Könnyek zápora...

... a Nap sugarai beszűrődtek a leengedett redőny résein, és sejtelmes fénybe burkolta Anne szobáját..

Egy augusztusi, nyári reggel köszöntött a lányra.. aki még mindig a védelmet, és melegséget adó puha takaró alatt pihentette karcsú testét.. Ma ugyanis nem kelt fel korán, ahogy tette ezt szinte minden nap.. Nem, ma nem..

Szemeit lágyan csiklandozták a maguknak utat törő napsugarak, életre hívták Őt.. -Kelj ki Anne, nyisd ki szemeidet.. fürödj meg bennünk.. -suttogásukat szinte hallotta a leány.. De Anne nem mozdult, takaróját még jobban maga köré vonta.. szemeit nem nyitotta ki, nem engedelmeskedett a hivogató szavaknak.. ajkain lágy mosoly körvonalazódott.. A napsugarak fényével visszarepült álmai tengeréhez, a hullámok bársonyos bőrét símogatták,s az egekig emelték.. Úgy érezte, most fürdik a boldogságban.. életében talán először szívében igazi, életteli öröm született.. Ma nem vett tudomást semmi rosszról, nem zavarta az utcáról beszűrődő morajlás, sem a szomszéd szokásos reggeli hangos monológja, sem az ébresztőóra ütemes kattogása.. Minden zaj, mint egy tündérmesében.. egyszeriben angyalok énekévé változott..s szivárványszínbe öltöztette az egész világot.

Élete talán legszebb napjára ébredt ma Anne, ezért minden pillanatát szerette volna teljes lélekkel átélni.. Sok-sok napja, hete, hónapja készül ezekre az órákra.. Minden apró kis részletet ezerszer átgondolt már, terveket szövögetett, álmokat dédelgetett.. Ma dolgozni sem ment, hisz elhatározta ma mindent megenged magának.. nem siet sehová, hosszasan fog nyújtózni az ágyában nem félve attól hogy elkésik, ébredés előtt megfürdik a Nap fényében, magára ölti a reggel harmatos levegőjét, érezni fogja a természet csodás illatait, hallgatja a madarak dalát..ma mindenre hagy időt.. Így is tett, szemeit még mindig lehunyva átélte mindazt amire készült, amit szeretett volna, amire vágyott.. amire eddig sosem volt elég ideje.. Testében különös érzés cikázott végig, apró bizsergést hagyva maga után.. Szabadnak érezte magát.. Egy tündér aki mindenre képes, akinek ma minden sikerül..

Lassan nyitotta ki szemhéját, hosszú fekete szempillái szinte hasították a levegőt.. s szemeinek kéksége tengert varázsolt szobájából.. Nagyokat nyújtózott, közben mosolygott és utat engedett szívében az érzésnek, melyet úgy hívnak -boldogság-.. Boldog volt, pedig nemrég még azt hitte ez a szó már nem is létezik. Kikelt ágyából,odalépett az ablakhoz ahol a mostanra már magasan tündöklő Nap sugarai,mint meleg kezek ölelték Őt át.. Jól esett Neki, nagyon jól.. Saját kezeit maga köré vonta, ezzel viszonozva azt a csodás érzést melyet ez az álmodott ölelés okozott Neki.. Most végre azt is elhiszi.. - nincs egyedül-

Egy gondolat futott át fejében, melytől szíve hangos zakatolásba kezdett..-hamarosan valódi ölelés mámorában fürödhet.. Elindult a konyha felé, reggelit készített magának.. majd visszatelepedett az ágyra.. Ma még az ízeket is másnak érezte.. Reggeli után lezuhanyozott, majd felöltötte magára azt a pillekönnyű vidám színekben pompázó nyári ruhát, melyet erre a pillanatra tartogatott.. Hosszú, barna göndör haja zuhatagként borult vállára.. Mégegyszer belenézett a tükörbe, majd egyetlen könnycsepp jelent meg szemében.. Mert ma, ezen a napon.. ma, végre tetszett Neki az amit ott, a tükör végtelenjében lát.. Olyat látott, ami már homályba veszett régen.. s amit úgy neveznek.. -élet-..
Bezárta ajtaját, s könnyed léptekkel elindult lefelé a lépcsőn...

----------

Odalent az utcán már nagy volt a forgalom.. Rengeteg ember a járdákon, türelmetlen autósok, haragos barátok, kutyaugatás.. De Ő ebből mit sem észlelt, mintha szárnyra kélt volna, s úgy repülne célja felé.. Gondolatait más Valaki töltötte ki.. egy férfi, egy szív, egy lélek.. akire már oly régóta vár.. 5év nagyon hosszú idő, lassan teltek a hónapok, percek.. Sok fájdalommal kellett szembenéznie ezidő alatt, de megérte várni.. mert eljött végre a perc, mikor újra a karjaiba zárhatja Őt.. Egy ugyanilyen nyári nap volt az, melyen külön ösvényre kellett lépniük.. Egy levél, egy százszor-ezerszer elátkozott levél volt az.. mely szerelmét elszakította akkor Tőle.. Elszólították Őt, a tengerentúlra kellett mennie..

Anne azóta minden éjjel imádkozott azért hogy egyszer elmúljon ez a rémálom, s szívük-lelkük újra eggyé válhasson.. Élete akkor meghalt, eltemette mélyen a szívében. De imája meghallgatásra lelt, mert szíve ma újból életre kel, és nagyobb erővel tündököl mint eddig valaha.. Ma átélheti ismét azt az érzést, amit a szeretett férfi ölelése nyújt számára.. s kinek utolsó érintése még ma is oly erősen él benne.. Közeledett a kávézó felé, szíve egyre hevesebben zakatolt, bőrén bizsergés cikázott szerte.. Befordult a sarkon.. s megpillantotta!! Ott ült a kávézó egyik asztala mellett. Szebbnek látta mint valaha.. Lábain hirtelen ólmok születtek.. Repülni szeretett volna, szárnyalni, hogy minél hamarabb elérje Őt.. Mégis valami visszafogta.. -Talán már nem szeret.. Talán már el is felejtette az arcom.. Talán Ő már nem érzi azt a varázst, amelyben én azóta is élek hogy elváltunk.. Talán, talán.. Dübörögtek a gondolatok benne, felszínre akartak törni.. De hirtelen csend lett.. néma csend.. Odaért!!

Szótlanul állt fel székéről a férfi Hozzá, nem mondtak egyetlen szót sem.. Az idő megállt körülöttük, a külvilág nem létezett.. Egyetlen szóra sem volt szükség, mert a szemek beszéltek helyettük.. Elsuttogták 5év édes fájdalmát, a kíntövises gyötrelmeket melyet a hiány okozott.. A várakozás örömteli perceit.. s a viszontlátás semmihez sem fogható mámorát.. Észre sem vették mikor ölelték át egymást, de olyan szorosan olvadtak eggyé.. mint ahogy egy fához ragaszkodnak az ágai, ahogy a Naphoz tartozik a meleg, a madarakhoz a dalolás öröme, s ahogyan egy szivárványba olvadnak a színek.. Csak álltak, és soha nem akarták egymást elengedni..
Végül csak leültek egymással szemben, kezüket szorosan összekulcsolták, s belekezdtek a véget nem érő történetbe..meséltek, meséltek órákon át, közben egymás szemeinek tengerében fürödtek..
És itt vége szakad...

-----------

Mi ez?? Csak egy álom volt? Hol vagyok..?! Mi ez a sötétség..?! A gondolatok zavarosak, homályosak voltak Anne agyában.. Félt, fázott.. reszketett..
Majd lassan fény derengett szemei előtt, s ahogy nőtt egyre a világosság.. úgy tűnt el szívéből a félelem is. Ismerős kép rajzolódott ki szeme előtt.. Ezt a várost.. ezt az utcát ismerem.. Igen, ott a kedvenc kávézónk, a kedvenc asztalunk.. Tetszett Anne-nek amit látott, szívében a már teljesen szertefoszlott félelmet melegség, szeretet váltotta fel..

Olyan volt, mintha valaki filmet vetítene Neki.. Egy gyönyörű lányt látott, akit szeretettel ölel magához egy férfi.. A boldogság, amit ez az ölelés okozott átjárta az egész égboltot, még Anne-hez is eljutott.. Hisz szinte belsőjében érezte, az Ő szívét is átmelegítette.. Nem értette az egészet.. de most ez sem zavarta. Nézte a párt ott az asztalnál, és gondolataiban felidézett Valakit.. kit már régen nem látott..
Itt megint megszakadt a kép...

----------

Újra sötétség van.. Újra félelem.. Most megint körbezárta a hideg, úgy érzi mindene jéggé dermed.
Valami itt van, valaki itt van..
Érzi, de nem lát semmit.. Ez még jobban megrémíti, s könnycseppek folynak le arcán, melyeket jeges esőnek érez..
De most újra süt a Nap, a hideg esőt meleg sugarak váltják fel.. És Anne nem érti..
- Ki űzi ezt a csúnya játékot velem?!- kérdi..

Most közelebbről látja azt, amit az előbb látott.. Nem tiszta a kép, rengeteg ember van, szinte semmit nem lát tőlük.. Majd lassan kezd egyre többet látni, bár az emberek még mindig sokasodnak.. Miért van ez..? Hogy lehet ez..? Gondolatok százai peregnek előtte, majd hirtelen megszűnnek.. Ismét meglátja a kávézót, melyet a tömeg emberfallal zár körbe.. Újra látja azt a gyönyörű lányt, de már nem az asztalnál ül.. Nem érti miért, de az asztalnál mindkét szék üres.. Anne nem is fogja fel még hogy mit lát..hogy hol is van.. Hallja az emberek zokogását, érzi a könnyek melegét.. Ő maga mégsem érez bánatot.. A lány az asztal mellett a földön fekszik.. nem mozdul.. Most látja Anne, milyen gyönyörű a lány ruhája.. Ekkor a tömegből egy ismerős hangot fedez fel, s próbálja keresni kitől, honnan jön.. Keresi, de nem találja.. Hallja amint erős zokogássá tör föl, az előbb még oly gyengén hallott hang.. Nem érti saját magát.. Eddig bárki sírt a környezetében, ő rögtön vele könnyezett.. Most pedig teljes nyugalmat érez, nem szorul el szíve, nem remeg a torka, s nem melegíti szemét egyetlen könnycsepp sem..

Egyáltalán nem érez semmit nyugalmon kívül.. Olyan mintha súlytalanul lebegne a tömeg felett. De valahogy egyre közelebb és közelebb kerül..
Ekkor egy pillanat alatt elhomályosul szemének tengerkék tükre, mintha valaki fátylat húzott volna el arca előtt, hirtelen felismerni véli az embereket.. Már tudja Kitől jön az ismert zokogás, és....ki ez a gyönyörű lány ebben a csodaszép ruhában, akinek bár teste mozdulatlan, halvány mosoly ül az ajkán..
Igen..Ő volt az Anne..

----------

Nem érti, hogyan láthatja saját magát..?! Ki űz vele ily csúf tréfát..?! De válasz, mint az előbb.. most sem érkezik.. Megint sötét lett, de csak egy pillanatra.. épp egy szempillantás idejére, mely idő alatt megszűnt a sírás, megszüntek a hangok.. Most újra látja a fiatal párt annál az asztalnál.. A férfi feláll, és a pincérhez lép. A leány is készülődik, arcán a boldogság tükröződik.. Majd egy hangos fékcsikorgás töri meg a csendet.. Anne most érez először mást a nyugalmon kívül.. érzi a hang ereje okozta fájdalmat..
Csak egy pillanat volt, egyetlen pillanat.. Lelépett a padkáról a leány, majd csillogó szemekkel nézett vissza szerelmére, aki már indult is utána.. indult volna utána..

Anne most itt van megint a tömeg felett, látja önmagát.. véráztatta ruháját még mindig gyönyörűnek véli.. Közeledik..egyre csak közeledik.. már oly közel van, hogy szinte megérinthetné földön fekvő élettelen testét.. Ekkor Valaki ráborul a leányra, és hangosan zokog.. Imára kulcsolt kezekkel mormol valamit, melyet senki sem ért.. Anne könnyei most utat törnek maguknak, megindulnak és záporesőként ömlenek.. Saját könnyeivel áztatja gyönyörű ruháját, melyet egyre pirosabbra fest vére..
Hullanak, potyognak a könnyek.. úgy érzi, soha el nem apadnak, soha el nem apadhatnak.. Egyre hidegebbnek tűnik kihullott könnye.. és már saját magán, lebegő testén is ott a hűvös érzés, melyet okoznak.. Az aszfalt, mely évtizedek porát hordja.. most Anne vérét, s könnyét keveri.. Mint Ég és Föld találkozása.. a vér a földről, a könny az égből..
Még mindig hullanak szemeiből a könnycseppek, már nagyon hidegek.. s már nemcsak a ruháját áztatják.. Hullanak az aszfaltra, az emberekre, s szerelmére is.. aki most az Égre szegezi tekintetét, s úgy folytatja imáját..

Lassan ráeszmél Anne, hogy ez már nem is saját könnyei, záporeső áztatja a Világot, az Ég is együtt sír Anne-nel...
Homályos lesz a szeme előtt lebegő kép, most már távolodik.. és a távolsággal együtt fogynak el könnyei is.. Már csak Fényt lát.. Világosságot.. s egy arcot, egy ismerős arcot.. mely határtalan nyugalommal tölti el..
Elindult... s magával viszi az emlékeit, az álmait.. melyek oly sok éven keresztül táplálták élettel a szívét..
S magával viszi utolsó képét a Világról.. az arcot, azt a kedves arcot, azt a mosolyt.. mely minden kincsnél gazdagabbá tette, tehette volna őt..
A Világ rózsafáján.. egy Anne nevű Rózsabimbó nem tudott kinyílni..

----------

Anne elment...