Történetek

Mikor felvettem a telefont már éreztem, hogy valami nem stimmel. A mindig higgadt, és kellemes női hang most rekedten alig hallhatóan szólt a túlsó vonalról. Alig tudta elmondani azt a pár szót, amit akart: Móni meghalt...

A reggeli ébredéseknél (az esetek zömében) a következő dolgok találhatók a kiságyban (hogy Krisztofer mindezek mellé hogyan fér be az ágyba, s még nyugodtan aludni is képes) hát ez valóban rejtély. Nos, a készlet:
- 1 vagy 2 db keményfedeles mesekönyv (kihajtogatva, élére állítva).
- Minimum 2 db kisautó. 1 közepes méret? tűzoltó-autó, 1 nagyméretű homlokrakodó-markoló...

Az asszony ki volt kötözve, jó erősen, a modellezőasztalához. Lábait, derekát, mindkét felsőkarját vastag kötelek fonták körbe szorosan. A teste ruhátlan volt. Izmait megfeszítette, rángatta a köteleit, próbált kiszabadulni, de mindhiába.
És nem is fog szabadulni, gondolta a férfi gonosz mosollyal. Egy olyan ember, mint én, aki képes palackba hajót építeni, egy kötelet is meg tud csomózni úgy, hogy az tartson.
Akármeddig...

Régen, de néha, mikor leomlanak lelkem védőbástyái, ugyanaz a rémült kisgyerek néz vissza rám a sötétben...
Szinte hallom a fejemben azt az apró, erőtlen kis hangot, ahogyan könyörög, hogy legyen már vége.
Vége.
Az egésznek...

- Ne haragudj rám… - Suttogta erőtlenül mire Micha felhúzta a szemöldökét és leült Soulness mellé. „Olyan fura…” – simította hátra haját, és egy kicsit lehajolt hogy láthassa Soulness arcát. A fiú hirtelen ránézett azzal le is gördült megdagadt a könnycsepp karikás szeméből.
A billentyűs beszívta ajkait, fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Jól jött most a sötét, a félhomály… Így csak Soulness arcának körvonalait láthatja nem tudhatja biztosan hogy a fiú tényleg sír-e...

Varjú koma lereppent az antenna alá, felkapott egy diót (amit már előzőleg halomba hordott a háztetőre), majd hopp fel az antennára dióval a csőrében. Lassú tipegés jobbra, balra, mókás egyensúlyozás, csőr kitát, dió antenna tövébe le, bánatos kár-kározás. Újabb reppenés le, dió csőrbe, antennára fel, tipegés, dió potty, mérgelődő kár-kár...

Utoljára elgyönyörködött a ránctalan pihenő arcban, és úgy érezte, nem bír megmozdulni. Odament újra a fiúhoz és megtámaszkodott az ágyban. Nem.. Nem mehet el úgy, hogy nem érinti meg ezeket a vérvörös ajkakat. Kissé borostás arca közeledni kezdett a mozdulatlan száj felé majd hirtelen megállt egy pillanatra. Ha felébreszti Vicet a csókjával egészen bizonyos, hogy nem tud majd elmenni...

Este gyönyörű volt az ég. 10 óra felé mentünk vissza a szállodához. A parton volt egy hatalmas szikla, arra felmásztunk és leültünk egymás mellé. Én hanyatt dőltem, és felnéztem a csillagokra. Kerestem a csillagképeket, és talán a választ arra, hogy mit érzek iránta.
De nem válaszolt nekem az éjszaka. Nem mondott semmit, nem adott választ a kérdésemre...

A dolog annyiban maradt, én „vadászgatni” kezdtem, ő csajozott – bár, hogy őszinte legyek, nem igazán volt szerencséje, s így mindig azzal végződött a dolog, hogy leültünk, és kibeszéltük a sikertelenségeinket. Telt az idő, és felvetődött újra a tali ötlete. S tényleg… ha már lassan másfél éve ismerjük egymást, akkor miért ne? ...

Nem lep meg tudom... nem voltam magamnál. Akkor sem mikor rátaláltam az egyetlen üres szobára abban a lüktető, alkoholgőzzel telt, füstös, emberekkel telt házban... és most sem. Mit keresek én itt?... elértem a falig, nekidőltem... biztos pont... nem lehet baj... .lehunytam a szemem és próbáltam eltűnni vagy kijózanodni... valahogy... de akkor megéreztem a kezét a csípőmön... majd a másikat, ahogyan megsimítja az arcom...