Történetek

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben...

A vihar űz haza. Kiderül a házban magatok vagytok. Bőrig ázva, fulladozva a versenyfutástól lihegtek és röhögtök. A lány pólója testére simul, mintha semmi sem lenne rajta, fázik, persze ez is besegít. Huncut a szeme, mert látja mit vált ki. Mégis, mert azért gyerek is, meg felnőttnek is nagyon akar látszani, indulna átöltözni. Ezt egyébként neked is javasolja. Nem engeded elmenni (ahogy a későbbiekben sem soha sehova) kissé hevesebben kapod el és szakad a póló. A csók nem az első, kettő...

Elkezdek izzadni. Belegondolok: tizenhét év. Tizenhét évig figyeltem, és rakosgattam a jeleket, és hittem, mindig hittem, hogy majd jutok valahova. És most, a rádöbbenés után néhány órával, ahogy mindig lenni szokott, itt a doki, és nézzük közösen a padlót. Nem nagyon tudunk mit mondani. Mit is mondhatnánk? Tudjuk, amit tudunk...

Ő volt az, aki a természettel együtt szenvedett. Ő volt az, akit én oly soká kerestem. Ő volt az akit, én sosem feledek, és ő volt az, kit örökké szeretek. Róla szól ez a történet, róla, mert őt sosem feledem. Emlékszem az ajkára, és vele együtt az arcára, a szemére és az összes hajtincsére, alakjára, minden egyes porcikájára. Emlékszem a szemére, ahogy akkor nézet, emlékszem könnyeire, törékeny kezeire, emlékszem mondataira, a keserűen édes szavaira, emlékszem mindenre, minden egyes pillanatra....

- Hol lehetünk?
- Nézd! Fogalmam sincs, de… ha arra megyünk… látod
- Aha
- Akkor valószínű kijutunk az erdőből… legalábbis én így gondolom
- Aha. Peti, te hiszel Lacinak?
- Hát… nem tom… majd elválik…
Én bizakodtam, de az előttem tornyosuló bokrok és fatömegek, egyre csak fogyasztották hitemet...

Mondták már, hogy hülye vagy? Hogy miért? Te tényleg hülye vagy. Csak azért mondtam, mert ki a fene tör be egy dohányboltba. Tudod, kint csak arra vár a rendőrség, hogy agyonlőhessen. Távcsöves puskások várnak arra, hogy hibázzál, és szétlőhessék a fejed. Akkor most nem akarsz kimenni? Hmm. Előbb utóbb elfogy a dohány, és akkor muszáj kimenni. Hallod kintről a hangot? Azt akarják, hogy kimenj...

Éreztem, hogy a lábam el kezd reszketni, futni akartam, de nem tudtam. Hátranéztem, hogy jön-e Paul, de pont akkor fordultam vissza, amikor a gyilkos mellé lépett. Reagálni sem volt ideje, a gyilkos beledöfte a kését a hasába. Megfordultam és neki rontottam, a nyárssal rávágtam egyet a fejére, amitől megtántorodott és vérezni kezdett...

Hiányzik. Nem beszélünk. Hiányzol. Pár percig nem látlak, nem hallak beszélni, máris rám tör az az érzés, amit sosem akartam: hiány. Megismerkedtünk. Barátság ez? Nem tudom. Talán. Te azt mondod az. Én úgy érzem szerelem. Egy oldalú szerelem. De nem. A papírlapnak is két oldala van...

Szülei, akik mindig segítették, mellette álltak, és most nem kaptak mást, mint közönyt és megvetést! Értetlenül álltak az ő imádott, egyetemista fiuk előtt, akit elragadott, megváltoztatott valami embertelen, őrült szenvedély. Még húgától, ettől az ártatlan lénytől is elfordult, közömbössé vált számára. Nem volt képes foglalkozni, törődni vele, ahogy senkivel és semmivel, életét felemésztő vágyán kívül. Számtalanszor akart menekülni ebből a lehetetlen kapcsolatból, de a vágy mindig legyőzte...

Így van ez akkor, ha szerelmes vagy, ha elveszítesz valakit, aki Hozzád közel állt, bele kellene törődnöd, de nem tudsz... Ez mégsem olyan egyszerű, mint ahogy mondják, úgy tesznek, mintha nekik sikerült volna valaha is beletörődni olyanba, amibe nem lehet. Szeretsz valakit, szerelmes vagy valakibe, tudod, hogy nem lehet az, amit szeretnél, tudod, hogy hiába szereted, mert Ő nem szeret, TUDOD, de mit teszel? Remélsz...