Házacska

Egy messzi, messzi tájon egyetlen házacska épült. Kicsi házacska, szinte ki sem látszik a fűből, de mégis, van benne valami kedves, bájos, hogy a mellette elhaladóknak megakad rajta a szemük, és valami kedves kis emlék jut róla az eszükbe, süteményillat száll az orrukba, és szinte hallják a vígan ropogó parázs hangját.
De persze senkinek sem jut eszébe küzelebb menni. Miért is mennének, hiszen az ösvény, amin keresztül lehet vágni a vidéken, jó messze vezet el a házacska mellett.
Ez régen nem így volt. Régen még élettől nyüzsgött a vidék, földművesek járkáltak errefelé, madarak szálltak az égen, kis rágcsálók bújtak meg a fű között, szarvasok futottak a fák között, és ragadozók lestek élelem után.
Mára azonban megváltozott a környék. A fák eltűntek, állatoknak szinte nyoma sincs, már csak a házacska áll, hűségesen, büszkén: őt nem üldözte el az idő.

A messzi, messzi tájon hirtelen furcsa hang hallatszik, erős, egyre erősödő zúgás, elkergeti a csöndet, és csak közeledik, közeledik, egyre fenyegetőbben a házacskához. Egy hatalmas, sárga munkagép, megállíthatatlanul halad előre, csak előre, nem törődik sem a kis ösvénnyel, sem a vidékkel, sem a házacskával.

A hang most már egyre távolodik, meggyengül a zúgás, végül teljesen elhal, és újra halálos csönd köszönt a vidékre.
És az utolsó szép eltiporva fekszik a kis házacska romjai között.