Sötétföld legendája - 3. fejezet

3. fejezet

Tölgyes


A három utas órákon keresztül haladt a Tölgyes irányába vezető hosszú erdei úton. Kétszer is meg kellett állniuk, mert akadályba ütköztek. Először egy kidőlt fatörzs állta útjukat, melyet a lovak segítsége nélkül képtelenek lettek volna elvonszolni, másodszor pedig a nehéz szekér egyik kereke feneklett meg egy vízzel teli kátyúban. Hosszabb erőfeszítések árán végül kiszabadultak a szorult helyzetből, azonban értékes órákat veszítettek és félő volt, hogy nem érik el a települést az éj leszállta előtt.
Út közben rengeteget cseverésztek egymással, főként Daiysen, akinek szinte be sem állt a szája. Vándor inkább hallgatott, csak néha válaszolt az őt záporozó kérdésekre. Mint megtudta, a szekér élelemmel, meleg ruhákkal és gyógyfüvekkel, valamint kötszerekkel volt megrakva. Daiysen és Lilliana Sötétföld népének megsegítésére adták a fejüket. A rászoruló településekbe szállítottak élelmet, gyógyszereket és egyéb felszereléseket, melyekre szükségük volt. Az életüket kockáztatták eme jó ügyért, amiért cserébe nem vártak és nem is kértek fizetséget.
- Ha Sötétföld népe összetartóbb lenne, nagyobb esélyünk lenne szembeszállni a veszedelemmel. – mondta Lilliana, miközben Daiysen mellé ült a bakra.
Biztonságosabbnak érezte ott az utazást, miután majdnem leesett a szekérről, amikor az a kátyúba ment. A kisebb nagyobb megpróbáltatások ellenére is minden olybá tűnt, mintha a legnagyobb rendben lenne. A madarak vígan dalolásztak a fák sűrű lombkoronái között, melyek zizegtek az enyhén suttogó szellőben. Apró rovarok zümmögtek a fülük mellett, pillangók táncoltak az út mentén.
Minden olyan természetesnek tűnt és egy időre feledésbe merült a szörnyű átok, mely országszerte tombolt. Lilliana kedvesen mosolygott és jóízűen nevetgélt, Daiysen önfeledt kacarászott, még Vándor szája is mosolyra húzódott néha. Lilliana és Daiysen noszogatására, egy időre ő is felült a szekérre, hogy kissé kipihenje az egész napos lovaglás fáradalmait, és végre Villám is kipihenhette magát egy kicsit.
Ahogyan azonban közeledett az est, úgy sötétült el a jókedvük is.
- Hamarosan besötétedik! – jegyezte meg Lilliana remegő hanggal.
Senki nem szólt egy szót sem. Vándor Villám hátán ücsörgött némán, miközben a hanyatló nap utolsó fénysugarait bámulta. Daiysen az utat figyelte elmélyülten. Ujjai teljesen kifehéredtek, ahogyan a gyeplőt szorította.
- Daiysen… jól vagy? – kérdezte a lány, miközben aggódó tekintettel bámulta a bárdot.
- Öhm… persze, persze! – válaszolta a férfi erőltetett mosollyal az arcán. – Csupán… elkalandoztak a gondolataim.
- Nagyjából milyen messze lehetünk Tölgyestől? – nézegette a térképét Vándor.
Daiysen a homlokára tette a kezét, mintha napellenzőnek használná, és mintha így messzebbre láthatna az utat szegélyező sűrű rengetegben.
- Nem tudom pontosan! – felelte végül. – Nem ismerek egyetlen olyan helyet sem, amihez viszonyíthatnék… talán tíz mérföldre. Ha minden igaz, hamarosan egy tisztásra vezet majd az út, onnan pedig már nincs messze a falu.
- Az a baj, hogy az erdő gyakran változik. – mondta Lilliana. – Ma kivágsz egy fát itt, holnap kettő nő a helyére. Az egész olyan, mint egy rémmese!
- Sajnos azonban ez a valóság! – sóhajtott a bárd.
Vándor sokat hallott már ezekről a különös dolgokról mielőtt Sötétföld területére lépett, de nem gondolta volna, hogy igaz lehet.
- Miért nem kértétek egy varázsló segítségét? – kérdezte Vándor.
- Bah… - legyintett a karjával Daiysen. – Sötétföld lovagjai gyűlölik a mágiát és a használóikat is. Különösképp az, az átkozott Dargath! – köpött egyet, majd folytatta. – Én magam egy mágussal érkeztem Sötétföldre. Mikor Calantriában elterjedt a hír, hogy Sötétföld népén átok ül, a jutalomért fejében sokan kísérelték meg megtörni az országot sújtó átkot.
Vándor egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a bárd szavait. Lilliana csak bólogatott, mintha igazolni akarná barátja állításait.
- Sokan el is buktak. – folytatta Daiysen. – Mikor megérkeztünk ezekre a földekre, útjaink külön váltak. A mágus barátom egyenesen Hollófészekbe ment, jómagam pedig fogadókat és kocsmákat kerestem fel, hogy dalokkal és versekkel oldjam az emberek hangulatát. Nem jártam sikerrel, ahogy a varázsló sem. – a bárd arcvonásai megkeményedtek. – Dargath karóra tűzte a fejét az erődje előtt.
Némi hallgatás utána Lilliana szólalt meg.
- Lord Dargath makacs ember. Sokakat megölt, akik azért jöttek e földre, hogy segítsenek a népén, mondván, hogy ura a helyzetnek. Volt akiket csak kizavart az országból, mások Hollófészek falai előtt végezték, fejükkel egy karón, attól függően, milyen kedvében volt éppen Sötétföld rettegett ura.
- Ostoba! – köpött egyet Daiysen. – Ezek után alig akadtak vállalkozók, akik ellátogattak az erődbe, hogy felajánlják segítségüket. Sokan inkább maguk próbáltak titkon utána járni a dolgoknak kevés sikerrel.
- Nem jártak jobban, mint azok, akikkel a nagyúr végzett. – fejezte be Lilliana, miközben szomorú pillantásokkal méregette a körülöttük elterülő sűrű erdőt.
Pillanatokig senki sem szólt egy szót sem, majd végül Lilliana dallamos, kedvesen csengő hangja törte meg a csendet.
- Te mi járatban vagy erre Vándor?
A férfi a lányra emelte komor tekintetét, ami méginkább vonzóbbá tette arcvonásait. Titokzatos jelleme felkeltette Lilliana érdeklődését, melyet kisenbb – nagyobb sikerrel próbált palástolni. Nem tudott magyarázatot adni rá, de valahogy színpatikusnak találta ezt a férfit, akit csupán csak pár órája ismert.
Ezzel azonban Daiysen sem volt másképp. Volt valami Vándorban, ami nyugalmat és biztonságot sugárzott feléjük.
- Kalandor vagyok. – felelte Vándor. – Afféle kósza, aki a világot járja, és ott segít, ahol tud. Persze nem ingyen. Nekem ez a munkám.
- Veszélyes vállalkozás. – ismerte el Daiysen. – Mekkora fizetséget kérsz a munkádért?
- Az attól függ, kinek dolgozom. Ha egy falusi kér meg rá, hogy öljek meg egy a tanyáján garázdálkodó Ogrét, általában egy kiadós ebéd és némi érme is megteszi. De ha egy tehetős nagyúrról van szó, mint például ez a Dargath, akkor kikérem a részem.
Lilliana és Daiysen álla egyszerre esett le.
- Volt bátorságod alkudozni vele? – ámuldozott a bárd.
- Lenyűgözhetted a nagyurat, ha hajlandó volt fogadni téged és meghagyta a lehetőséget, hogy segíthess az embereken. – közölte Lilliana egyre nagyobb tisztelettel.
Vándor vállat vont és visszafordította tekintetét az előtte kacskaringózó útra.
- Valóban szerencsésnek mondhatod magad. – bólogatott a bárd. – Lord Dargath a saját fiát sem kímélte. Miután kudarcot vallott az átok megtörését illetően, Dargath maga csapta le a fejét és tűzte karóba haragjában.
- Mindenki rettegi őt! – mondta Lillina.
- Azt mondják, teljesen elment az esze. - mesélt tovább a bárd. - Amikor tehette volna, ő is elmenekülhetett volna a bányákba, de ő ott maradt az átkozott erődítményében ücsörögve, dacolva az átokkal, ami ellen semmit nem hajlandó tenni. Nem csoda, hogy annyi embere hagyta magára. Csak a fanatikusai maradtak mellette, de ez vajmi kevés a hajdan volt lovagjainak számához képest.
Vándor egy kukkot sem szólt. Továbbra is maga elé meredve bámult, miközben a nap vészesen zuhant a láthatáron a hátuk mögött.
Nem telt bele sok idő, hamarosan elérték a mezőt, amitől már csak pár mérföld választotta el őket Tölgyestől. A lankás mező után ismét egy erdőbe vezetett az útjuk, ami már járhatóbb volt, mint eddig, így akadálytalanul, gyorsabban haladhattak. Itt egészen másképp festett az erdő, mint amin korábban áthaladtak. A fák jóval magasabbak és vaskosabbak voltak ugyan, melyeknek a földből kiálló gyökereit belepte a moha, mégsem volt olyan sűrű és bozóttal benőtt. Messze el lehetett látni a sűrűbe. Itt - ott gombák piros kalapjai látszottak, melyeket még nem leptek el a lomhán lehulló fák levelei.
Éppen, mikor a nap utolsó sugarai is elhaltak körülöttük, elérték a település határát. Első ránézésre Tölgyes olybá tűnt, mint egy kisebb erődítmény. Vaskos, fogazott cölöpfalai a magasba törtek, de így sem vetekedhettek a föléjük tornyosuló faóriásokkal, melyek úgy hajlongtak az építmény fölé, mintha épp lecsapni készülnének. A cölöpfalak palánkjain fáklyás őrök strázsáltak, akik egymástól kimért távolságra tüzeket gyújtottak a fal mentén, melyeknek lángjai fénnyel borították be az apró települést.
Vándor és két útitársa megzabolázták a lovakat, hogy a lehető leghamarabb a biztonságot jelentő falak mögött lehessenek, közben magukban hálát adtak az isteneknek, amiért időben, éppen és sértetlenül elérték Tölgyest.
A masszív fakapuk azonnal kitárultak előttük, mihelyst észrevették őket a falakról.
Odabent nagy volt a nyüzsgés. Az emberek sietve gyújtogatták meg a kusza utcák fáklyáit és lámpásait, melyek füstje különös zöld színben játszott, akár azoké a tüzeké, melyek a falakon égtek. Az apró falu egész területén különös illat terjengett a levegőben, mely viszonylag kellemesnek volt mondható.
Vándor sejtette, hogy nem hagyományos fáklyaolajat használnak az itteniek, sőt azt is gyanította, hogy nem egy egyszerű fűszerkeverő, vagy alkimista keze van a dologban.
- Üdvözlet uraim! Hölgyem! – hajolt meg egy könnyű bőrpáncélba bújt férfi, miután áthaladtak a kapu alatt, melyet azután rögvest bezártak és elreteszelték egy keresztbe fektetett gerendával.
Vándor végigmérte a férfit. Ruházata megegyezett a falakon strázsáló őrökével. Fiatal fiú volt, aki épphogy maga mögött hagyhatta a húsz esztendőt. Élénkbarna haját rövidre vágatta, csupán az álla és a füle töve pelyhedzett még. Ha bajsza ugyan nőtt is volna, annak nyomait igyekezett eltűntetni. Fegyvere csupán egy egykezes rövid kard volt, mely kissé hanyagul csüngött az oldalán.
Mikor megérezte magán az idegen kósza tekintetét, rögtön az övén függő fegyverhez kapott, hogy igazítson rajta, majd kihúzta magát és így szólt:
- Éppen időben érkeztek. Még fél óra és odakint hemzsegnek majd a szörnyek.
Daiysen üdvözlésképp leemelte a kalapját és széles ívben meglendítette.
- Hálát adhatunk a sorsnak és ennek a daliás férfinek, – intett Vándor felé. – akinek a segítsége nélkül nem jutottunk volna el idáig.
A fiú alaposabban szemügyre vette a Villám hátán ülő talpig feketébe öltözött férfit, majd egy pillanattal később bólintva fejet hajtott előtte, kifejezve ezzel elismerését, mire Vándor szintúgy viszonozta. A fiúban bizalom és kíváncsiság lett úrrá ez iránt az idegen iránt, azonban Lilliana édes hangja visszatérítette gondolatait.
- Rengeteg meleg ruhát, kötszereket és élelmet hoztunk.
- Bocsássatok meg! – vörösödött el az ifjú arca, miközben lehajtott fejjel próbálta palástolni. – Hosszú utat tehettetek meg. Gyertek, elkísérlek benneteket a szállásotokra.
Az itteniek már jól ismerték a bárdot és a lányt. Szinte mindenki kedvesen üdvözölte őket, intettek nekik, vagy fejet hajtottak. Vándort azonban kíváncsian méregették, többen elhúzódtak az útjából.
Az egyszerű faházak között bolyongva végül a fiú egy régi fogadó épületéhez vezette őket, ami inkább tűnt barakknak, mint egy ivóval ellátott szállásnak. A felső emeleten lévő szobák ugyan megmaradtak eredeti állapotukban, de a földszinti ivó átalakításon ment át. Ahol korábban asztalok és székek foglaltak helyet, ott most szalmazsákok hevertek, melyek fekhelyül szolgáltak az utazóknak és az itt állomásozó katonáknak egyaránt.
- A szobátokat már előkészítettük. – felelte a fiú, aki megállapodott a fogadó nyitott ajtaja előtt. – Csak két személyre ugyan, de gondoskodom róla, hogy útitársatoknak is legyen hol álomra hajtania a fejét.
- Köszönjük! – mosolygott kedvesen Lilliana, mire a fiú arcát elöntötte a pír.
- A hátasaitokat és a felszerelést is nyugodtan bízzátok rám. – hadarta az ifjú. – Amíg Tölgyesben tartózkodtok, semmiben sem szenvedtek majd hiányt.
Ezzel meghajolt és a dolgára igyekezett. Daiysen és Lilliana a szállásukra siettek, Vándor azonban úgy döntött, hogy körülnéz egy kicsit, mielőtt nyugovóra térne. Az emberek kissé gyanakvóan ugyan, de kedvesen köszöntötték, ahogy a poros, fáklyákkal és lámpásokkal megvilágított, szűk utcácskákat járta.
A falu nagyon apró volt. A falat, úgy vélte, nem olyan rég húzhatták köré, melyen most is szüntelen strázsáló, éber őrök sétálgattak. A fegyveresek legjava zöldfülű ifjonc, vagy aggastyán férfi volt, akik arra tették fel az életüket, hogy falujukat védelmezzék. Azok, akik nem álltak be ezen bátor férfiak soraiba, főként asszonyok és gyerekek, a házaikba siettek, elreteszelt ajtóik és ablakaik védelmébe. Az utcácskák pillanatok alatt néptelenné váltak, leszámítva az őrszemeket, akik egymást váltogatva járőröztek.
Az éjszaka szokatlanul csöndes és nyugodt volt. A baglyok huhogásán és a fáklyák sercegésén kívül semmi más nem hallatszott. Néha felsírt egy csecsemő, mely alig hallatszott ki a bedeszkázott ablakok rései közül. Miután Vándor semmi érdemlegeset nem talált, úgy vélte ideje nyugovóra térni, így visszasétált a fogadó épületéhez. Ahogy a védelmet figyelte, látta, hogy egy támadást ugyan nem bírna ki, azonban a vadaktól oltalmat nyújthatott Tölgyes kicsiny falva lakói számára.
Az ajtón belépve, Vándor egy férfit látott a még mindig meglévő, roskatag söntéspult mellett és két útitársát, Daiysent és Lillianat, akik egymás közt, halkan tanácskoztak. A kósza feléjük vette az irányt, ügyelve arra, hogy ne zavarja meg azok nyugalmát, akik a földön hevertek a szalmazsákokon.
- Örülök, hogy épségben megérkeztetek. – beszélt éppen a férfi. – Ezek szerint Tölgyes helyzete korántsem olyan szörnyű, mint a többi településé.
- Így van! – bólogatott Daiysen.
- Óh! – pillantott a férfi a közeledő Vándorra. – Azt hiszem megérkezett a megmentő segítőtök is éjszakai sétájáról.
A két egymásnak ismeretlen férfi végig mérte egymást.
A pult mögött álló alak testtartása és felépítése nagyban hasonlított Vándoréra. Izmos karok, széles mellkas, egyenes hát. A férfi szintén bőrpáncélzatot viselt, mint az őrök, némi kiegészítéssel. Páncélozott kesztyűi, lábszárvédői és féloldalas vállvértje kiváló acélból készült, ezen kívül pedig, egy remekül kikovácsolt másfélkezes kard lógott a jobbján, melynek markolatgombján pihent a karja szüntelen. Egy tapasztalt harcost tükröztek kék szemei, melyekkel alaposan méricskélte a kósza kalandort. Beletúrt jólfésült, világosbarna hajába, melyet közepesen rövidre nyírt. Úgyszintén világosbarna szakálla alatt, ajkai mosolyra húzódtak, majd kinyújtotta karját Vándor felé.
- Üdvözöllek Tölgyesben bátor idegen. A nevem Demeth. Én felelek a falu biztonságáért.
Vándor kezet rázott az erősmarkú férfival, majd ő is bemutatkozott. Különösképp Demeth nem kérdezett rá neve eredetére. Talán csak udvariasságból, talán nem tanúsított neki nagy jelentőséget.
- Demeth kissé szerény Vándor uram! – mosolygott Daiysen. – Azon nemes lovagok egyike, aki felhagyott a semmittevéssel, és búcsút intve rangjától és az őt illető javaktól, levetette páncélját és a nép védelmére kelt. A kint állomásozó katonákat mind ő toborozta és képezte ki a legjobb tudása szerint, mely páratlan a környéken. Ő a helyiek vezetője és parancsnoka.
- Ugyan! – csitította el Demeth a bárdot, akinek dicsőítő szavai már kezdtek kínossá válni a számára.
- Elismerésem! – jegyezte meg Vándor szárazon, majd eleresztette a lovag kezét. – Örülök a szerencsének!
- Ahogyan én is! – jelentette ki Demeth. – Daiysen és Lilliana mindent elmeséltek rólad. Ha te nem lennél, most nem állnának itt velem szemben és, mi is ellátás nélkül maradtunk volna.
Vándornak jól esett a dicséret, de nem mutatta ki ennek jeleit.
- Csak cselekedtem legjobb belátásaim szerint.
- Nos, - mosolygott Demeth. – ilyen emberekre lenne szükségem!
A lány és a bárd a kószára mosolyogtak, aki tanácstalanul fordult feléjük, majd ismét a néhai lovagra emelte a tekintetét.
- Nem azért vagyok itt, hogy a falakon álló katonáid táborát erősítsem, hanem azért, hogy véget vessek az átoknak, amely a népedet sújtja.
Demeth visszafojtotta a feltörni készülő nevetést. Nem akarta megsérteni az idegent, de ez nevetségesen hangzott. Lilliana látva a néhai lovag arckifejezését, hol Vándorra, hol pedig a parancsnokra nézett. Vándor arca, mint mindi, most is közömbös volt, semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni a tekintetéből.
- Bocsáss meg nekem! – erőltetett komolyságot magára a parancsnok. – De ez öngyilkosság! Mágusok, sőt, egy sereg sem tudta megállítani azt, amire most te vállalkozol. Nem akarlak alábecsülni, de ez öngyilkosság! Jól gondold meg mit teszel!
Vándor egy szót sem szólt, csak meredt Demethre némán.
- A parancsnoknak igaza lehet vitéz uram! – lépett közelebb Daiysen.
- Ha az a sorsom, hogy vadak tépjenek szét a Sötét Rengetegben, hát vállalom. Soha nem futamodtam még meg egyetlen kihívás elől sem, és ez alól most sem teszek kivételt. – mondta határozottan Vándor.
- Vándor kérlek! – érintette meg a karját a lány.
- Ha most megbocsájtotok! – a lányra nézett, még ha szavait mind hármójuknak intézte is, aki elengedte őt és félénken visszahúzódott. – Nyugovóra térnék!
Demeth egy bólintással nyugtázta. Daiysen és Lilliana némán a padlóra szegezték tekintetüket.
Éppen akkor lépett be a fiú, aki a kapunál fogadta őket, mikor Vándor távozni készült. Demeth parancsára felkísérte a kószát a szálláshelyére, mely az emeleten volt, közvetlen a lány és a bárd szobája mellett. Vándor, miután bekulcsolta maga mögött az ajtót, hanyatt dőlt a puha ágyban, melyből dohszag áradt ugyan, de kifejezetten kényelmesnek volt mondható. Órákig bámulta a plafont, azon morfondírozva, hogyan is vegye elejét a küldetésének, miként kezdjen bele. Hatalmasat ásítva bámult egy gerendát, mely árnyékot vetett az apró ablakon át beszűrődő fáklyafényben. Ahogy az árnyékok táncoltak, úgy ringatták álomba a megfáradt férfit is, akinek szempillái elnehezültek, majd végleg magával ragadta a sötétség.