Történetek

Itt a Karácsony, olyan rég várom. Máskor is adok szeretteimnek, de most mégis sokkal meghittebb ez az egész. Vannak, akik nem szeretik, s nem értik mire jó ez. Azoknak ez nem ünnep. Csak egy nehezék. Még egy gonddal több. Nekik. Pedig szerintem nem az ajándékról kell ennek szólnia. Ezt sokan mondták már, s közhellyé vált, de nagyon is igaz...

Az én szárnyam is kigyulladt. Gyorsan leereszkedtem a tengerre és belemártottam a lángoló szárnyat a vízbe. Bár a szárny elaludt a motor egyre jobban túlmelegedett. Elindultam Marathón felé ám a gépben már egyre kevesebb volt az üzemanyag. A következő fél órában recsegő hangok hallatszottak a rádióból. Biztos megsérült. Ám az üzenetek pontosan kivehetők voltak. Híosz elesett...

Sűrű szénfüst – szövete ágnak és árnynak – egy hóesés gyarló illúziói; kiterítik lepleiket a semmi parttalansága és a Természet csalafintasága felett, utat mutatva ezzel a jövendő teljességhez, mit elképzelni is tékozlás, noha a legmegbecsültebbek közül való. Miért is fájlalnunk bármi áligazságot? Szolgálói vagyunk a boldogságnak, s lekötelezettjei mindennemű álomnak és tévelygésnek, amit eldobunk majd egy napon. Hanem egyelőre a gyönyörűség, amit múlt és jövő nem remélt, amit mi sem reméltünk!......

- Ez lehetetlen, halucináltam volna? - kavargott Tessa fejében a gondolat, miközben újabb kávét főzött magának, már a hatodikat. Miközben az erőt adó folyadékot szürcsölte, kopogtattak az ajtaján. Tessa meglepetten nyitott ajtót, de a nem várt vendéget, ekkor már eltakarta a lift ajtaja.
A lány ébenfekete haja rakoncátlanul hullott szemébe, mikor lefelé pillantott. A küszöbön egy fekete borítékot hagyott az ismeretlen.
Tessa félénken emelte fel azt. Látszott rajta, hogy nagyon...

A látvány gyönyörű volt: a felhőkarcolók minden kis ablakából fény szűrődött ki. Az ég sejtelmesen felhős volt, csak néhol bukkant fel néhány csillag. Akár az elméjében. A sűrű homályban motoszkált valahol az érzelem. A remény éltetője. Egy emlék oltalmazója. Hallotta a sírást, a szívdobogást, minden szót...

Forró szél sikolya hallik a szentségtelen föld felől. Iszonyú virágok sarjadnak a színtelen, kérges talajból. Vizet sehol nem lelni; a bálványok mozdulatlansága némi teátrális ízt kölcsönöz az egyébként érdektelen eseményeknek.
Tovább fogom álmodni, tovább ezt az álmot...

A völgyben ketten masíroznak, megemelt fejjel, szinte bűnösként. Arcuk sötét tó a nap fényében. A kürtöket nem hallják, az élet zörgését, kincsek csörgését sem. Aligha élnek – a sár mocsárrá válik talpuk alatt, bőrükön férgek hadának nyüzsgése. A szentek előttük megjelennek...

Fanni mindegyiket szemügyre vette és 4-5 darabot a kezébe is vett, s tiszta erőből marokba szorította a kezét. Eddigre viszont benyitott édesanyja, de már nem tudta megakadályozni a dolgot. A lány kezéből, az ujjai között vér kezdett csorogni. Anyja ránézett, és eleinte meg sem tudott szólalni, nézte lánya kezét, ahogy az ujjak szorítása egyre gyengébb lesz, s végül kiejtette a tenyeréből a szilánkokat...

Anya, légy szíves, ne kiabálj velem! Azért nem érted, mit mondok, mert kiabálsz, most mondtam. Ne kiabálj, kérlek! Hogy megérdemlem? Mindjárt adsz egy pofont is, ha nem fogom be a szám? Azt mondod, még csodálkozom, ha dühös vagy... Nem, nem csodálkozok, csak várj már egy kicsit, kérlek, rendben, igazad van, bocsánatot kérek inkább, csak hagyd ezt abba...

- Nem ezt akartam mutatni, hanem... - és cirógatni kezdte a lány kezét. A lány zavarba jött, nem tudta, hogy mire vélje ezt az egészet - ...hanem - és egyre közelebb hajolt a lányhoz, szinte a fülébe súgta- ...hanem azt, hogy vajon leélhetem - e az életem úgy...- most a nyakához hajolt és puszit adott rá... de a lány még mindig meg volt illetődve -...leélhetem - e úgy, hogy nem csókoltalak meg soha - ...és szájuk immár önkéntelenül egymáshoz fordult, remegve, félszegen, mint a kamaszok...