Hangok

Égett hús szaga csavarja az orrom. Itt ülök csendben a szobámban. Csak hallgatom, ahogy beszélnek.
Már megint.
Újra ezek a gyötrő, kínzó hangok. Hallom őket a fejemben és megőrjítenek. Szavaik öklökként ütnek engem.
„Nem érdekelsz senkit! Nem kellesz senkinek! Nem érsz semmit!”
- Neeeeem! Ez nem igaz! – hangom üvölt, én mégis néma vagyok. Egyre hangosabbak. – Hagyatok békén! Menjetek innen! – ezt már csak suttogni tudtam. Az erőm lassan teljesen elszállt a testemből. A bennem lévő láng felemészti a testem. Először csak a belsőm, majd a bőröm is szénné ég.

- Valakinek szüksége van rám. Valakinek biztos. – próbáltam meggyőzni magam. Érezni akartam, hogy valakinek örömet szerzek, hogy valaki átölel. Talán soha nem fogom igazán érezni. Azt akarom, hogy mindig érezhessem azt a bizsergető érzést, ami a boldogsággal jár. Távol akarok lenni a rossztól, a hangoktól, mindentől, ami bánt. Újra kisgyerek akarok lenni, aki bármikor az édesanyja szoknyája mögé bújhat, ha fél.
„Semmire sem vagy jó!”

Kezdek kikészülni. Mintha apró cafatokra akarnának szaggatni a szavaikkal. Minden egyes hang éles tőrt szúr a szívembe. Hideg verítékben úszik az ágyam. Én csak dobálom magam öntudatlanul. Lassan átlépek egy kaput, és eljutok egy másik világba. Az ápolók próbálnak lefogni. Az egyiknek az arcába mélyesztem a körmeimet. Nem akarom, hogy hozzám érjenek. Minden egyes érintés által a poklok poklát járom át. Kezeik helyén forró parazsat érzek. Hallom őket. Még mindig hallom! Nem akarom. Nem!
„Nem kellesz senkinek!”

Lefognak, és egy vékony fém csúszik a bőröm alá, belém fecskendezve a benne lévő nyugtatót. A hangokat egyre halkabban hallom. Nem merem kinyitni a szemem. Félek, de megteszem. Öt nagydarab ápoló van mellettem. Az egyiknek véres az arca. Még mindenem sajog. Egyre nehezedik a szemhéjam, és lassan elsötétül minden.
Mély álomba merülök. Álmomban kedves angyalkák ugrálnak körülöttem. Először nem értem, hogy mit suttognak felém. Aztán egyszer csak megértettem.
„Nem kellesz senkinek!”