1. fejezet
Az átok
Az idegen
Sötétföld északi részén komor erőd falai és tornyai meredtek a magasba. Sűrű felhőréteg takarta el a napot, árnyékot vetve a szürke gránitfalakra. Az erőd rozsdás, vasrostélyos kapuja felett megtépázott, fekete zászló lengedezett az északról érkező hideg szellőben. Az elgyötört vászonba az uralkodói címer volt hímezve aranyszegélyekkel: egy holló. Az erőd körül elterülő mezők felett varjak károgtak, a magas, megsárgult fűből pedig társaik válaszoltak nekik, akik a talajban kutattak magvak, bogarak és elhullott egerek tetemei után. A gondozatlan réteket néhol elszáradt fák és bokrok tarkították, melyeken pókháló himbálózott és semelygubóba szőtt rovarok hintáztak karomszerű, élettelen ágaikon. Az erődhöz vezető macskaköves út mentén, melyből itt - ott kinőtt már a fű, póznákon lógó csontvázak meredtek üres szemgödreikkel maguk elé, halálos némaságba burkolózva. A húst már rég lerágták a varjak, a hollók kivájták a szemeiket, oszladozó ruhafoszlányaik közt apró rovarok fészkelték be magukat.
Olyannyira kísértetiesnek tűnt a táj, mint maga a domb tetején sötétlő vár, ahol a Fekete lovagok székeltek, akiknek páncélzatuk oly fénytelen volt, mint az éjszakai égbolt. Ebben az erődben ült trónján Sötétföd ura.
A pórnép csak akkor járt erre, amikor feltétlen szüksége volt a nagyúr segítségére, máskülönben messzire kerülték az erődöt és birtokait. A hiedelem szerint a kastély, a környező területek, de még maguk a lovagok és a nagyúr is átkozottak voltak mind.
Sötétföld valaha csodás és termékeny földrész volt, azonban évekkel ezelőtt történt, hogy a kegyetlen és rettegett Dargath nagyúr háborúba bocsátkozott a szomszédos országgal, Calantriával, amiért Calanthriel úrnő nem kívánta lányát hozzáadni a lovagúr fiához.
Dargath iszonyatos haragra gerjedt és hadrendbe állította ébenfekete páncélos lovagjait. A háború és a csatározások rengeteg ártatlan halálát okozták. Végül Sötétföld ura eljutott egészen Calantria szívéig, ahol ostrom alá vette a királynő kastélyát. Hónapokig próbálta bevenni az erődítményt, de végül be kellett látnia, hogy ez ostromgépek nélkül aligha sikerülhet neki, így hát parancsba adta országa minden népének, hogy hatoljanak be a Sötét Rengetegbe, ha kell, vágják ki az összes fát, de legyenek meg idejében a kért ostromfegyverek.
A köznép vonakodva ugyan, de nekilátott teljesíteni uruk parancsát. Az erdő ellenállt. Minden épelméjű ember tudta, hogy a Sötét Rengetegben természetfeletti erők munkálkodnak. Aki ártó szándékkal járta a sűrű rengeteget, az többé nem jött ki onnan, ezért mindenki messziről elkerülte még a környékét is.
Mikor az első fák recsegve és ropogva dőltek ki a súlyos fejszék csapásai alatt, az erdő szellemei mozgolódni kezdtek, a természet feléledt.
Faunok, apró teremtmények támadták meg a munkásokat és alig egy óra leforgása alatt kikergették őket a rengetegből.
Dargath türelmetlenül várta az ostromfegyvereket és mivel azok csak nem érkeztek, ezért haza küldte a fiát, hogy nézze meg, miért késik a szállítmány.
Enrik megrökönyödve tapasztalta, hogy a munkálatok állnak, a parasztok és a munkások a Sötét Rengeteg szélénél ácsorognak tehetetlenül. Mikor dologra küldte őket, azok csak bámultak rá és a fejüket csóválva ellenszegültek a parancsnak, egyre csak azt hajtogatták, hogy az erdőben a gonosz lakozik, az erdő szelleme felébredt. Enrik dühtől eltorzult arccal összeszedte fegyvereseit és belovagolt a rengetegbe, hogy utánanézzen a parasztok nevetséges meséinek.
Meglepetten tapasztalta, hogy igazat beszélnek, mikor farkasok támadtak rájuk az erdő sűrűjében. Miután jópárat levágtak belőlük, Faunok ugrándoztak le a magas fák lombkoronái közül, egyenest a fejükre és sokuknak azon nyomban elmetszették a torkát. Sötétföld urának fia rémülten és szégyennel telve menekült ki a Sötét Rengetegből, ló halálával vágtatva.
Miután apja tudomást szerzett az eseményekről, felhagyott az ostrommal és haragtól felborzolva hagyta el Calanthriel országát. Hazatérve Sötétföldre ugyanaz a látvány fogadta, mint szeplősképű fiát, aki reszketve számolt be részletesebben az őt ért sérelmekről.
Dargath összeszedte seregét és az erdőbe lovagolt. A várt támadás nem maradt el. Faunok, farkasok, szarvasok, szinte minden erdei állat egy egységként estek a lovagoknak. A sűrű rengetegben patakzott a vér. A lovagok nehezen mozogtak a fák között és fennakadtak a bokrokon.
Sötétföld ura azonban nem adta fel. Miután újra összeszedte embereit, megparancsolta nekik, hogy égessék porig a hatalmas erdőt. Hamarosan meg is gyúltak a tüzek, az aljnövényzet és a bozót úgy kapott lángra, akár a pergamen. Dargath önelégült mosollyal az arcán, diadalittasan szemlélte, ahogyan sikoltozik az erdő. Hamarosan azonban a vigyor lelohadt a képéről, mikor dallamos kántálás hallatszott a rengetegből és esőfelhők gyülekeztek az égbolton.
Akkora zápor szakadt rájuk, amilyet még nem tapasztaltak eddigi életük során. Mintha dézsából öntötték volna rájuk a vizet. A lángok alábbhagytak, majd teljesen kialudtak.
Az erdő felsóhajtott.
Dargath leszállt fekete hátasáról és hitetlenkedve lépett közelebb a Sötét Rengeteg felé. Pár lépés megtétele után, fogait csikorgatta, majd ökölbe szorított kézzel üvöltött a szélben, amire még a legbátrabb lovagjai is behúzták a nyakukat félelmükben. Sötétföld ura előrántotta kétkezes pallosát a hátára szíjazott tokból és haragjában lesújtott az egyik legközelebb álló parasztfiúra, akinek meglepődni sem volt ideje.
Feje messzire repült a testétől. Az irdatlan dühtől remegő és lihegő nagyúrat ez némileg megnyugtatta. Újra összeszedte megmaradt lovagjait, és mindenre elszánt rohamra késztette őket. Átvágtattak árkon, bokron egyenest Sötét Rengeteg szívéig hatoltak, ahol egy hatalmas fa állta az útjukat.
Az erőtől duzzadó fa lüktetett, akár az ember ereiben a vér. Hatalmas gyökerei messzire nyúltak, dús lombozatú ágai hihetetlen magasságban törekedtek az égbolt felé. A nap sugarai itt – ott vékony sávokban törtek át a zöldellő levelek közt. Az erdő ismét mozgolódni kezdett. Faunok sereglettek a hatalmas fa köré, védőgyűrűt képezve a törzs körül.
Ádáz küzdelem vette kezdetét. Az apró teremtmények elhullottak szinte mind egy szálig, a farkasok és egyéb kutyafajzatok vergődve lehelték ki lelküket. Sok lovag vérben fürödve hörgött és vívta fájdalmas haláltusáját, de végül az életben maradottak elérték a hatalmas fa erőtől duzzadó törzsét, melyet öt ember sem tudott volna átkarolni.
Dargath megértette, miért védték ily elkeseredetten ezt az egyetlen fát. A fa volt Sötét Rengeteg szíve, mely éltette az erdőt. Meglengette pallosát és a belevágott a törzsbe. Kéreg és forgács röppent a levegőbe és valami iszonyatos sikoly rázta meg a környéket. A nagyúr és lovagjai hasztalan tapasztották a kezüket a fülükre. A fájdalomsikoly egészen a koponyájukba hatolt, idegeik pattanásig feszültek.
Dargath erőt vett magán és újra lesújtott, majd újra és újra. Ahogy a forgács röpködött a levegőben, úgy egyre erősebbé váltak a sikolyok, a túlvilági gyötrelmes vonyítás szüntelen hallatszott, amitől Sötétföld lovagjai kétrét görnyedtek és a földön hemperegtek kínjukban. Dargath nem adta fel. Fogait összeszorítva, szembeszállva a kínok kínjával, tovább vagdosta a törzset, melyből vér kezdett szivárogni.
A földművesek és a parasztok az erdő szélén állva is hallották az erdő haláltusáját, mely oly rettenetes volt, hogy sokan nyakukba kapták a lábaikat és olyan messzire rohantak a rengetegtől, amilyen messzire csak erejükből tellett.
Dargath karjait átjárta a fáradtság, egyre nehezülni kezdtek, de nem törődött a fájdalmas zsibbadt végtagjaival. Csak csapdosott és vagdalkozott tovább.
Hirtelen széllökés repítette őt messzire a fától, lovagjai közé. Fejét rázva állt talpra és támadóját kezdte keresgélni izzadtságtól és fáradtságtól elhomályosult szemével.
Az óriási fa tövében egy gyönyörű nő állt. Indákból és levelekből készült ruházata karcsú testére tapadt, mely olybá tűnt, mintha csak a nő testéből nőttek volna ki, teljesen körbefonva telt kebleit és nőiességét. Nem tudta pontosan, hogy képzelődik –e, vagy valóban azt látja, amit lát. A gyötrelmes sikoltozás abbamaradt. A megmaradt katonák nyögdécselve kecmeregtek talpra és bámulták csodálkozva az előttük álló jelenséget. A nő rávillantotta élénkzöld szemét Sötétföld urára, melyek olyan színben játszottak akár az erdő. Haja lengedezett a körülötte kavargó széltől, így láthatóvá válltak hegyes fülei.
- Kotródj a birodalmamból Dargath! – sziszegte haragtól eltorzulva a nő.
- Ki vagy te? – kérdezte a nagyúr hátrahőkölve.
A nő közelebb lépett a férfihez.
- Az erdő úrnője vagyok, és nem nézem tétlenül, ahogy betörsz a birodalmamba, és mindent elpusztítasz, ami szent nekem!
Dargath eltátotta a száját, majd feltápászkodott a sűrű avarból. A szél zúgásán és a férfi ébenfekete páncéljának csörgésén kívül nem hallatszott más, csak a hatalmas fa fájdalmas nyögései, melynek törzséből sötét vér patakzott.
- Én Sötétföld ura vagyok! – dörögte Dargath. – Oda török be és azt pusztítok el, amit csak akarok!
- Apád egykoron tiszteletben tartotta ezt az erdőt, mint mindenki más. A birodalmamat! Becsületes és igazságos ember volt. Ne térj le az ő útjáról! – mondta az erdő úrnője.
- Apám gyenge volt! – fintorgott a férfi. – Már akkor letértem arról az útról, mikor a tőrömet a szívébe döftem! Egy országba már betörtem! Egy erdő nem fog megállítani! – üvöltötte.
- Megállj! – kiáltotta a nő.
Megemelte kecses karjait, mire feltámadt a szél olyan erővel, hogy a lovagok és a nagyúr csattogva terültek el ismét a földön.
A nő szeme szikrákat szórt haragjában, az aljnövényzet burjánzani kezdett körülöttük és ráfonódtak a katonák karjaira, lábaira és a nyakukra is, majd fojtogatni kezdték őket. Hasztalan erőlködtek, nem bírtak kiszabadulni az egyre vastagodó liánok szorításából.
Dargathnak sikerült elvágnia az őt megragadó liánt egy lovag elejtett kardjával, majd amilyen gyorsan csak tudott, talpra szökkent, felkapott a földről egy dárdát, és a magasba emelte.
Az erdő úrnőjének zöldeskék szeme felvillant, mire a nagyurat ismét széllökés taszította hátra.
Dargath megvetette a lábát, és minden erejét összeszedve elhajította a lándzsáját, melynek nem szabott gátat az erős szélvihar.
Fájdalmas sikoly harsant. Az erdő úrnője hasztalan markolászta a mellkasából kiálló dárdanyelet, mely hozzátűzte az óriási fa törzséhez.
A szélvihar elcsöndesedett, a liánok engedtek a szorításon, mire az életben maradt lovagok lerázták magukról őket, majd gyászosan nézték a nő gyötrelmes szenvedését, amint megpróbálja kihúzni magából a vesztét okozó fegyvert.
Finom bőrét elborította a vére, ami egybefojt a fáéval. Vádló tekintettel meredt Dargathra, melyben harag és kín egyaránt szerepet játszottak.
- Halld szavaim Sötétföld ura! – dörögte utolsó erejéből.
Hangja zengett, még azok is hallhatták talán, akik a rengeteg szélén állomásoztak.
- Átok rád, a földjeidre és az embereidre! – hörögte vészjóslóan, mire a szél ismét kezdett feltámadni, felhők sűrűsödtek az égbolton, eltakarva a nap fényét. – Nem lesz nyugodt éjszakád, még meg nem toroltam a sérelmeket! Te és a néped, szenvedni fogtok, még utól nem ér a végzeted! Kínok között kell elpusztulnod... ahhh…
A karcsú test még rángott egy utolsót, arcát az égnek emelte, majd kilehelte a lelkét. Ebben a pillanatban minden elcsendesült. A természetellenes csend őrjítően hatott a fa körül ácsorgó emberekre, de még azokra is, akik az erdőn kívül tartózkodtak. A madarak nem csicseregtek az ágakon, még a bogarak sem zümmögtek. Páran megcsörrentették páncéljukat, vagy ráléptek egy ágra, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem az ő hallásukkal van a gond.
Valami morajlani kezdett. Valami iszonyatos erő közeledett feléjük. Az ég elsötétült olyannyira, mintha éjszaka lenne. A hirtelen szélvihar és villámcsapások úgy zúdultak rájuk, mintha csak egy szempillantás alatt egy másik vidékre teleportálódtak volna. Hatalmas zivatar rázta meg a fákat, villámok cikáztak az égen, elvakítva mindenkit, aki csak belenézett. Orkán erejű szél fújt, mely majdhogynem fákat csavart ki. Az emberek fuldokolni kezdtek. A talaj csúszóssá vált a hirtelen lezúduló víztömeg miatt. A nehéz páncélzatot viselő lovagok képtelenek voltak feltápászkodni és sokan megfulladtak, akik vízmosásokba süllyedtek. Mindenki eszeveszett menekülésbe kezdett, még a kötélidegzetű Dargath is.
Kevesen élték túl aznap a vihart. Akik az erdőben tartózkodtak, azok szinte mind odavesztek. Csupán a nagyúrnak és alig egy tucat lovagjának sikerült elhagynia a Sötét Rengeteget.
