Történetek

A gombafelhő gyönyörű volt. A 169000 TNT súlyú atomtöltet porba döntötte a történelmi emlékekkel büszkélkedő ősi várost. A dóm maximálisan elpusztult. Ám a cummogóbogarak is, az emberekkel egyetemben, akiket beköptek, és már amúgy is csak kínlódtak volna. A sugárzás gyorsan terjedt, elsősorban a Magyarország felé fújó szél szárnyán. Másnap reggelre egész BAZ megye megfertőződött...

A két nő ismétlődően feltörő nyögései, lázas követelő mozdulatai a bent ülő vegyész kollegát is felcsigázták. Sietve lerángatta magáról a nadrágot, és kéjenc (Phil számára nevetséges) pózban az asztalra vetette magát, rákiáltva a két nőre. Azok hozzáléptek és mindketten egy-egy tértől elindulva csókolgatni kezdték az asztalonfekvőt, akinek arca immár egyetlen, állatszerűen széles vigyorrá torzult...

Március vége felé már javában zajlik természet nagy színpadán a madárvonulás című megszámlálhatatlan számú főszereplős jelenet, melyre jegyet váltottunk, méghozzá az első sorba. A levegő országútjai zsúfolásig megteltek és érkeztek haza a telet Afrikában átvészelő tollas barátaink. Február végén, március elején felbukkant már a barázdabillegető, de jöttek sorba rozsdafarkúék, énekes rigóék és a gólyáink is. A természetbarátok ilyenkor túlfűtött lelkesedéssel lépnek az erdő világába, hogy...

- Mia, te gyereket vársz… - kezdte Soulness ismét komolyan.
- Igen… Értem már mit akarsz… - Miának egy kicsit fájt ez a mondat. Nem ő a fontos hanem a gyerek, Soulness nem a szerelemért marasztalta hanem a gyerekért.
- Nem, nem érted… De talán ez így van rendjén…
- Nincs semmi sem rendjén… Azt hittem kibékültünk… Vagyis eddig úgy tűnt!

Ülök a monitor előtt. Mereven bámulom. Most már tudom mi a félelem.
Először csak a hangok voltak. Vijjogva csaptak le, hogy vércseként tépjenek ki darabot a görcsbe rándult gyomromból. Nem maradt más utánuk csak a csend, a dermedtség. Azt mondták, én hangokkal jelenítem meg a világot. Van neki neve, de nem jut eszembe. Azt ám senki nem mondta, hogy az „igazság-algoritmus” rosszra cserélődött bennem. Amely megmondja, hogy EZ, a valóság szigorú határvonala, AMAZ, meg a képzelet szeretem-elmosódott...

- Mégis, mire kíváncsi? – kérdeztem félszegen. Még soha nem osztottam meg emlékeimet más halhatatlanokkal.
- Az élettörténetére. Többet élt még nálam is, és kutatásaim alapján, melyeket már két évszázada végzek, maga a legidősebb, öröklétű élőlény a világ festővásznán...

- A csók akkor nem jelentett semmit… - folytatta Micha, Soulness figyelmesen hallgatta. Nem gyújtottak fel lámpát, kettesben ültek a hajnali pislákoló fények uralma alatt. –Most más a helyzet… De én… Azt se tudom elmondani, hogy mit érzek… az egész akkor kezdődött, amikor egyedül voltál… annyira kiszolgáltatott voltál a sorsnak, vagyis annak látszottál… És hozzám menekültél… engem ez meghatott, és segítettem neked, amennyire csak tudtam… Én még lányt soha nem öleltem, és soha nem vigasztaltam...

Lassanként éreztem az álom ólomcsizmáit a szememen és a pilláim titkos kódként zárták le a szemhéjamat... Aztán szépen, lassan, nyugodtan elaludtam.
Álmomban is vele voltam. Ott ültem mellette, néztük a holdfényt és fogta a kezem...

- Valakinek szüksége van rám. Valakinek biztos. – próbáltam meggyőzni magam. Érezni akartam, hogy valakinek örömet szerzek, hogy valaki átölel. Talán soha nem fogom igazán érezni. Azt akarom, hogy mindig érezhessem azt a bizsergető érzést, ami a boldogsággal jár. Távol akarok lenni a rossztól, a hangoktól, mindentől, ami bánt...

Lassan ráeszmél Anne, hogy ez már nem is saját könnyei, záporeső áztatja a Világot, az Ég is együtt sír Anne-nel...
Homályos lesz a szeme előtt lebegő kép, most már távolodik.. és a távolsággal együtt fogynak el könnyei is.. Már csak Fényt lát.. Világosságot.. s egy arcot, egy ismerős arcot.. mely határtalan nyugalommal tölti el..