Kézbesítetlen levél Hozzád…

Nézem szerelmünk jelképét az ujjamon…
Fénye megkopott, a lehelet finom karcolások, mint apró erek hálózzák be. Mégsem lüktet. Élettelen.
Csak egy gyűrű. Apró kis bilincsként fogja körül ujjam. Egy tárgy, ami egykor oly sokat jelentett nekem…
Téged.
Mára csak ő maradt nekem. Ő és az emlékek, meg egy darabka föld a temetőben. Mindennapi zarándoklásaim helyszíne. Nem tudom, miért ez a kényszer, hogy mindennap kimenjek oda, hisz ettől közelebb, mint ahol most vagy – a lelkemben - ott sem kerülsz. Csak fizikai valódban vagy közelebb. Alig pár méterre tőlem, mégis elérhetetlen messzeségben.

Visszaemlékszem. Mennyi álmunk volt. Ma már csak én álmodom. Nem azt, amit egykor együtt szőttünk, szivárványszínekből, hanem hangtalan, szürke, néha lidérces álmokat. S álmomban sem vagy velem. Pedig minden este fohászkodom, hogy legalább az a pár óra, az legyen szép. De hiába nem jössz. Mintha magaddal vitted volna a színeket. Pedig régen színeseket álmodtam és hallottam hangokat is. Ma már csend van... Bennem is, körülöttem is.
Igaz nem is vágyom rá. Nekem néha már a csend is fáj. Nem kellenek hangok, zajok. Csak Te kellesz, csak Te kellenél… Akár hangtalanul, némán is. Csak még egyszer érezhetném, kissé reszkető kezed szorítását. Akkor nem félnék. Nem a haláltól. Nem. Van attól félelmetesebb dolog is. A magány. Nem az egyedüllét, hanem a magány. Magányos családban is lehetsz.

Most, hogy egyre több időt töltök a kórházakban, látom, hogy nem is a betegség veszi el az emberek életerejét, hanem a magány. Hiába van családjuk sokan magányosabbak, mintha egyedül élnének. Reménykedve kapják oda tekintetüket, ha látogató érkezik, hogy aztán csalódottan fordítsák el fejüket, mert nem hozzájuk jöttek. Hát nekem ezzel sincs gondom. Rajtad kívül nem volt már senkim. Lassan már nem volt szükségünk telefonra, üdvözlő lapokra. Lassan haltak ki mellőlünk az emberek. Magunkba maradtunk. Szoktam hozzád beszélni a temetőben.

Ha belegondolok, elég furcsa lehet a látvány, ahogy ott ülök a sír mellet és magamban motyogok. De Ők nem tudhatják, hogy Te hallod ezt. Mert ugye, hallod?!
Emlékszel milyen jövőt képzeltünk el magunknak?
Két, három gyereket. Boldogságot. Szeretetet.

Boldogság volt. Szeretet is. Csak a gyerekek… Ez volt a fájó pont az életemben. Soha nem értetted meg, azt a már szinte mániákus akarást, amivel akartam a gyereket. Vajon miért nem sikerült? Ki irányítja ezeket a dolgokat? Ki gondolta azt, hogy mi nem lettünk volna jó szülők. Pedig minden álmunkban, vágyunkban, mosolyunkban ott voltak. Aztán keserűbbé váltak a mosolyok. Már nem voltam őszinte, amikor egy-egy gyermek fölé hajolva gratuláltam a babához. Irigy voltam arra, akinek megadatott az anyaság érzése. Esténként, ha Te már aludtál sokszor órákon át, rágtam magam ezeken a dolgokon.

Te néha cukkoltál, hogy gondoskodjak Rólad. Egye-fene néha, ha senki sem látja, még tisztába is tehetlek. Akkor fájt, hogy kinevettél. Talán ez az egy dolog volt, amiben nem értettünk egyet. Te elfogadtad a tényeket, de én még most is igazságtalannak érzem a sors részéről, hogy megfosztott az anyaságtól. A tisztába tevéstől nem. Pedig fordítva kellett volna. Az előbbit megadni, ez utóbbit pedig nem.
Minden porcikád ismertem, és mégis zavartan fordítottad el a fejed, mikor a betegséged miatt tényleg sor került, ezekre a dolgokra. Pedig olyan gyermeki voltál. Annyira esendő. Zavart a kiszolgáltatottságod. Bántotta a hiúságod, a büszkeséged. Talán ezért lettél ideges, néha goromba. De hát a kutya is a feléje nyújtott kézbe tud belemarni.

Emlékszem egy beszélgetésre kettőnk között, amikor még olyan másnak képzeltük el az öregséget. Te azt mondtad, hogy amióta csak megismertél, tudod, hogy velem szeretnél megöregedni, hogy az első pillanattól fogva valami nevén nem nevezhető dolog vonzott hozzám. Akarsz. Nem csak a testem, hanem a lelkem, a gondolataim, a szerelmem, az odaadásom, az egész lényem. Nem magadnak. Melléd. Velem együtt megöregedni.
Öregen, ráncosan, talán botra támaszkodva sétálni és gyönyörködni a naplemente szépségében. Mind a ketten mennyire szerettük a naplementét… És a hajnalokat. Hányszor virradt ránk!? Hányszor gyönyörködtünk bennük? Csendben, egymáshoz simulva.
Mostanában már nem nézem a naplementét. A hajnalt sem. Pedig néha én ébresztem. Már nem hat rám a szépsége. Az alkony már csak az elmúlást juttatja az eszembe. Így vagyok a virágokkal is. Régen mennyire szerettem. Azok az egy szál virágok Tőled! Most nem a szépségét figyelem, hanem a hervadását.

Szóval azt mondtad akkor… Hm, milyen érdekes! Ezekre a régi dolgokra milyen tisztán vissza tudok emlékezni, bezzeg a nem rég történtekre… Egyszerűen kimennek a fejemből. Kijövök a szobából, és percekig csak toporgok, mert mire kiérek, elfelejtem mit is akartam.
Látod? Most is csapongok. Hányszor szóltál emiatt, hogy legalább fejezzem be a mondatot, mert nem tudsz követni, de én már teljesen másról beszéltem. Természetesnek vettem volna, hogy Te érted ezeket az ugrásaimat, mert annyira ismersz és tudod a reakcióimat. Sokszor úgy is volt.

Szóval, azt mondtad akkor, hogy majd együtt sétálunk és gyönyörködünk a naplementében, és fogjuk egymás reszkető kezét, hogy majd rám nézel, hozzám hajolsz és megcsókolod ráncos arcomat. De szememben még megtalálnád ugyan annak a csillogásnak a szikráját, mely egykor elkápráztatott. Már nem szerelem lesz köztünk, a láng már nem lobog, a szeretet parazsánál fogunk melegedni, és egy sokkal nemesebb érzés költözik a szívünkbe.
A szeretet, az összetartozás. Kiálltuk az idő próbáját. Gyermekeket neveltünk, szűkölködtünk, dúskáltunk, nevettünk, sírtunk, büszkék voltunk, vagy a fejünket a falba vertük a butaságaik miatt, de magunkban majd mosolygunk, hisz az apai szigor nem engedi, hogy előttük is kimutasd az érzéseidet. Hisz olyanok, mint mi voltunk fiatalon. Nekik is meg kell tapasztalniuk, az életet. Ezt mi majd elintézzük egymás közt. Te meg én.

Hát elintéztük… Te meg én… Egymás közt…
Már nem melegít a szeretet parazsa sem… Csak fázom... szinte reszketek, ahogy nézem a gyűrűt a kezemen…