2134 (1.) Új börtön

A nevem...Fred Jackson. 2110-ben születtem. Élhető körülményt sosem láttam. Célom egy jobb élet kezdése és a régi elfelejtése. Egy hajóban születtem a galaxisunktól távol. Az emberek ott már nem tudtak egy bolygón sem élhető körülményeket létrehozni. Több mint 30 éve tengődünk egy ismeretlen galaxisban. Már lassan megőrülök a bezártságtól, az állandó mesterséges területtől. Szeretném, ha végre letelepednénk. Csak egy a gond...
Egy rab vagyok...

2134-et írunk. Fogalmam sincs a tegnapi napról. Mit csináltam? Felnyitottam a szemem és a szürke színű vasplafont láttam. Túl tiszta volt. Nem olyan volt, mint az én szobám. Oldalra fordítottam a fejem. Rácsokat láttam. Most már felugrottam és elfogott a pánik. A rácsot rángattam miközben azt ordítottam:
-Engedjenek ki! Valaki!!
-Ne ordítozz már az istenit.- hallatszott mögöttem egy sejtelmes hang.
Hátrafordultam. Egy szakállas átlag súlyú és öltözetű férfi ült a sarokban és engem nézett. Én nem értettem már semmit. Hol vagyok?
-Te meg ki vagy?- kérdeztem miközben remegtem.
-Itt hagytak minket...átverés volt.- dadogta könnyeivel küszködve a fickó.
-Tessék?- vontam fel a szemöldökömet.
-A nagynevű embertársaink. Itt hagytak ezen a kibaszott hajón!!- állt fel mérgében a férfi és belerúgott a falba.
-Ez egy másik hajó.- pánikomban nem tudtam már semmi értelmeset kérdezni.
-Ez csak egy pótbörtön.- mondta tovább, miközben maga elé nézett.
-Nem is hallottam még erről a helyről.- fogtam a fejem.
-Úgy gondolkoztak, hogy találtak egy élhető bolygót, de túl erős volt a gravitáció és...és áttettek ide minket azt már nem tudom, hogyan nem vettük észre, de leválasztottak minket.
-Ez szörnyű...ez egy átverés.- járkáltam körbe-körbe, a pánik körbejárta a testemet.-És, hogy jutunk ki?
-Vélhetően sehogy.- mondta.- Ezért kellene meghalnunk, nem lenne szenvedés.
-Egy szót se erről.- intettem le.- Majd kitaláljuk.
Legbelül tudtam, hogy hülyeség, amit beszélek, de csak a pánik beszélt belőlem.
-Jack.- nyújtotta kezét a férfi.
-Fred.- fogtam vele kezet.- És a többiek?
-Szerintem még nem ébredtek fel, de ne is.- nézett körbe Jack.
-Miért?- vontam kérdőre, de még mindig remegett a kezem.
-Ha van egy kis eszed, akkor gondolkozol. Ha felébrednek, kitör a pokol itt.- mondta.
Ránéztem a rácsokra. Zárva volt minden cella. A miénk is.
-Hogy fogunk innen kijutni?- kérdeztem.
-Mindjárt megoldom.- nyúlkált Jack a zsebébe és kihúzott egy fóliát.
-Azt honnan szerezted?- kérdeztem.
-Nem lényeges. Biztos helyről. Ne ez érdekeljen, hanem hogy kijutunk.- tartotta a fóliát az ujjlenyomat-olvasóhoz.
A cellaajtónk kinyílt. Jack kisétált és körbe-körbenézett. Én követtem őt. Jack a kezével csendet intett. Tudta és én is tudtam, hogy nem ébreszthetünk fel senkit. Ezekben a pillanatokban félig bezárva, félig szabadnak éreztem magam. A lépcsőkön sétáltunk felfelé, amíg egy pilótafülke szerű szobába nem értünk. Jack becsukta az ajtót.
-Most már beszélhetsz.- mondta.
-Nem tudok mit, be vagyok szarva.- lihegtem.
-Ugyan minek vagy beszarva. Így is úgy is meghaltunk volna nem? De most legalább nem egy cellában.- mosolygott.
Mosoly szaladt az arcomra. Mindketten csak egymást néztük. Tudtuk, hogy csak a pánikot rejtegetjük. Viszont éreztem, hogy az elmém kezd szétroppanni...