II. Bűntudat

Kívülről próbáltam magam nézni amint zongorázom. Mármint tényleg zongoráztam. Egy számot játszogattam. Ezt az egyet tudtam: A kedvenc. Ha valamit fanatikusan szeretek, képes vagyok őrültségekre. Ilyen volt ez is, ezt a számot kívülről- belülről tudom, zongorán, gitáron, még fuvolán is megpróbáltam eljátszani- nem is nem olyan rosszul. Most jöttek meg a többiek.
- Szia drágám! – jött oda Lea, a barátnőm.
Megcsókoltam, de Ő elhúzódott.
- Őrülten undorító a leheleted. – megborongott, majd lehuppant egy fotelba.
- Bocs, de nem tehetek róla, még nem voltam otthon.
- Te tegnap óta nem voltál otthon?? – hüledezett Dave – legjobb barát 1.
- Hát, ja. Nyomtam haza sms-t, hogy ne várjanak – alig volt bennem erő, 48 órája talpon, közben egy 8 órás buli.
- Kenny… Gyere csak… beszélni kéne… - el akartam már valakinek mesélni mi volt tegnap.
Mindenki megszokta már, Kennyt 15 éve ismerem, mindent neki mondtam el először, utána ha akartam elmondtam nekik is. Lea először teljesen ki volt bukva, azután hozzászokott. Félrevonultunk.
- Te figy’, szerintem, vagyis amire emlékszem… - hosszú hallgatás következett.
- Szóval tegnap nagyon kész voltam, - fogtam végre hozzá – rég ittam ennyit, valami olyasmi rémlik, hogy egy csaj ül az ölemben. – megint eszembe villant a vasút.
- Na jó, ez nem hiszem, hogy ekkora pánik ember. Ennyire ne borujjá’ má’ ki!
- De nem ez… Bár csak ez lenne. – essünk túl rajta – annyi maradt meg bennem, hogy lefelé nézek a vasúthídról. És kurva szar érzésem volt. Bár volt bennem fű rendesen, azért még iszonyat volt.
- Mi van?? – Ken nem nagyon vágta le a szitut.
Azt hiszem, megöltem valakit! – fakadtam végül ki. Lerogytam egy poros karosszékbe.
- Hát bassz’… Bocs, de… ezt… ehhez már túl kevés vagyok. Behívom Lea-t OK? – kérdezte kicsit félénken.
Ja, az jó lesz. – Neki lega’ kisírhatom ezt az egészet.
Magamba szálltam, mi lesz, ha tényleg megöltem azt a srácot? Észre sem vetem, h bejött a csicsám.
- Kenny mondta, hogy beszélni akarsz velem.
- Valamit muszáj elmondanom Neked. – nagylevegőőőő – Megcsaltalak, asszem’…
Lea hatalmas boci szemei azonnal megteltek könnyel.
- Ez még csak a kisebbik, asszem’ megöltem valakit. Nagyon nagyon sajnálom ami történt, de be voltam szíva, meg ittam is. – az agyam kattogott, egyre csak a bűntudat volt bennem. – Kérlek segíts…
Tudod mit, Neked egy pszihológus kell, mégpedig gyorsan!! – felpattant és kifutott. Áh. Ilyen nincs! Végem. Így nem!! Így soha! Össze vagyok zavarodva.
- Elmegyek egyet sétálni… - mondtam az arcoknak. Pillanat múlva ott álltam a hídon, lefelé bámulva. Vajon, tényleg gyilkos vagyok? Eszembe jutott a család, a haverok. És még valami. Egy emberi arc amint felfelé néz rám, miközben zuhan… Mélyen a híd alá néztem. Úr isten, ott egy ruhadarab, Te jó ég?! Még kéne nézni. Egyszerre ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megnézzem, hátha van esetleg valami rajta, esetleg vér, vagy valami.
És mint tudjuk, két pont között a leggyorsabb út az egyenes…