Történetek

Már csak a hintából fel sem emelve hátsó felüket repítettek felé pár otromba szót, pár követ, maguk sem tudván már, hogy miért is teszik ezt, s hogy miért nem okoz már nagyobb örömöt nekik a gyenge, különc, kótyagos kívülálló lealázásának kísérlete. Neki is jobban fájt korábban mindez, s próbálta kedves szavakkal bírni jobb kapcsolatra a fiatalokat, de már elfogytak szavai, s már csak csendesen mosolygott rájuk, ahogy kedves játszótársadra tennéd, kivel egy asztalnál ültök, de teljesen...

- Kedvesem. Válaszolj őszintén: ha nem huszonéve, hanem mondjuk egy éve találkozunk, akkor is feleségül akartál volna venni?
Lefagyott az agyam és nem tudtam válaszolni. Luca rám nézett és folytatta:
- Látod, Kedvesem… A hallgatás a válasz. Hogy nem. Már régóta tudtam, csak azt nem, hogy hogyan ébresszelek rá. Kellett hozzá ez a mai reggel. És szeretném, ha ez lenne az utolsó szó, amit mondok neked: szeretlek.
Megsimogatta az arcomat, szájon puszilt, felszállt a biciklire...

A történet véget ért. Ott ültem a fészerben, az egyetlen társaságom egy összegyűrődött véres bicikli. S annak ellenére, hogy az elmúlt órákban évszázadnyi szenvedést és küszködést kellett átélnem, mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Minden tagom ólomnehéz volt, olyan fáradt voltam, mintha évtizedek óta nem aludtam volna, de valahol a lelkem könnyű volt. Nem tudom, ismerik-e a fáradtságnak azt a fokát, amikor már nem számít se a múlt, se a jelen, csak a pillanat, az a furcsa éber álom,...

Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egyedül fekszem az ágyban. Rossz előérzetem támadt, elkezdtem keresni. A fény irányába mentem: Luca a gyerekszobában volt és Katica játékait porolgatta, rendezgette. Megálltam az ajtóban és néztem. Mosolygott, kicsit mintha dúdolt is volna, valami bugyuta altatót. Boldog volt. Odatérdeltem mellé, de észre sem vett. Szerettem volna bekerülni abba a kis világba, ahol újra ilyen boldog, megfogtam az egyik babát, hogy odanyújtsam neki. Amikor észrevett, megrázkódott,...

- Mi a baj? – kérdeztem tőle.
Felnézett. A szemében ott volt az utóbbi évszázad minden naplementéje.
- Nem jött el hozzám – mondta fátyolos hangon. – Minden éjjel eljön pedig. A dédim. Itt van alattunk. Mindig kimászik. De most nem.
Dermedten álltam. És egyszerre megjelentek a szellemek.

Hálás volt a nagyapjának, hogy megtanította biciklizni a kicsit. Furcsa, máskor alig tud menni, de mintha megfiatalodott volna. Kár, hogy a dédi már nem mer biciklire ülni, akkor most hármasban mehetnének, de így is szép lesz.
A busz átgördült a falutábla előtt. Otthon volt. A szemével keresgette a dédiék utcáját. A busz azelőtt is elhalad és pár méterre van a megálló, valaki már megnyomta a leszállásjelzőt, így a helyén maradt, hogy beleshessen, hogy egy pillanattal előbb láthassa...

Eric szokatlan helyen ébredt. Nem az ő szobája volt. A szoba hatalmas volt, gyönyörű fehér falakkal. Volt benne egy óriási plazma téve, sok könyv és egy kép. Odament, hogy jobban szemügyre vegye a szekrényen lévő képet. Egy kisfiú volt rajta és egy idős asszony, akinek a gyerek a kezét fogta.
Kinyitotta az ajtót, majd lement a lépcsőn. A konyhából kiszűrődő zaj felé vette az irányt...

Talán most nem a lepkék a hibásak.

Sokan mondják, hogy a külső nem számít, igazából a belső az, aminek igazán szépnek kell lennie. Akik ezt állítják hatalmasat hazudnak. Hiszen ez legtöbbször olyanok szájából hangzik el, akik csinosak, könnyen beszélnek. De mi van azokkal, akik súlyproblémával küzdenek? Biztos forrásból tudom, hogy az ő szemszögükből nézve már korántsem ilyen egyértelmű a dolog.

2 évvel ezelőtt ismertem meg Ilonát. Nagyon elbűvölő lány volt és kedves. Nem olyan, mint a többi, hiszen ő megérdemelte, hogy szeresse valaki. Valamiért nagyon visszahúzódó volt, de ez tetszett nekem. Ugyanis az ilyen stílusú lányokat kedvelem....