Sötétföld legendája 2. fejezet II. részlet

Virradni kezdett a nap. Az éjszaka borzalmas hangjai már órákkal korábban elhaltak, ahogy beköszöntött a hajnal és a sötétség oszladozni látszott a komor égbolton.
Vándor alig egy órát aludt csupán, azonban az ébredező madarak csicsergése és a friss korai szellő felfrissítette. Levetette magáról fekete köpenyét és kibámult az a romos épület ablakán. Odakint minden csöndes és nyugodt volt. A nap első sugarai áthatoltak a fák koronái közt és bevilágítottak az elhagyatott rozoga kunyhók és megrongálódott házromok rései közt. A pusztítás nyomai ugyan jelen voltak mindenütt, azonban a torz teremtményeknek és vonyító lényeknek nyoma veszett, mintha egy csapásra szertefoszlott volna minden, akárha rémálomból ébred az ember.
Vándor félresöpörte a port és a pókhálót az ablakból és könyökein támaszkodva rajta egy pipát húzott elő tarisznyájából, megtömte dohánnyal, meggyújtotta, majd nagyokat pampogva rajta, bámulta a csendes, kihalt falucskát, melyet bekebelezett a rengeteg. Az este átélt borzalmakat, béke és nyugalom váltotta fel, mely jól esett lelkének. A madarak dalra fakadtak, a lágy szellő kellemesen simogatta az arcát, hosszú fekete hajtincsei enyhén lengedeztek, pipájának finom füstje messzire szállt. Gondolatai most messze jártak az előtte álló küldetéstől. Korábban gyakran átkozta magát, amiért elvállalta ezt az öngyilkos vállalkozást, de hát most már nem fordulhatott vissza. Túl sokat utazott, rengeteg életveszélyes helyzeten rágta át magát, hogy most visszaforduljon. Ráadásul erszényének tartalma is igencsak megcsappant a hosszú út alatt. Mivel a kardjából élt, így meg sem fordult a fejében, hogy földműveléssel, favágással, vagy ehhez hasonló munkákkal keresse meg a kenyérrevalót. A vérében volt a küzdelem. Ez éltette őt, és ez tömte az erszényét amióta elérte az érett kort ahhoz, hogy ilyen veszélyes feladatokat vállaljon.
Hosszú perceket töltött el így, hallgatva a természet hangjait, mely megnyugtatta, elfeledtette vele az éjszaka rettenetes óráit. Mikor a dohány végleg elfüstölt tölgyfából faragott pipájában, kiütögette belőle a hamut, visszahelyezte tarisznyájába, kezébe kapta köpenyét, majd elhagyta a szobát. A fogadó ivójába vezető lépcső alaposan megtréfálta őt, miközben lefelé araszolt. Az egyik lépcsőfok meghasadt talpai alatt és Vándor nagyot bucskázva ért földet a földszinten, magával sodorva egy asztalt és néhány széket, melyek a lépcsőaljban voltak elhelyezve. Káromkodva porolta le magáról a piszkot és a pókhálót és mikor megbizonyosodott róla, hogy mindene épségben van, elhagyta az épületet.
A fogadó pincéjéhez vette az irányt, ahol meglepetten tapasztalta, hogy egy karcolás nem esett az elreteszelt ajtón. Villám kétség kívül okos ló volt, ezt már többször is bizonyította. Tudta, hogy csendben kell maradnia.
Vándor eltolta a reteszt, majd megtaszította az ajtót. Villám épen és sértetlenül ügetett ki a friss levegőre, orrával gazdája arcát simogatta.
- Ügyes jószág! – vakargatta meg a füle tövénél Vándor. – Ügyes!
Ezután besétált a pincébe, összeszedte hátasa felszereléseit, majd felnyergelte őt. Várt még pár percig, hogy Villám legelhessen abból a kevés fűből, melyek a macskakövek közül kandikáltak kifelé, aztán nyeregbe szállt és elhagyta Lugast. Maga sem tudta még, hogyan is kezdjen neki az előtte álló feladatnak, fogalma sem volt, hogyan törjön meg egy ilyen átkot. Először is információkra volt szüksége, így hát uticéljának következő állomása Tölgyes volt, mely Lugastól délre feküdt egy sűrű erdő közepén, legalábbis a térkép ezt igazolta. Bízott benne, hogy ez a falu nem lesz lakatlan, mint az, melyben az éjszakáját töltötte. Bár eddigi tapasztalatai és hallomásai alapján igaz volt a hír, miszerint azokat a településeket, melyek a legközelebb helyezkedtek el a Sötét Rengeteghez, az erdő bekebelezte.
Hosszú órákig lovagolt, csak néha állt meg pihenni, hogy hátasa kifújhassa magát, és hogy némiképp tájékozódni tudjon a szakadozott, öreg térkép alapján. Végül rálelt egy gaz által benőtt útra, melyen gyorsabban tudott haladni, és ami és nem kell letérnie az útról, akkor napnyugta előtt eléri a települést. Egész délelőtt lovagolt az elburjánzott úton, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki már járt előtte, alig egy órával ezelőtt. Villám hátáról követte a nyomokat, melyet kétség kívül egy szekér kerekei vájtak a puha talajba, amit két ló húzott. A legtapasztalatlanabb nyomkereső is észrevette volna ezeket a nyomokat, azonban Vándor a nagyjából a szekér súlyát is meg tudta állapítani és azt, hogy milyen tempóban haladnak. Megsarkantyúzta lovát, hogy beérje az utazókat, bízva abban, hogy értékes információkkal láthatják el, esetleg útbaigazítást kérhet, vagy egy új térképet.
Alig fél óra lovaglás után érces férfihangok csapták meg a fülét és egy lány sikolyai. Vándor megállította Villámot és a füleit hegyezte. A hangok kétség kívül szemből érkeztek. Ha nem lett volna olyan sűrű a bozót, már látni is lehetett volna kibocsájtóikat, hiszen alig száz méterre lehettek a magányos lovastól.
Vándor belevágta csizmája sarkait hátasa oldalába és a hang irányába sietett. Tudta, valaki bajba keveredett. Ügyesen manőverezve vágtatott előre a gazzal benőtt úton, elkerülve a kisebb facsemetéket, elhajolva az arca felé nyújtózó ágak elől. Pillanatokon belül ott termett, ahonnan a segélykiáltások hangzottak fel. Öt rongyos, husángokkal és rozsdás tőrrel felszerelt férfit pillantott meg azon szekér körül, melyet mind idáig követett. A ponyvázott szekérhez kötve két igavonó barna hátas ácsorgott tétlenül, idegesen fújtatva. Az egyik férfi egy lányt szorított a földre és próbálta letépni a ruháit, egy másik pedig ütött - kopott, rozsdás kardjával tartott féken, a szekér oldalának szorítva egy díszesebb, de mégis egyszerű ruhába öltözött, jólfésült férfit, aki fegyvertelen karjait a magasba tartva megadóan próbált szót érteni támadóival.
Hirtelen azonban mindenki megtorpant és elhallgatott, mikor Vándor megjelent előttük fekete paripáján.
- Engedj el te disznó! - förmedt rá vékony hangjával a lány az őt szorongató férfira, miközben kopasz fejét csépelte törékenynek látszó karjaival.
- Mi folyik itt? - kérdezte dörögve Vándor, bár tudta a választ.
Minden tekintet a váratlan vendégre szegeződött, aki összeszűkült szemekkel méregette a fegyveres társaságot. Még a lány is abbahagyta a kapálózást.
- Hord el magad idegen! - törte meg a csöndet egy szakállas férfi. - Nincs itt semmi látnivaló!
- Kivéve, ha tele az erszényed! - mondta egy másik, alacsony férfi foghíjasan vigyorogva.
- Hallgass! - dörrent rá a szakállas!
Valószínűleg ő volt a bandavezér, vonta le a következtetést Vándor.
- Hord el magad, vagy megbánod! - lengette meg csorba fejszéjét.
- Segíts rajtunk idegen! - visította a lány, próbálva kiszabadulni támadója szorításából. - Ezek útonállók! Banditák! Ki akarnak rabolni!
- Hallgass szuka! - fröcsögte rabulejtője és kézfejével pofon vágta a lányt.
Vándor leszállt villám hátáról és elindult az útonállók felé. Mindannyian megvetették a lábukat, azonban támadni egyikük sem mert.
- Engedjétek el a lányt! - parancsolta Vándor a fegyveres csavargóknak.
- Egy lépést se tovább! - tett fenyegető mozdulatokat a szakállas.
Vándor kardja kicsusszant a hátára szíjazott tokjából, mire az útonállók egy lépést hátráltak.
- Kérlek! - szólalt meg újfent a szekérnek taszított férfi. - Nem kell vérontásnak folynia! Éjföld lakóinak így is sok veszedelemmel kell szembenéznie... Kérlek... hagyjátok abba!
- Igaza van! - mondta Vándor, miközben megállapodott a szakállas férfi előtt, aki valószínűleg a rablóbanda vezére lehetett. - Ahelyett, hogy a népet gyötritek és fosztogatjátok az így is elszegényedett családokat, segíthetnétek is nekik. Ahelyett, hogy egymást öldöklitek, össze is foghatnátok ezekben a vészterhes időkben.
A szakállas férfi egy pillanatig elgondolkodott, majd elhátrált Vándortól pár lépést.
- Kirgo! - biccentett nagydarab társának. - Intézd el!
Kirgo elengedte a szekérhez szegezett foglyát és rozsdás kardját forgatva, vigyorogva, hogy szórakozhat kicsit, megindult az idegen felé. Társai, a szakállast kivéve, önfeledt kacarásztak, hogy végre történik valami izgalmas.
Ezek közönséges bajkeverők. - Gondolta Vándor és elhajolt a nagydarab fickó első, ügyetlen, lomha csapása elől.
- Ne mozdulj kicsikém! - vigyorgott a lányt fogvatartó bandita, miközben engedett a szorításán. - Ha vége a műsornak folytatjuk.
A lány elfintorodott, mikor a férfi rákacsintott, akinek ettől piszkos arca még inkább eltorzult. Semmiképp sem volt csábítónak mondható.
Dühödt ordítás vonta el a figyelmét, mikor Kirgo csapásai hasztalan suhantak el Vándor mellett, aki ügyesen táncolt el a pengék elől, úgy, hogy kardját még egyszer sem emelte védelemre, hogy hárítson. A nagydarab bandita félmeztelen felsőteste gyöngyözött az izzadtságtól, megtermett izmai belefeszültek a csapásaiba. Egyre dühödtebb lett és egyre inkább fáradt. Vándor jól látta, hogy hamarosan kifullad ellenfele. Magában mosolyogva táncolt, figyelmesen ügyelve a levegővételekre, nem úgy, mint ellenfele, aki fújtatott és hörgött a küzdelem közepette.
Kirgo vállai megereszkedtek. Vándor ezt a pillanatot várta, hogy támadásba lendüljön. Kardja lapjával fejbe kólintotta ellenfelét, aki túlságosan is kimerült volt, hogy idejében hárítani tudja a támadást.
A nagydarab útonálló megtántorodott és a homlokához kapott. Meglepetten tekintett tenyerébe, melyben vér piroslott. Homlokát felsebezte Vándor csapása és egy vékony csík patakzott végig Kirgo arcán, mire az újra ellenfelére emelte tekintetét. Arca dühös vicsorba torzult és üvöltve támadásba lendült.
Ezek a csapások kevésbé voltak hatásosak, mint korábbi támadásai. Vándor kezdte unni ezt az egyoldalú küzdelmet és úgy döntött, hogy véget vet neki. Kardját megemelve újfent hárított egy felülről a feje felé irányuló vágást, majd belépett ellenfele kartávolságain belül és amilyen erősen csak tudta, gyomorszájon vágta balkezével.
Kirgot váratlanul érte a támadás és kétrét görnyedt az ütés hatására. Erősen zihálva, fogait összeszorítva összeszedte magát, de mielőtt folytathatta volna értelmetlen harcát, Vándor előrelendült és állcsúcson térdelte, amitől azonnal hanyatt vágódva elterült a földön.
A szekér mellett álló férfi ujjongva tapsikolt, mire a szakállas útonálló megsemmisítő pillantást lövellt felé, minek hatására elcsendesedett.
- Dran! Jan! - lendítette meg a fejszéjét a vezér. - Támadás!
Mindhárom bandita meglódult Vándor felé.
A kalandor megvetette a lábait és felkészült, hogy fogadja az útonállók támadását. Nem akarta megölni, csak harcképtelenné tenni őket, ahogyan a Kirgó nevű fickóval is tette. Ügyesen kerülte el a vezér fejszéjét, mely alig egy arasznyira tévesztette el a koponyáját, majd lehajolt egy dorong elől és elhátrált egy a Jan nevű tőrének döfésétől.
Ezután következett az ő köre. A dorongot szorongató Dranot halántékon vágta kardjának markolatával, aki részben saját lendületétől, részben az ütés erejétől hassal előre elvágódva felszántotta a földet.
Vándor egy pillanatig sem tétovázott. Megvetette lábait, majd előre lendülve talppal Jan mellkasába rúgott úgy, hogy az majdnem vetett egy hátra bukfencet az útszéli csalitosban. A vezér hamarabb összeszedte magát, mint azt Vándor gondolta volna és már támadott is. Fejszéjét meglengetve, széles ívben sújtott le deréktájt, ami elől Vándor ügyesen ugrott el ugyan, de visszavágni nem maradt ideje, mivel a tőrét szorongató Jan ismét talpra ugrott a háta mögött, ráadásul a nagydarab Kirgo is kezdett magához térni és talpra verekedte magát.
Eközben a lányt szorongató férfi kezdett egyre nyugtalanabb lenni, látván az idegen harctudását és eleresztette a lányt, hogy fejszéjét megragadva társai segítségére siessen. Foglya ezt nem engedhette, gyorsan talpra ugrott az útonálló háta mögött és egy jól kimért rúgással az ágyékába lendítette jobb lábát, mire a férfi szemei keresztbe ugrottak és kétrét görnyedve csuklott össze nyöszörögve, hasztalan markolászva összezúzott erényét.
Vándor továbbra is ügyesen kerülgette és hárította a támadásokat, miközben a lánnyal utazó férfi még mindig a szekér mellől, ökleit rázva hadonászott, mintha csak irányítani akarná a csata menetét, szurkolt megmentőjüknek. Mikor Vándor mellett csupán hajszálnyira suhantak el a fegyverek, sziszegve húzta be a nyakát, mintha csak őt érték volna a csapások.
Jan hamarosan ismét a bozótban hempergett, mikor Vándor egy ügyes csellel megragadta tőrt szorongató karját és az alacsony, zömök, kopasz alakot az éppen feltápászkodó Drannak taszította, aki ismét az avarba harapott. A vezér kezdte elveszíteni a türelmét és egyre vadabbul támadott. Vándor érezte, hogy vérontás nélkül nem kerülheti el a küzdelmet, és szeretett volna mihamarabb véget vetni neki, így hát miután elkerülte az újabban lecsapó fejsze fejét, kardját meglendítve suhintott egyet ellenfele irányába, ügyelve, hogy ne oltsa ki az életét.
A vezér elejtette fegyverét és az arcába kapott. Ujjai közül patakzani kezdett a vér, miközben fájdalmasan üvöltözött és hátrált a csatatérről. Az arcán, bal szemét keresztezve, épp csak elkerülve a szemgolyót, egy hosszú vágás éktelenkedett, melyből úgy ömlött a vér, hogy elborította az egész arcát.
Nagydarab társa, Kirgo ekkor tápászkodott fel, rozsdás, életlen pengéjét a magasba emelte és villámgyorsan lecsapott. Vándor védekezésre emelte a kardját. Fém csattant fémnek, majd ezt követően Kirgo ütött – kopott fegyverének éle elpattant, a penge kettétört. Meredten bámulta kardjának csonkját, mely a kezében maradt. Vándor épp lecsapni készült, mikor ellenfele mögött az eddig háttérbe húzódó férfi, aki a szekérrel utazott, a magasba lendített egy földről felszedett husángot és jókora csapást mért vele a nagydarab útonálló fejére, akinek a szemei az égbe szöktek, majd imbolyogva összecsuklott Vándor lábai előtt.
Úgy tűnt a küzdelemnek vége szakadt. Jan felkarolta a szerencsétlen Dranot a földről és menekülőre fogta. A lány tovább rugdosta a földön korábbi támadóját, aki nyöszörögve próbált talpra kecmeregni, miközben a vezért bal tenyerével jelezte Vándornak, hogy nem kíván tovább harcolni.
- Megadjuk magunkat! – kiáltotta szörnyű fájdalmai közepette. – Kérlek! Kíméld meg az életünket bátor harcos!
Vándor leengedte fegyverét. A lány abbahagyta a földön hempergő bandita gyötrését, a férfi pedig, aki leütötte Kirgot, felujjongott örömében.
- A nevem Garvo. – mutatkozott be a bandavezér. – Nagyon sajnálom a történteket! Kérlek, hagyj futni minket és megesküszöm, többé nem bántunk senkit!
Vándornak esze ágában sem volt megölni őket, azonban mégis olyan arcot vágott, mintha fontolóra venné a dolgot. Garvo térdei reszketni kezdtek, miközben kezeivel próbálta elállítani a vérzést, mely az arcáról egészen a mellkasáig lecsurgott. Vándor szánakozva nézte a megalázott csürhét, majd megszólalt nyugodt, kellemes hangján.
- Ez egyszer megkegyelmezek! – mondta. – De ha még egyszer azon kaplak benneteket, hogy a népet sanyargatjátok ebben a vészterhes időkben, nem leszek ilyen elnéző.
Olyan beleéléssel ejtette ki a hazugságait, hogy még saját maga is elhitte, mélyen magában elmosolyodott.
- Úgy van! – lépett oda a férfi, aki a szekérrel utazott, sértetten, de mégis büszkén, csípőre tett kézzel. – Inkább jót cselekedjetek! Ahelyett, hogy embereket raboltok ki, segítsetek rajtuk! Ha mindenki összefogna, nagyobb lenne az esély, hogy túléljük az éjszakákat.
Garvo bűnbánóan bólintott.
- Úgy lesz! Eltűnünk innen és felhagyunk a fosztogatással.
- Remélem is! – düllesztette ki a mellkasát Vándor mellett a férfi.
- Hordjátok el magatokat! – parancsolt Vándor hűvösen az útonállókra.
- Köszönöm! – hajolt meg a vezér, majd összeszedték magukat, és nagydarab társukat karöltve elvánszorogtak a sűrű erdőben.
Vándor kifújta magát, majd fejét csóválva tokjába csúsztatta remekmívű kardját. A megmentett férfi és a lány némán bámulták az előttük álló hőst, majd egymásra tekintettek.
- Daly Daiysen szolgálatodra! – lépett oda jobbját nyújtva köszönésképp a férfi Vándorhoz.
A harcos először a feléje nyújtott kézre, majd az előtte álló férfira pillantott, majd szó nélkül folytatta derékszíja igazgatását. A lány és a férfi ismét összenéztek.
- Szólíts Daiysennek! Mindenki így szólít. – folytatta mély meghajlással, jelezve tiszteletét megmentője iránt. – Bárd volnék és…
- A nevem Lilliana! – vágott közbe a lány és félrelökte az útjából társát. – Egyszerű parasztlány vagyok Fűzvölgyből. Kit tisztelhetek benned bátor megmentőnk?
Vándor a lányra szegezte tekintetét, akinek tépett ruhája többet mutatatott meg a bájaiból a kelleténél. Lilliana észrevette, amint a férfi a testét vizslatja és kipirulva a szégyentől, összébb húzogatta elszaggatott ruhadarabjait, kerülve a másik pillantását. Körülbelül tíz évvel lehetett fiatalabb Vándornál. Szőkésbarna haja a dulakodástól csapzottan omlott karcsú vállaira, kék szemei úgy ragyogtak, akár a mélykék égbolt.
- A nevem Vándor! – mosolygott a harcos. – Nem tartoztok nekem semmiféle köszönettel. Csak tettem, amit helyesnek ítéltem.
- Vándor. – ízlelgette a szót Daiysen. – Ez valamiféle álnév ugye?
Vándor egyik szemöldöke az égbe szökött, úgy méregette a kíváncsiskodó bárdot.
- Nem. Ez a rendes nevem.
Daly Daiysen és Lilliana egy darabig némán ácsorogtak és bámulták megmentőjüket, amint az a lovához sétált, és kantárszáron fogva közelebb vezette őt a szekérhez.
- Ez az út vezet Tölgyesbe? – kérdezte, miután megállt egy pillanatra.
- Igen! – felelte a bárd. – Mi is épp oda tartunk! Hisz ez csodálatos! – ujjongott. – Utazhatnál velünk is! Elkell a segítség, ha netán útonállók, vagy valami hasonló szörnyetegek támadnának ránk.
Vándor felhúzott szemöldökkel bámulta a bárdot, miközben az ide - oda hadonászott a karjaival, láthatatlan kardot markolászva. A férfi látszatra idősebbnek tűnt Vándortól pár évvel, azonban viselkedése olyan volt, akár egy tízévesé. Lilliana mosolyogva nézte a harcost, aki szemmel láthatóan fontolóra vette a dolgot, majd a lányra emelte tekintetét és így szólt.
- Rendben van! Veletek tartok!
A férfi felpattant Villám hátára. Úgy érezte, neki is kijár már a társaság, hiszen sokáig utazott magányosan hátasát leszámítva, akit a legjobb társának tekintett. Ezenfelül ez a két utazó védelemre szorulhat, még elérik Tölgyest, feltéve, hogy a település nem jutott Lugas sorsára.
- Megtisztelsz minket a társaságoddal! – hajolt meg ünnepélyesen Daiysen és elfoglalta helyét a szekér bakján, majd a kezébe vette a kantárt.
- Köszönöm! – mosolygott Lilliana és a szekér végébe ült.
A bárd megrántotta a kantárt, miután egy fura, tollas kalapot húzott a fejére, és a hintó nehézkesen döcögve megindult a gazzal benőtt úton. Vándor Villám hátán léptetett mellette, tartva a lassú tempót, reménykedve, hogy az éj leszállta előtt elérik Tölgyest.