Tavaszi dallamok

Tavaszi dallamok


2005. március 24-én ismét nyakamba akasztottam a távcsövemet, hogy élő egyenes adásban figyelhessem a természet átalakulását. A rövid túrára elkísért unokahúgom Vecsei Zsuzsanna és barátnője Cseh Annamária.

Március vége felé már javában zajlik természet nagy színpadán a madárvonulás című megszámlálhatatlan számú főszereplős jelenet, melyre jegyet váltottunk, méghozzá az első sorba. A levegő országútjai zsúfolásig megteltek és érkeztek haza a telet Afrikában átvészelő tollas barátaink. Február végén, március elején felbukkant már a barázdabillegető, de jöttek sorba rozsdafarkúék, énekes rigóék és a gólyáink is. A természetbarátok ilyenkor túlfűtött lelkesedéssel lépnek az erdő világába, hogy méltó körülmények között fogadhassák a rég nem látott nagy utazókat. Reménykedve fülelünk, hátha felcsendülnek a tavasz nélkülözhetetlen hangjai.

Ilyen hangulatban zártuk be magunk mögött az ajtót és indultunk el a madarak után. Letettük az emberi gondokat és feloldódtunk a csodák birodalmában.

Már a Mosonyi Mihály lakótelep melletti fasorban rátaláltunk a seregélyre. Tudom, hogy most szembeszélbe fogok írni, de én igenis szeretem ezeket a változatos énekű, bohókás, vidám teremtményeket. Szeretném hinni, hogy az ember kinőtte már beteges korlátozottságát, melynek során megkülönbözteti a hasznos és káros madarakat. Úgy gondolom azért ne értékeljük túl az értelmünket. Mi jogon szelektálunk az élőlények között? Védekezünk ellene, igen, riasszuk, igen, de elpusztítani, mert csupán élni szeretne? Hát ez nem biztos, hogy a Homo Sapiens Sapiens kategóriájába sorolnám. Többször találunk mi is pókot a lakásunkba, de inkább kidobjuk az ablakon, mintsem agyontipornánk. Ne ítélkezzünk, bízzuk ezt komolyabb erőkre, akikre tartozik.

Na de evezzünk át békésebb vizekre. A Mosoni-Dunához érve megszólaltak szép számban a zöldikék. Verébméretű, vaskos csőrű, zöld színű (ki hinné?), vidám, mozgékony énekeseink már javában (madarász nyelven) zsíroztak. Ez gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy a zöldike kiül egy fa ágára és szépen, hangulatosan elkezdi zsííír. Ezzel a hanggal város szerte gyakran találkozhatunk. A Marx Károly úton is mindig hallom a hangjukat.

A folyón felfelé haladva azonban még sok akusztikus élményben lehetett részünk. Az este különösen kedvez dalnokaink jó hangulatának és ilyenkor bizony a profik megmutatják énektudásukat. Mi is hallottunk a távolban egy-egy kellemes szólamot. Az egyik legváltozatosabb strófákat zengő madárhang virtuóz gyakran ismétli meg újra énekét, melyből könnyen rájöhetünk a hang okozójára. Ő az énekes rigó.

Ha madárhangot hallok sosem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy megállítsam a fülnél. Kinyílok és beengedem mélyebbre. A madarak éneke nem csupán hangok egymás utáni ütemes, tüzes ismétlése. Ettől sokkal több. Ők, ha tavasszal megszólalnak kiontják magukból a kikelet himnuszát. Az énekes rigó szavai beszélnek a tél, fagy, mozdulatlanság elmúltáról és beleivódik az újraébredés, melegség, reménység, lehetőségek esélye a küzdelemre, csata felvételére, harcra és mindenre, ami lendületet és forróságot ad. Benne van a szerelem. Olthatatlan perzselő, pusztító érzés, mellyel a tojó kegyeiért küzdenek, közbe szembeszállva a többi hímmel. Énekük egyben bemutatkozás is és a madár érzelmi kinyilatkoztatása, hogy milyen félelmetes és ijesztően gyönyörű képességeket hordoz magában. Erről szól a panelok között hangversenyező feketerigó vagy a családi házak tetején díszelgő rozsdafarkú is. Aki pedig ráérez az ízére, egy újabb színnel bővítheti életének palettáját.

A Mosoni-Duna környéke tökéletes hely erre. Nem kell egyből a legnehezebb feladatokra vállalkozni. Halljuk meg csak a csilpcsalpfüzikét, mely egyike a legkönnyebben felismerhető hangoknak. A kakukkhoz hasonlóan ő is a saját nevét ismétli szüntelen. A verébnél alig kisebb haragoszöld kapucnis kabátot viselő, alsó testét sárga színárnyalatú fehér tollakkal fedő madár csilp csalp csalp csilp csalp hangjával üde színfoltja körülöttünk élő szárnyaló világnak. Szerencsére erdeinkben hamar rátalálhatunk erre az összetéveszthetetlen hangra és gyakran osztozhatunk még e kis madár társaságában.

Ha a magasban meghalljuk a fellegek urának örökös kérdését, könnyen megtalálhatjuk rá a választ. Magyarország egyik leggyakoribb ragadozója gyakran kérdezősködik. Kiő kiő? Mi ilyenkor hamar játszi könnyedséggel vághatjuk rá a választ. Ő az egerészölyv. A predátor gyakori vendége városunk peremén és a Halászi felé vezető sétánkon is nem ritkán találkozunk vele.

Aznap esti kirándulásunk megkoronázására azonban a citromsármány vállalkozott. Micsoda nevek, gondolhatja Kedves Olvasó pedig higgye el gyakrabban találkozik vele, mint a hattyúkkal vagy a gólyákkal. Ők itt élnek velünk. Minden nap a fejünk feletti ágakon énekelnek és adnak esélyt, hogy egy csöppnyi odafigyelésért cserébe megalapozzák vidámságunkat akár munkába menet. Cip cip cip cip cip cip cűűűűűűűű. Ugye milyen egyszerű? Így szól csupán csak ennyit, de ettől már mosoly fakadhat arcunkon és az ismerős köszöntése is jóleső érzéssel hathat ránk. Cip cip cip cip cip cip cűűűűűűű. Zárta a citromsármány az aznapi túránkat.

Ezzel zárom én is soraim a mielőbbi viszontolvasás idejéig.

Következő úti beszámolóban remélhetőleg már az Európa legszebb hangú énekesének bemutatására is sor kerülhet, és a sárgarigó eljövetelének reménye is elérhetőbb közelségbe kerül.

Madárbaráti üdvözlettel

Nagy Kornél