Lámpás

Lámpás

Írta: Thomas J. Redfield

1.
A hazatérés

Aznap kezdett el először, igazán tavaszodni. A madarak éneke kísérte az utcán kopogó cipők ritmikus zaját, és a hűvös szellő elcsendesedett. Enyhén felhős volt az ég, de látszott a tiszta kék égbolt, és ez sokakból kihúzott egy-egy megkönyebbült mosolyt. A kisváros lakói nagyjából házukon kívül töltötték ezt a délutánt. Az idős hölgyek a kertekben összeülve, és a boltok megrakott polcai közt pletykálkodtak, a gyerekek futkároztak, és játszottak, a fiatal asszonyok pedig könnyező szemmel az ablakra meredtek. Volt, aki napok óta ott ült, és a távolba vesző utat figyelte. Gyakran jött a napokban a fekete autó, amiből a férjek halálhírével szálltak ki a mogorva arcú, túlzott fájdalmat színlelő emberek, és a gyászos hangulatot, valamint a félelmet azonnyomban elterjesztették a városban. Susie Femilton egy nagy házban élt, már évek óta, "apósával", az idősebb: Craig Femiltonnal. Femilton nagy név volt, rengeteg könyv készült, ezzel a névvel a címlapján. Az öreg magábazárkózott, mogorva ember volt, arcán néha mégis látni lehetett a derűt, és az egykori fiatalság nyomait. Pedig őt magát sem lehetett túl gyakran látni. Éppen legújabb regényén dolgozott, amit már mindenki nagyon várt, de azt senkinek nem mondta el: miről is fog szólni. Craig, (az ifjabbik) már két éve, hogy elment a háborúba harcolni, és most, hogy vége lett az egész cirkusznak, felesége: Susie holtsápadtan, kialvatlanul, az ablakra tapadva nézte, hátha meglátja valahol a távolban. Egy kicsit olyan volt, mint mikor gyerekkorában még azt hitte: létezik a mikulás, és folyton várta, hátha észreveszi. De az mindig csak akkor jött, ha ő már elaludt. Ez a helyzet is olyan volt, csak sokkal komolyabb. Két napja nem aludt, és csak enni néhány falatot, meg vécére járt el az ablaktól. Aztán, valamikor délután négy óra körül már nem bírta tovább a virrasztást, és elszenderedett. A távolba vesző út továbbra is magányosan terült el, mint egy vörös szőnyeg, ami csak arra vár, hogy az urak végigsétáljanak rajta. Igen nehéz időszak volt ez mindenkinek.

Amikor kinyílt az ajtó, Susie majdnem lefordult a székről. Nem látott tisztán, mert már sötét volt. Csak hallotta a szúnyogháló éles nyikorgását, és rögtön arra fordította a tekintetét. Éppen azt álmodta, hogy Craig temetésén áll, feketébe öltözve, és zokog. Gyakran álmodott ilyesmit, még ébren is. Előre akart lépni, de mielőtt megtehette volna, valami megragadta. Két kéz szorította meg a karjait egy pillanatra, és az alak szemben állt vele. A nőnek sikerült magába fojtani a sikolyát. Aztán elmúlt a pillanat, és a csodálkozás tengernyi örömmé vált, mert a karja kiszabadult a szorításból, és a jövevény erősen magához ölelte őt.
- Craig. Istenem, drágám. - hebegte Susie, és érezte, hogy most már minden rendben lesz.
Ahogy a szeme megszokta a sötétséget, kirajzolódott előtte férje ugyancsak megviselt arca. Az arc, amit oly régóta nem látott. A száj, amit évek óta nem csókolt, és a szem, amiben már-már elveszve, hat éve kimondta az: Igen-t.
Az emeletről ajtónyikorgás hallatszott. És lomha, fáradt léptek zaja szűrődött le a konyhába. Hamarosan felkapcsolódott a villany, és az idősebb Femilton érdeklődő arccal bámult ki a szemüvege mögül. A lépcső aljában állt, és csak szótlanul nézett fiára és menyére. Aztán megindult a hűtő felé, és kivett egy üveg whisky-t. Majd, mintha ők ott sem lettek volna, visszaindult.
- Hazajöttem, apa. - szólt reménykedő hangon Craig.
- Nekem nincsen fiam. - dörmögte magában az öreg, és rájuk sem pillantva, felbaktatott a lépcsőn.
Az öreg és az ifjabb Craig között valóban nem volt felhőtlen a kapcsolat. Valamilyen módon sosem szerették egymást igazán, és ez nemegyszer hangos veszekedésekben is megnyilvánult. Talán a fiú nem akart olyan lenni, mint az apja, az öreg meg mélységesen megvetette őt ezért. Ám most, hogy végre hazatért a háborúból, még az iménti megjegyzés sem tudta elvenni a kedvét. Annyira hiányzott neki a kisvárosi élet, a szomszédok. Tele volt régi emlékekkel, amiket ki akart élni, újra akart élni. Megcsókolta Susie-t, és a karjaiban vitte be a szobába.

A rákövetkező napokban Craig úgy érezte, hogy a háború még mindig nem ért véget. Ez érthető volt, hisz a fájdalomból kijutott ennek a csendes kisvárosnak is. Két nappal megérkezése után, amikor egy melegebb délutánon sétálni indult, kétutcányira a házuktól egy nő zokogására lett figyelmes. Mrs. Greyhound roskadt össze a tornácán, míg a két férfi, a hír hozói megpróbálták visszatámogatni függőlegesbe. Amikor Susie-t kísérte valahová, ezek után igyekezett kerülni az özvegy Mrs. Greyhound-ot, félő, hogy a szerencsés pár láttán ismét elfogja a sírás. Sokan odajöttek viszont Craig-hez, hogy üdvözöljék. Olyan emberek, akikkel még talán nem is találkozott. Gratuláltak neki, mintha már évek óta ismernék. Egy szomszéd kiskölyök folyton faggatta, hogy meséljen a háborús élményeiről. A férfi türelmes volt, és gyakran hosszú órákig elbeszélgetett vele. Feleségének feltűnt ez, és nyugtalanította a dolog. Tudta, hogy Craig korábban nem volt oda a gyerekekért, és kisebb depresszió telepedett rá ezt látva. Nem akarta faggatni a férfit, hogy mi történt vele a fronton. Megvárta, amíg ő maga hajlandó lesz majd beszámolni rettentő élményeiről, de erre még egy kicsit várnia kellett. Volt egy kis megtakarított pénzük, Craig vett magának egy saját írógépet, meg mindent, ami a munkához kellett. Írni akart. Susie mondta neki, hogy az apja egyik régebbi gépét lehozza neki, és azon is tud dolgozni, de ő hajthatatlan volt. Az ifjabb Craig Femilton már kamaszkorában elkezdett írni. Az apja, aki már akkor számos regényt hagyott maga után, nagyon szigorúan bírálta, és elvette a gyerek kedvét mindentől, amibe belekezdett. Majdnem ettől is, de az írás számára egy olyan dolog volt, amivel nem hagyott fel egykönnyen. Már csak azért is dolgozni akart, mert az volt az álma, hogy egyszer túlszárnyalja apját, és végre talán kivív egy kis megbecsülést magának. Ez azonban soha nem jött igazán össze. Kisebb novellák kerültek csak ki keze alól, és azokat sem olvasták sokan. Néhány barátja szerint jók voltak, de ennyi. És most, hogy visszatért, papírra akarja vetni az egészet. Amit átélt, ami megérintette odakinn. Susie mást sem csinált, csak ide-oda mászkált a lakásban. Teát főzött magának, újra, meg újra. Az ablakon át nézte a kis Tommy Hailer-t, akivel a férje már megosztotta nemegy emlékét. Elfordította a fejét, és letette a teásbögrét az asztalra. Megint ránézett Craig-re. A szobában ült, és lázasan gépelt. Az ajtó csak résnyire volt nyitva, de látszódott a mellette lévő szemétkosár, feldőlve, körülötte néhány összegyűrt papírlappal.
- Szivem. Nem akarod elmesélni, mielőtt papírra veted? Talán könyebben menne… - lépett oda Susie, és Craig abbahagyta a gépelést. Hátrafordult a székéből, és kimerülten meredt maga elé.Nem tudom. Néztek már őrültnek emiatt. Tisztán és világosan emlékszem mindenre, de az egész… olyan hihetetlen.
- Tudod, hogy én nem nézlek őrültnek. - jelentette ki lágyan Susie. Hosszú, göndörödő barna haja a vállára omolva pihent.
Craig úgy érezte: felesége látja szemében a félelmet, ami a nő esetleges reagálásából eredt.
- Ez lesz életem főműve. - állt fel, és becsukta az ajtót, hogy az öreg véletlen se hallhassa a sztorit.
- Akkor, elmeséled nekem?
- Igen. Hát persze, hogy elmesélem.

2.
Lámpás

A sivatagban meneteltünk, már mérföldekre elhagytuk az állomáshelyet. Öten voltunk, Cooper, Denise, Hastray, Moon, és én. A szárazság fojtogató volt, és bármikor kitörhetett a homokvihar. Élettel órák óta nem találkoztunk, de nekünk kellett előre menni, és figyelni, mert az ellenség a parancsnok szerint bármikor színre léphetett. Az előtt három héttel küldtem el az utolsó levelemet neked.
- Hát ez nem igaz! Legalább lenne itt valaki, és nem a hőség végezne velünk. Ennek így semmi értelme… - bosszankodott Denise. Vörös, hámló kezéből az izzadságtól újra, meg újra ki akart esni a fegyver.
- Semminek sincs értelme. Ígyis úgyis megdöglünk, nem? Ha most jön egy rohadék a tulsó oldalról, és agyonlő, hiába égtél itt a napon. - magyarázta Moon.
- De… de… csesszétek meg. - fakadt ki Denise.

Fiatal volt még. Mind azok voltak. A halálhoz. Egyébként ez a határtalan optimizmus jellemző volt az egész csapatunkra. Valahol bennünk, a hazaszeretettel viaskodó keserű haragunk nyerésre állt, és ennek újra meg újra hangot adtunk. Az ellenséget rohadéknak neveztük, aki a túlsó oldalról jön. A feletteseinket meg csak egszerűen: rohadéknak. Egyébként jóba voltam velük. Rendes srácok voltak, a maguk módján, egytől egyig. A vízkészletet is csak egyikük próbálta lenyúlni, de sikerült elkerülni a gyilkosságot, egyszerűen csak leütöttük, és ordítoztunk vele. Ez volt a legkevesebb.

Tovább mentünk, és két óra ismételt gyaloglás után bekövetkezett, amitől tartottunk. A Homokvihar ádázul tombolt, és a védőszemüvegünk sem bizonyult túl hatásosnak. Alig lehetett látni, elveszve bolyongtunk. Az ellenségnek jobb felszerelése lehetett. Talán már figyeltek minket egy ideje. Lesből támadtak. Még a lövéseket sem hallottuk, ami valahonnan a homokdűnék tetejéről, egy mesterlövészpuskából jöhettek. Talán el is jöttünk a bázisuk mellett. Csak néhány tompa üvöltést hallottam a hátam mögül, miközben próbáltam előre haladni. Aztán hírtelen megszűnt a zúgás. Leereszkedett a sötétség. Ki tudja, mennyi ideig lehettem eszméletlen… akkor még csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett abban a pillanatban. Mostmár tudom, hogy a lövés súrolta a fejem, és a védőszemüveg egy szilánkja majdnem megvakított. Azt hitték meghaltam, ez volt a szerencsém. Amikor magamhoz tértem, már elült a vihar, és néma csend volt. Nem láttam semmit. Azt hittem tényleg teljesen megvakultam. Nagynehezen levettem a szemüveget, és kitapintottam a fájó helyet a fejemen. A szilánk kihúzása rettenetes kínszenvedéssel járt. De sikerült. Tudtam: ha felüvöltök, és meghallja valaki: végem, de nem bírtam ki az érzést, hogy bennem van. Megtettem hát, és üvöltöttem is. Hallottam valamit a távolból. Kezemből kiejtettem a véres szilánkot, és arra fordultam. Valaki, mintha közeledne felém, de nem láthattam: ki az. Remegő kezemmel az oldalamhoz kaptam, és erőtlenül, ügyetlenkedve megpróbáltam elővenni a pisztolyomat, az illető a csendből ítélve megállhatott, közvetlen előttem. Végre sikerült ellőrántanom, és ráfogtam. Ez a vég. - gondoltam. Szánalmas látványt nyújthattam ott. Aztán… a vártnál egy vékonyabb hang szólalt meg.
- Mi a bajod?
Leeresztettem a pisztolyt, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
- Hm?
- Én… meghaltam? - kérdeztem.
- Nem úgy tűnik. - felelte kissé dallamosan. Már tudtam, hogy egy gyerekkel beszélek. Egy kisfiúval.
- Ki vagy te? - tettem fel a következő kérdésem, és vártam.
Valami nyugtalanító csend telepedett a ránk. Habozott a válasszal.
- Én én vagyok. Te pedig te. - jelentette ki, hangjában némi vidámsággal.
- Kösz. - mondtam megszeppenve.
- Mit keresel itt? És ők? - érdeklődött.
- Megsebesültem, és nem látok. Mi katonák vagyunk.
Mögöttem elhullott csapattársaim pihentek. Valahogy nem voltam benne biztos, hogy tudja: mi az a katona. Az egész olyan furcsa volt. Mintha a “Kisherceg” állt volna előttem, és belecsöppentem volna a mesébe. Még mindig nem hittem el igazán, hogy élek. Megint nagy volt a csönd.
- Te honnan jöttél? Messze van az otthonod? - szegeztem neki a kérdést.
- Aha. Nagy séta.
- És mit keresel itt egyedül? Ugye egyesül vagy?
- Aha. De nem tudom, hogy kerültem ide. Nem is erre indultam.
Bíztam benne, hogy fel tudok kelni a homokból. Sajgott mindenem, de nagy nehezen sikerült. Megkérdeztem, hogy segít -e nekem? Mondtam neki, hogy mehetnénk együtt vissza, ahonnan jött, és beszélgetnénk, hogy ne unatkozzon. Beleegyezett. Először azonban megkértem, hogy keressen valamelyik halottnál egy ezüstszínű kulacsot. Nem volt nagy kedvem ilyesmire kérni, de úgy éreztem: szomjan halok.
- Az milyen?
- Micsoda?
- Hát az ezüst.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Olyan szürkés-fehér szín, és fényes.
Sikerült neki. Megtalálta, és még félig volt vízzel. Meghúztam, azzal odaadtam neki, hogy igyon, de hagyjon későbbre is. Elindultunk. Vezetett engem. Olyan kilenc-tíz év körüli lehetett, hangjából és termetéből ítélve. Elképesztő volt ez az egész. Nem tudom: hogy maradhatott életben odakinn, főleg, hogy nagyon messze elcsavargott az ő “otthonától”, és még az a hatalmas homokvihar is elkapta.
- Tényleg nem tudod, hogy hívnak? - kérdeztem tőle. A homokban ültünk. Éjszaka volt, erre valahogy segítség nélkül is rájöttem.

A fejét rázta. Mintha neki nem is lenne neveFurcsa módon attól kezdve Lámpás-nak hívtam. Ő mutatta nekem az utat az “éjszakában”. Gyötört az éhség. Szerintem mindkettőnket, de nem volt élelmünk semmi. Meséltem neki magamról, remélve, hogy ő is elárul valamit az életéről, de ez nem igazán jött össze. Gyakran bele-bele kérdezett a történetembe. Elmondtam neki, hogy író vagyok. És erre ezt mondta:
- Én nem tudok írni. Sem olvasni.
Örültem, hogy legalább hallott róla, mi az, és így, ha nem is túl vidáman, de beszélgettünk. Azt mondtam neki, hogy megtanítom írni. Bár magam sem tudtam, hogyan, hiszen átmenetileg vak voltam, és a sivatag kellős közepén, minden kellék hiányában szenvedtem, de azért komolyan gondoltam. Reméltem, hogy visszatérhet a látásom.

Benne volt minden reményem. Még két éjszakát kellett odakinn, a szabad ég alatt töltenünk, és egyre jobban szenvedtünk a hőségtől, a fáradtságtól és az éhségtől. A kevéske víz is elfogyott, amit magunkkal vittünk. Gyakran rád gondoltam, Susie, és csak te tartottad bennem az erőt, hogy folytassam az utam. Néha megálltunk egy kis pihenőre, de sajnos így is elég lassan haladtunk. Ilyenkor tanítgatni próbáltam. A homokba írtam az ujjammal az első néhány betűt. Nem tudom, mennyire sikerülhettek jól, de ő is megpróbálta, és boldognak tűnt. Gondoltam erre még később visszatérünk. Ha már jobban tudok illusztrálni, mint egy ősember. Lámpásnak nem beszéltem sokat a katonákról, de úgy tűnt: maga is rájött, hogy nem túl kedves emberek. Engem kedvelt, és ez nagy szerencse volt. Amikor hosszabb időre elhallgatott engem elfogott a rosszullét és a félelem, ezért ilyenkor megkértem: dúdoljon valamit, vagy beszéljen bármiről. Hosszú vándorlásunk végéhez érkeztünk, és egyszerre kitisztult a hangja, és egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Megtorpant, ahogy én is.
- Ott. - mondta.
- Mi van ott? Mit látsz? - kérdeztem.
- Itt a vége. - felelte elszomorodva.
Valami émelyítő érzés fogott el. Minek a vége? A sivatagnak? A világnak? A vándorlásunknak? Hát persze, hogy annak. De azt hiszem, tudom: hogy értette azt, hogy vége. A kezem még a vállán volt, de éreztem, ahogy megfordul, velem szembe. Közelebb hajolt. A fülemhez. És belesúgott valamit. Máig sem értem: miért mondta azt, amit akkor mondott. Aztán már nem éreztem a közelségét. Elment. Hamarosan megtaláltak és többen felpakoltak egy hordágyra. Bevittek egy tábori kórházba, és úgy-ahogy helyrepofoztak. Sikerült rendbehozniuk a látásomat. Amikor a fiúról kérdeztem őket senki sem tudott róla mondani semmit. Furcsán néztek, és azt mondták: hallucináltam.
- Én hiszek neked. - mondta Susie, komoly arccal. Egész végig feszülten figyelt. Craig kételkedve felnevetett.
- Örülök neki.
- És mit súgott akkor az a fiú?
- Azt, hogy emlékezzek, és írjam meg ezt. Meg, hogy sosincs túl késő.

3.
A hanyatlás

Craig ezek után a munkában elmerülve tengette napjait, mégsem haladt úgy, ahogy várta. Ahányszor csak igazán belelendült az írásba, valahogy az egész történet megbicsaklott. A szemetes mellett egyre csak gyűltek az összegyűrt papírlapok, és kezdett megint borús idő lenni. Susie ilyenkor nem igazán szólt hozzá, hagyta dolgozni, mert férje az ebből eredő kudarcok miatt egyre ingerlékenyebb lett. Craig néha hallotta az emeltről leszűrődő hangokat, amik többnyire elfúlt nyőgések és harsány kacagások lehettek. Tudta: apja jól halad a saját szerzeményével, és ez méginkább bosszantotta. Estére felhagyott a próbálokzással, és megvacsorázott, majd ágyba bújt Susie-val. Szeretkeztek, és habár a nő nem mondta neki, hogy csinálják, mégis attól félt, hogy férje azért néz rá olyan kelletlenül, mert haragszik rá. Mert talán már ezt is csak egy megterhelő kötelességnek, érzelmi zsarolásnak veszi, ami hátráltatja őt műve megalkotásában. Utána még hosszú ideig nem aludtak, csak feküdtek egymás mellett, és látszott Craig-en, hogy megint máshol jár. A nőben felötlött a szomszéd kisgyerek, és hogy vele milyen jól el tudja ütni az időt a mellette fekvő egyén, akinek valaha Igen-t mondott. Mégjobban elszorúlt a szíve. Olyan téma jutott eszébe, amiről máskor sem szívesen beszélt. Craig tekintete továbbra is a plafonra szegeződött. Olyanok voltak, mint két szobor, amit most állítottak egymás mellé, mert egyesek szerint nagyon szépek együtt, és dobja a város színvonalát, de legbelül érzik, hogy ez mégsem teljesen igaz.

Esős napok következtek. A halálhírek szaga még mindíg ott terjengett a levegőben. Az emberek komoran rótták az utcákat, legtöbben haza valahonnan. Néhányan összeültek a közeli kocsmában, és a melegben kártyáztak. Craig dolgozott. Mi lehet a baj? Miért nem sikerül megírni? Hiszen az egész itt van a fejemben. Mégis mi a francért nem tudom? - bosszankodott magában. Keserű harag öntötte el, és amikor Susie a szobába lépett, hogy kivigyen néhány rongyot, ő ráüvöltött. Fájdalmas veszekedés vette kezdetét, aminek az lett a vége, hogy a nő elszaladt egy szomszédjához. Az eső zaja felerősödött, majd az ajtó visszacsukódott az öregen nyikorgó szúnyogháló kíséretében, és megint lehalkult.
- Miért bánsz vele így? Mi értelme ennek? - kérdezte szinte némán az ajtóból, a fejét csóváló, idősebb Femilton.
- Semmi közöd hozzá! Ne szólj bele a dolgaimba! - hangzott az éles válasz, és a szoba ajtaja bevágódott az öreg orra előtt.
Már sötétedett, amikor Craig elment a boltba venni néhány üveg piát, mert már semmi jobb nem jutott az eszébe. Nem maradt el sokáig, talán negyed órát-húsz percet, de amikor visszatért, a lakás ajtaját nyitva találta. A felesége hazajött, és a férfi úgy gondolta: biztosan végig azt leste, hogy mikor lesz tiszta a terep. Ő is bement. A nő a szobában volt, az ágyon ült. Azt remélte: talán valami csoda folytán Craig végre kezelhetőbb lesz. De az először rá sem nézett. Letette a szatyrot az asztalra, és bement hozzá.
- Miért jöttél vissza?
- Mert a feleséged vagyok. - jött a válasz, a csípős kérdésre.
Craig nem felelt. Legalábbis először nem. Odament, és arra készült, hogy leül mellé, de ekkor elkerekedett a szeme.
- Hol van az írógép?
- Honnan tudjam?
- Ne hazudj! Hová tetted?
- Te teljesen megőrültél! Nem nyúltam a nyavajás gépedhez! - sikította kétségbeesetten a nő.
Elcsattant egy pofon, és Susie a földön találta magát. Már nem küszködött a könnyeivel. A férfi remegő, dühtől felajzott képébe bámúlt, és felállt.
- Nem is tudom, hogy valójában mi készített ki ennyire téged. A féltékenységed, vagy az, hogy nemzésképtelen vagy.
Valami akkor elszabadult. Valami, aminek nem kellett volna. De már késő volt ezt helyrehozni. Elment. Otthagyta. Craig leült a székébe, és a fejét fogva töprengett azon: mi tévő legyen. A konyhából matatás hallatszódott. A férfi felpattant, és odament megnézni. Az öreg volt az, kezében már ott figyelt egy üveg bor. Az, amit Craig az imént hozott a boltból.
- Hogy van képed... mit csinálsz? - hebegett, de a vele szemben álló csak nyugodtan, sőt szinte mosolyogva nézett rá.
- Pofa be. Ezt most elviszem. Neked pedig hagytam ott cserébe valamit az éjjeliszekrényen. Az új könyvem. Szerintem olvasd el.
Azzal fölment az emeletre, magára hagyva a döbbenettől megbénúlt Craig-et a sötét helységben.

4.
Az emelet lakója

Amikor a férfi bekullogott a szobába, és felvette a kéziratot, (ami valóban ott volt, ahol az öreg mondta) már a cím elolvasása után nagyokat vert a szíve. "Lámpás. Írta: Craig Femilton". Végig azon töprengett, hogy ellopta a sztoriját, de fogalma sem volt róla: hogyan. Arra gondolt: talán Susie elmondta neki a történetet, de aztán ezt a verziót is elvetette. Olvasni kezdte, de minden egyes mondat után kirázta a hideg. Az egész nem a sivatagi eseményeknél kezdődött, hanem onnantól kezdve, hogy ő megszületett. El sem tudta hinni: az apja egy életrajzi regényt írt róla? Hosszú órákig lapozgatta, és minden stimmelt. A dátumok, az események... minden. A szöveg végig tényeket mutatott be, de mégis azt sugallta, hogy az érzések is bele lettek írva. Hogyan? Aztán elérkezett ahhoz a részhez, ami a meghökkentő kalandját írja le Lámpással. Mesterien meg volt fogalmazva. Szinte tökéletesen. Csak úgy, mint az öreg összes többi könyve. De valami nem tetszett neki. Túl sok megírt oldal volt még hátra. Túl sok, és ennyi minden nem történhetett vele azóta...
- Ez meg mi akar lenni?! - vágta ki Craig az emeleti szoba ajtaját, és meglobogtatta a kéziratot. Az öreg ott ült egy fotelben, és iszogatott. Vendégével ellentétben ő nyugodtnak tűnt.
- Pontosan tudod, hogy mi az ott a kezedben.
- Nem, apa. Légyszíves magyarázd meg! - kiabált, de erre már az öreg is kikelt magából:
- Ne apázz engem! Nem vagyok az apád! Az apád már gyermekkorodban elhagyott téged!
- Micsoda? Miket beszélsz? - dermedt meg, és Craig, és ezzel együtt vissza is vett a hangjából.
- Igen. Sajnálatos módon még mindíg nem tudtad feldolgozni. De ha elég figyelmesen olvasod, erre magad is rájöhettél volna.
Craig maga mellé pillantott. Ott volt az írógép. Az öreg vitte el, ahogy a bort is. De hát...
- Ki vagy te?
- Craig Femilton. Ki más lennék?
- Nem lehet. Az... az én vagyok. - győzködte magát, és meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, hogy el ne essen.
Odakinn dörgött az ég, és villámlott.
- Én te vagyok, te meg én. - hangzott a válasz.
Erre nem tudott mit válaszolni. Ott állt megdermedve valakivel szemben, akiről eddig azt hitte, hogy az apja, de most úgy néz ki, hogy valójában ő maga. Azt hitte: tényleg megőrült.
- Ez... ez nem vicces. Ne szórakozz. - bökte ki ijedten.
- Persze, hogy nem vicces. Mint ahogy az sem, amit művelsz velünk. Tönkrevágod a saját életed. Május 21-én a feleséged felhív téged, és el akar válni. És el is váltok. Onnantól kezdve pedig mi marad neked? Az a rohadt írás. Lezüllesz, és erre én vagyok a legjobb illusztráció.
Craig közelebb lépett hozzá, hogy jobban szemügyre vegye, mintha egy kísértetet látott volna. Eddig nem értette: hogy lehet ennyire megdöbbentő a hasonlóság kettejük közt. Az öreg Craig csak állt mozdulatlanul, és szemével követte a döbbent, kíváncsi arcot.
- Nem... még mindíg nem értem.
- Gyere velem. Meg kell tenned valamit.

A hátsó ajtón át, kimentek a kertbe. Az öreg vitte a kéziratot. Az ifjú Craig kezébe pedig egy kopott benzines kanna volt.
- Elolvastad, ugye? - fordult felé, megigazítva szemüvegét. Őszes haja rendezetlenül takarta kialakulófélben lévő ráncait.
- Igen.
- Akkor égesd el.
- Miért? A fiú azt mondta, hogy írjam meg. Miért égessem el, most, hogy neked sikerült? - csodálkozott Craig.
- Hát még mindíg nem érted? Neked azért nem sikerült, mert még nem volt kész, még nem volt értelme. Én pedig azért tudtam megírni, hogy a kezedbe vehesd a sorsod. Most már tudod, hogy hol rontottad el. Azt, hogy én hol rontottam el. Ne ess bele ugyanebbe a hibába.
Azzal a kézirat lapkötege nagyot toccsant a sárban, Craig öntött a kannából, meggyújtotta, és együtt nézték végig, hogy egy papírra vetett élet hamuvá ég az esőben.

Ezután, a férfi rászállt a telefonra, és megtudta: hol van Susie. A nővéréhez menekült. Átviharzott hozzá, és megígérte, hogy ezentúl minden rendben lesz, nem követi el mégegyszer ezt a hibát. Ők átköltöztek a közeli nagyvárosba, és örökbe fogadtak egy gyermeket. Craig felhagyott az írással, és a családjának szentelte szabadidejét. Idősebbik énjét sosem látta többé. Az életük persze nem volt felhőtlen, de hát kinek az? A lényeg, hogy sosem bánta meg a döntését, és hogy végre, ennyi idő után újra lát.

VÉGE.