Történetek

Újra kicsap, mint egy kobra, de nem sejti, hogy erre már az említett faj képviselői is ráfáztak velem szemben. Most már jobban figyelek. Ellépek mellette. Közben könyökét összehajtogatom, mint egy papírrepülőt, így csuklóját visszatekerem a hasa környékére...

Mondhatni önzetlenek voltak, de mondhatni?
Minden, látszólag önzetlen tettben, van egy kis önzőség is.
Persze a hazájukért tették. Másokért. De magukért is.
Hisz ha hazájukat elveszítik semmijük sem marad.
Vagy talán egyszerűbb lenne beletörődni, hogy itt a vég, nincs menekvés?
Vállalni a könnyű s gyors halált?
Legalábbis ennek látszik...

Itt vagyunk, mi emberek a Földön. Közös börtön, ahonnan csak egy kiút van: a halál. Vajon küldetés az életünk? Egy csecsemő halála figyelmeztetés? Vajon mit rejt a sorsunk? Amikor nyafogok amiatt, hogy a közértben kígyózó sor állt és ezért már nem fértem be fodrászom naptárába, amikor egy szakítás után napokig, hetekig, hónapokig szenvedek, amikor ideges vagyok, hogy elérem-e az utolsó buszt, amikor túlmegyek minden határon csak, hogy az akaratom érvényesíteni tudjam, -milyen érdekes nem?......

Epekedtem Klári után, amikor te itt voltál egy lépésnyire. Egy lépésnyire angyalkám, Most megteszem azt a kis lépést feléd, a boldogságunk felé. Lehet, hogy már holnap édes csókokkal boríthatom a tested, simogathatom bársonyos bőröd. Egészen megrészegít a tudat. Ha nem viszonzod az érzéseim, én belehalok. Persze el kell fogadnom a döntésed mindenképpen, de összetörök, hogyha nem lehetsz az enyém...

Az ajtóra egy sugárveszélyre figyelmeztető jelet pingált fel valaki élénksárga színű festékkel, alatta pedig pirossal egy másik jel látszott. Egy görög betű, a lambda, benne egy piros körben.
- Itt vagyunk. – torpant meg Alíz, és végigmustrálta a zárt vasajtót. – Nem lesz könnyű bejutni.
- Ez tényleg itt lakott? – csodálkozott Betti. – Ez rohadtul gány hely! Hogy lehet itt élni?
- Majd kérdezd meg tőle, ha végre összefutunk egyszer vele – mondta Alíz...

Próbálok logikusan gondolkodni. Öltönyben vagyok, tehát valószínűleg valamilyen összejövetelen vehettem részt. De vajon min? Esküvőn? Keresztelőn? Érettségi találkozón? Fogalmam sincs. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy bárhol is voltam, jelentős mennyiségű alkoholt fogyaszthattam el, mert mással nem tudom megmagyarázni ezt a - számomra páratlan - emlékezetkiesést...

Alíz felkapta a fejét, és az asztal mögött ülő cingár emberre pillantott. Az egy pillanatig állta a pillantását, majd ismét a gép felé fordult. Tanácstalanul megrázta a fejét.
- Nincs meg a bejegyzés. Pedig én magam írtam be. – tűnődött félhangosan.
- Nincs? – kérdezett vissza Alíz.
- Nincs – csóválta a fejét a vállalkozó. Minden egyes bejegyzés megvan, kezdve a tavalyitól, de ez az egy hiányzik...

Jónéhány száz láb megtétele és pár kanyar elhagyása után az eddig sem szűk járat hírtelen kiszélesedett, és egy hatalmas csarnokba torkollott. A három, magukkal hozott fáklya a falakat borító kvarckristályoknak köszönhetően bevilágította az egészet. És akkor meglátták...

Beszaladtam a hálószobánkba, és ott bezárkóztam.
Hallottam amint a férjem megköszöni a rokonoknak, ismerősöknek hogy eljöttek, és szépen lassan kiterelgeti őket.
Nem sírtam.
Kopogás hallatszott.
- „Engedj be drágám!”
- „Nem”-szipogtam.
- „Drágám…kérlek hadd nézzelek meg.”...

Ezen a reggelen is így ébredt. Nem gondolta volna, hogy Élete egyik legemlékezetesebb napja lesz, mikoron közel kerül a másvilághoz, és átérezheti egy kicsit, mit jelent meghalni, ám mégsem veszíti el életét...