. “Miért baj ha ellenség? Nem értem. Azt hittem, teljesen mindegy kit választok. TE mondtad még régen, hogy a szívnek senki sem parancsolhat. ” Lecsatolom a nyakamból a medált, és anyám elé ejtem a földre. “Azt hiszem, én ezt nem érdemlem meg. Mostantól, mint íjászparancsnok állok szolgálatodra. . . mint lányod, megszűntem létezni. ” suttogom az utolsó szavakat alig hallhatóan. Egy nap alatt két olyan embert veszítettem el, akit szeretek. Mindkettő elvesztése az én döntésem volt. Anyám kezébe rejti a medalliont és magamra hagy.
A következő napokban alig találkozom vele. Küldöncök útján lépünk kapcsolatba egymással. Néha feltűnik a gyakorlatokon és személyesen is beszélünk, a közelgő harcokról. Minden este fáradtan zuhanok álomba, majd reggel a nap első sugaraival kelek. Harcosaimat nem kímélem, fárasztó gyakorlatokat tartok, amiket én magam is végigcsinálok. Egyik este, a sátramba egy küldönc lép. Köpennyel burkolt csomagot tart a kezében, meghajol és átadja nekem. “ Úrnőm ezt az ajándékot küldi az íjászok parancsnokának!” A köpeny szinte magától lehull a tárgyról és egy gyönyörű fegyver simul a tenyerembe. Kezembe fogom, gyönyörködök benne. “A fegyver neve Adrasil, Mistress. ” mondja befejezésül és távozik.
Könnyű akár pihe és mégis veszedelmes. Mind a négy pengéjén fény csillan. Ujjaimat a markolatára fonom. A markolat két oldalából két rövid penge nyúlik ki, a másik két penge a markolat közepén helyezkedik el. A pengébe védelmező rúnákat vésett készítője. Szépen visszatekerem a köpenybe és az egyik ládám mélyére süllyesztem.

A kimérák érkezése holnap hajnalhasadtára tehető, aztán elkezdődik a mindent eldöntő ütközet Harcosaim égnek a vágytól, hogy harcolhassan és kiűzzék az ellenséget a földünkről.
Szárnysuhogásra ébredek. A nap még fel se kelt, de már itt vannak a kimérák. Itt az idő. Kürt harsan a távolban, csatába szólítva a harcosokat. Felöltöm mithrilből készült könnyű páncélomat és sisakomat. A láda mélyéről előveszem Tyrande ajándékát és az övemre csatolom. Tegezemet a hátamra vetem és íjamat a kezembe fogom. Kilépek a sátorból, harcosok rendezett sora vár. A többi parancsnok most lép ki Elune szentélyéből. Anyám teljes harcidíszben utoljára lép ki a szentélyből. Nyakában ott csillog a medál amit megtagadtam tőle. Egy lendülettel lóra pattan és elüget mellettem. Egy lovász egy csokoládé barna mént vezet hozzám. Sajnos, most lekell mondanom Snowscar bundájának melegéről. Egy másik lovász a párducomhoz lép és a karján hozott mithril páncéllal fedi el Snowscar gyenge pontjait. Úrnőmhöz ügetek. “Elune kísérje minden lépted Tyrande!”
“Tiéd is Shandris! Az íjászokat az erdő szélén állítsd fel, amíg nem jelzek. Vigyázz magadra!” majd alig hallhatóan hozzáteszi “lányom”.

Az íjászok türelmesen követnek az erdő szélre, majd azon túlra. Megszegem Tyrande parancsát, hisz nem látom értelmét annak, hogy tétlenül nézzem végig a harcot. Az ellenség már felsorakozott velünk szemben. Tyrande a főbb embereivel az élre vágtat. A fejünk felett kimérák repülnek el. Hatalmas szárnyaikkal szinte szélvihart kavarnak. Két fejük veszedelmesen hat az ellenségre. A gyalogság sorakozik fel először, majd a lovasok és az íjászok. Kürt harsan, csak a szél sűvítése hallatszik. Végül a két sereg megindul egymás felé. “Naur” kiáltom és több száz nyilvessző szeli át az eget, hogy a végén leterítsen valakit. Vad csataordítások, lovak nyerítése hallattszik mindenhonnan. Parancsok röpködnek szanaszét a levegőben. “Naur!” kiáltom mégegyszer. Minden nyilvessző célba talál. Lovamat a harc kellős közepébe ugratom. Adrasil gyönyörűen vet véget az ellenség életének. Harcosaim, íjaikat elhajítva kardot rántanak és bekapcsolódnak a küzdelembe. Megpillantom Tyrandet az ellenséggel hadakozni. Teljes erejéből aprítja őket, majd vértől csöpögő kardját a magasba emelve csataordítást hallatt, és újabb küzdelembe veti magát.

A harc közepette, tekintettemmel a Harcost kutatom… mindhiába. Snowscar mellettem vágtat. Neki is jut bőven az ellenségből. Egy óvatlan pillanatban egy lándzsás harcos, leszúrja a lovamat. A földre esek, de nincs időm ott heverészni, fel kell kelnem. A halott állatot magára hagyva belevetem magam a harcba. Adrasil elkavarodott a nagy harcban. Sebaj, előrántom kardomat és avval harcolok tovább. Könnyedén átszökkenek a halott testek fölött. Egyik harcosom egyszerre két ellenséggel harcol. Háta mögött viszont megjelenik egy haramadik és le akarja szúrni. Odaszökkenek és leszámolok a támadóval, majd tovább állok. A kimérák elkeseredett csatát vívnak az ellenük küldött hippogriff lovasok ellen. Harcosaim sorra hullanak el, akár kalász az aratók előtt. Nagy a kavarodás, senki se követi a parancsokat, már mindenki a maga ura ebben a harcban. A kavarodásban észreveszem anyám hátasát vadul vágtázni a harcolók között. Tekintetemmel Tyrandet kutatom, de nem látom sehol. Elindulok arra, amerre utoljára láttam felbukkani. Szó szerint utat kell magamnak vágnom odáig,de nincs ott. Pár méterrel arrébb hadakozik egy gyalogos katonával. Csataüvöltést hallok a hátam mögül, hirtelen megprödülök és felkészülve várom a támadást.

Szemem sarkából szemmel tartom Úrnőmet, ezt ki is használja támadóm és a földre taszít, kardom pedig messzire repül. Tyrande-t ekkor már három harcos szorongatja. A harcos pengéjét a torkomnak szorítja, kezemmel próbálom elérni a kardom de nem megy. Egy harcos pont mellettem esik holtan össze. Kardját megszerezve, eltaszítom magamtól az idegen pengét. Kardjaink szikrát hánynak minden egyes találkozáskor. Megint félre pillantok. Anyámat ekkor szúrja le az egyik harcos. Teste némán összecsuklik a földre rogy. Csataordítok és egyetlen suhintással véget vetek ellenfelem életének. Vére az arcomra fröccsen, de nem érdekel. Rohanok, közben minden utamba tévedő ellenséges harcost lekaszabolok. Anyám teste mellett a földre rogyok. Még él. Két harcosom siet segítségemre és Úrnőnk testét eltávolítjuk a harcmezőről, a patakparton egy sziklának támasztjuk. Arca és páncélja az ellenség vérétől vöröslik. Mellvértjén egy hatalmas lyuk tátong és azon csordogál ki bíborvörös vére. Harcosaim segítenek levenni páncélját. Intek nekik, hogy innentől majd én látom el. Némán bólintanak, és csatlakoznak a harcolókhoz.

A győzelem mostmár biztosan a miénk. “Minden rendbe jön, ígérem. Az én hibám nem kellett volna…” suttogom könnyeimen keresztül. Tyrande csendre int. Némán csinálok kötést a sebeire. Látom az erőfeszítéseit, hogy arca nyugodt maradjon. Erőtlenlenül felemeli kezét és letöröl egy könnyet az arcomról. “Nem akarok tőled haragban elválni Shandris. Csakhogy tudd, én mindig a javadat akartam. Talán nem érezted sose…a lényeg az,…hogy szeretnék elbúcsúzni…a birodalom úrnője te leszel…viseld gondját a népednek!” ezek az utolsó szavai. Szemei fennakadnak, karja élettelenül hullik le. Szemembe könny szökik, értelmetlen szavakat mormolok, hogy visszahozzam…hogy itt legyen. Jéghideg kezét még görcsösen szorongatom, hisz még nem mehet el, nem hagyhat itt egyedül. Hirtelen üresnek érzek mindent magam körül. Bekell látnom, hogy magamra maradtam egy hatalmas felelőséggel a vállamon.
A csatateret elpusztult állatok és harcosok teteme fedi, levegőben fojtogató bűz terjeng. A megmaradtak máglyára hordják a testeket, hogy elégessék azokat. Egyesek a megvadult állatokat próbálják befogni. Mindezt az őrhelyemről nézem végig. Itt igazán egyedül tudok lenni a gondolataimmal. Páncélomat és arcomat, még mindig az ellenség vére szennyezi be. Mozdulatlanul meredek a csatatérre. Érdekes, a halottak elszállítása közben egyik fél se kezdeményez összetűzést. Igazán nem értem. . . nemrég még megakartuk egymást ölni és most tisztelve a másik félt hagyjuk, hogy békében elszállíthassák halottaikat.

Anyám testét uralkodónak kijáró tisztelettel engedjük át Elune-nak. Nyakamban ott csillog a medál, amit nemrég még megtagadtam anyámtól. Az íjászokat most is én vezényelem. Az első lángokkal egy időben felhangzik az a dal, amit régen anyám énekelt Alsa temetésén. Mar belülről a bűntudat, nem tudom, hogy történhetett meg mindez. Magamat hibáztatom, annak ellenére, hogy semmit se tehettem ellene. A levegő lehűl, és esni kezd. A lassú zápor megtisztítja a csatateret és új reményt hoz minden szívbe.
A temetés után könnyeimmel küszködve indulok az Elmélkedő Harcos kedvelt fűzfája felé. A tövébe kucorodok és kieresztem a könnyeimet. Meglepetésként hat, hogy egy kéz megérinti a vállam. Megpördülök, könnyeim megcsillannak a holdfényben. Bran gyengéden lesimítja könnyeimet, és megölel. “Holnap napkeltekor távozunk a földedről Mistress Chillwind” suttogja a hajamba. “Nem jönnél velem mégis?” Nemet intek a fejemmel. “Nem lehet…rám itt van szükség. ” Megértően bólint. De tudom, hogy véres csatát vívott önmagával ezért a bólintásért. Felemelem a fejem. Ajkaink találkoznak egy szenvedélyes, lágy csókban. Elhúzódok egy pillanatra, lecsatolom a nyakamból a medált és a tenyerébe ejtem. “Foldraevals udos inbal ulu telanth vedaust ulu grow, nindel doesn’t hass’l udos ori’gato alu” * suttogom alig hallhatóan. Mégegyszer megcsókol, közben a számba suttogja tudja, hogy még találkozni fogunk egyszer. Elenged. Erőtlenül rámosolygok, majd búcsút intek és visszavonulok az erdő védelmébe…


* Néha el kell búcsúznunk, de ez nem azt jelenti, hogy örökre el is megyünk.