Történetek

Titokban abban reménykedett, hogy a többiek leállnak az örökös gúnyolódással. Emiatt romlottak meg a jegyei is, emiatt nem jár szórakozni, és még az utcára is nagyon ritkán megy ki, de oda is csak akkor, ha nagyon muszáj. Szíve legmélyén pedig élt a titkos vágy - amit még magának sem mert bevallani - hogy talán még el is ismerik tettét, és ezek után felnéznek majd rá...

- Mi a fene ez? – kérdezte Szudár szinte lányosan magas fejhangon.
- Mindenkinek meghülyült a tájolója? – nézett előre Mónus kíváncsian, majd Ádám felé fordult. – Hát a tiéd?
- A! – bökött a nyurga gyerek a tenyerében lévő eszközre. – Ez is.
- De mi a franctól? – kérdezte meglepetten, és rémülten Mirczik.
Senki nem tudta. Takács eltette a használhatatlan tájolót, és megkocogtatta Szudár vállát.
- Kezd egyre jobb lenni…először a tegnapi, aztán ez a köd, most...

A bárányfelhőkön játszó lelkek mindannyiszor arra terelték a felhőket, amerre kedvük kívánta. Nem törődtek egymással, se a föld megannyi lakójával. Amit egyszer tudatlanul elvettek, most ugyanúgy vissza is adták. A holdvilág ismét világosságot teremtett Stoneville erdejének sötét bugyraiban, megannyi emléket és legendát felélesztve, és közkinccsé téve azokat a halandók előtt...

Könny fakadt a szemem sarkában, s éreztem, még szinte meleg a papír a keze nyomától. Valóban kint volt a tetőn, várta a nap első sugarait. Beletekintett a ragyogó vörös napba, teste elzsibbadt, majd apró tűszúrásokat érzett, melyek fél pillanaton belül felerősödtek, őt pedig hamuvá égették. Még érezte, ahogy a tetőről zuhan a semmibe, majd teste elporlik, és volt, nincs fájdalom…

- Be kell valljak valamit. Én... abba akarom hagyni ezt az egész színjátékot kettőnk között.
- Mi? - nyíltak tágra a pupillái.
- Több, mint egy éve teszünk úgy, mintha szeretnénk egymást, holott ez nem így van, és ezt mindketten tudjuk. Ne! - intette le - Ne is próbáld letagadni! Néhány napja láttalak egy szemüveges ürgével az utcán meghitten sétálgatva...

A lány már évek óta minden telihold éjjelén kijött az erdőbe, és egy régi szerelemre emlékezett. Egy régen elmúlt szerelemre, mely szíve mélyén még ma is élt. Szoknyáját lágyan lengette a szél. Bár nem volt hideg a lány mégis libabőrös lett. Talán megérezte a közelgő veszélyt, ezért állt meg, talán csak visszanézett a helyre, ahol először látta őt, de most újra meglátta őt. Ám mégsem ő volt az. Igaz, azóta a nap óta tíz év telt el, de még ma is tisztán élt emlékeiben a pillanat. Nem csak...

Valami hiányzott. Mi a fene lehet az? Amikor hirtelen beugrott: Nem volt a régi, mert nem voltál ott Susan! Hogy nézd. Érted mit akarok ezzel mondani? Semmi sem a régi nélküled.
Susan megőrülök nélküled! Minden, amit teszek, rád emlékeztet.

A piros szemek téged néznek. Nem tudod levenni arról a kárörvendőn vigyorgó arcról tekintetedet. Kezed lassan felemelkedik a karikát markolva, majd apró lendülettel vissza, aztán még egyszer. A halk, bizonytalan kopogtatás kísérteties visszhangot kelt a ház belsejében...

Egy messzi, messzi tájon egyetlen házacska épült. Kicsi házacska, szinte ki sem látszik a fűből, de mégis, van benne valami kedves, bájos, hogy a mellette elhaladóknak megakad rajta a szemük, és valami kedves kis emlék jut róla az eszükbe, süteményillat száll az orrukba, és szinte hallják a vígan ropogó parázs hangját...

Mindennek már hat hónapja… Kisírtam a két szemem, nem néztem a tükörbe, nem csináltam semmit, de az ösztöneim elárulták, hogy valami készülődik minden éjszaka. Éreztem a levegőben áramló erőt, éreztem, hogy vámpírok vannak a közelben. Keserű mosolyt ejtettem…Gino mégis összehívta a vámpírokat...