A ház lakója

Este van. A messzi égen sötét viharfelhők gyülekeznek, távoli mennydörgés robaja visszhangzik a ködös völgyben. Egy hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtó előtt állsz. Kétszer akkora, mint te vagy, és legalább egy embernyi vastag. Erezete kísérteties formákat rajzol a fába: néhol démont, néhol kísértetet. A bal szárnyon valódinak tűnő csontkoponya van felfüggesztve, szemei vörös kis lámpák, sárga fogai között kopott fémkarika. Az ajtó kilincse szintén csontból van. Talán combcsontból. Remegő kezed a kopogtató felé nyúl. Ujjaid rázárod. Érzed, hogy milyen hideg. Most veszed csak észre, hogy időközben süvíteni kezdett a szél, s a fákat tépkedi. Fagyos ujjaival bőrödet csipkedi.

A piros szemek téged néznek. Nem tudod levenni arról a kárörvendőn vigyorgó arcról tekintetedet. Kezed lassan felemelkedik a karikát markolva, majd apró lendülettel vissza, aztán még egyszer. A halk, bizonytalan kopogtatás kísérteties visszhangot kelt a ház belsejében. Amíg várakozol, egy villám cikázik át az égen, hogy bevilágítsa az előtted lévő háromszintes házat. Az ablakokra mind zsalugátert szereltek, még valamelyik előző században. A falakat fényes fekete kövekből rakták, s az idő mit sem rontott rajtuk; hiányoznak a repedések, törésvonalak, melyek az igen régi épületeknél megszokottak. A ház tetején egy kis ablak nélküli torony mered az ég felé.

Apró esőcseppek koppannak az eresznek először lassan, majd növekedésükkel egyenlően gyorsulnak. Elkezdesz dideregni. Kabátod összehúzod magadon, karjaid elöl összefonod. Lépteket hallassz, melyek egyre közelednek. Egyszercsak a kilincs lenyomódik. Az ajtószárny élesen felsikít, miközben nyílik. Halvány gyertyafény szűrődik ki a hallból. Egy alacsony, kövérkés, ősz hajú emberke áll előtted múltszázadi inasruhában. Karjával betessékelő mozdulatot tesz. Belépsz a pislákoló mécsesek közé. Cipőd talpa kopog a fapadlón, ruhádról esőcseppek hullnak alá. Az ajtó bezárul mögötted.

A szoba berendezése kellemes. A padló közepén egy perzsa szőnyeg terpeszkedik, hátán egy mahagóni fa kávézó asztalkával, két-két oldalán egy vörös bársonyhuzató, mahagóni keretű fotellal, s veled szemben egy ugyanilyen kerevettel. A szemközti fel két oldaláról díszesen faragott korlátú falépcsők futnak fel az emeletre. Az inas lesegíti a kapádot, s egy fogasra akasztja. Ahogy balra nézel, egy szigorú tekintetű, sötét szemű férfi néz rád egy képről. Arca sápadt, vonásai arisztokratikusak. Hullámos fekete haja dúsan omlik vállára.
- Kérem, üljön le pár pillanatra! Szólok az Uramnak. Már régóta várja Önt! - mondja az inas, s felsiet az emeletre. Te leülsz a képpel szemben elhelyezkedő fotelba. A bársony kellemesen simogatja bőrödet. Alig néhány perc múlva közeledő lépteket, és egy nagyon kellemes férfihangot hallasz fejed fölül:
- Jó estét! Tudtam, hogy ma végre megérkezik. Már nagyon vártam Magára!

Tekinteted odaemeled. A képen látható férfi méltóságteljesen jön feléd. Egy fehér zsabósinget visel, fekete nadrággal; mind nemesien finom anyagból. Lábait fekete bőrcipő fedi. Szolgája mögötte lépked, s csodálattal néz fel rá. Ahogy közeledik, egyre nagyobb tisztelet ébred benned. Felállsz helyedről, s meghajolsz előtte. Jobban vágysz kegyeire, mint a legdrágább bor ízére. Ő felemeli fejedet. Keze hideg, mint a jégcsap, mégis nagyobb mámort okoz érintése, mint a selyem érintése.

- Ó, előttem nem kell így megalázkodnia egyetlen vacsoravendégnek sem! - Hangja nyugtatóan szól, édes melódiaként mászik füledbe. A szemeiben lobogó érthetetlen tűz felkorbácsolja kíváncsiságod. Felegyenesedsz, de Ő még így is majdnem egy fejjel magasabb nálad. Kezét válladra teszi, s megborzongsz érintésére. Finoman tol a lépcső felé. Az emeleten szemben egy nyitva álló ajtó vár titeket. A vihar közben vadul verdesi az ablakokat. Egy asztalhoz vezet téged, mely körül legalább húszan elférnek, ám csak két párnázott szék van mellé állítva, egymás szomszédságában.

Kihúzza az egyik széket neked, s udvariasan alád is tolja. Odahajol a füledhez. Meleg lehelete cirógatja a füledet, a nyakadat. Szemeid lehunyod, s kényelmesen hátradőlsz. Egyik kezét válladra helyezi, a másikkal eltűri hajad. Hirtelen éles szúrást érzel nyakadon. A fájdalom gyönyöre teljesen eksztázisba ejt. Tested egyre jobban elgyengül, ahogy az életet adó nedű elhagyja ereidet. Érzékeid eltompulnak. A bíbor boldogság szenvedélye tölti be utolsó másodperceidet. Már nem hallod a vihart, tán el is állt. De ezt már sosem fogod megtudni.