Sötétföld legendája 2. fejezet I. részlet

2. fejezet
Álmatlan éjszaka
Különös útitársak
Sötétedni kezdett odakint. Vándor tudta, hogy el kell érnie a legközelebbi falut, mielőtt leszáll az éj. Elővett egy térképet, melyet útja során vásárolt meg fillérekért egy elszegényedett térképésztől. A pergamen régi volt már, recsegett, ropogott, ahogy a férfi szétnyitotta. A sárga papíron Sötétföld térképe terült el.
- Valahol itt állunk most. – közölte Vándor a hátasával, Villámmal, mintha az állat értené, amit mond. – Itt északon áll a Hollófészek… a legközelebbi falu pedig… Lugas!
Ujjaival az említett helyszínekre bökött, mitől majdhogynem átszakadt az öreg papíros.
- Nem egészen úgy fest a táj, ahogy a térképen meg van rajzolva, de hát itt naponta változik szinte minden. – morogta magában. – Ha az erdők vándorolnak is, a falvak biztosan nem.
Összetekerte a térképet, majd beszúrta hátasa oldalán lévő utazótáskába, és körülnézett. Ahol a térkép mezőket jelzett, ott most ősöregnek tűnő erdők álltak. Valahol a közelben egy pataknak kellett volna csordogálnia, amit ha követne, hamar a faluba érhetne, azonban a sűrű bozótban nemcsak az utak, de a folyók és patakok is elvesztek.
Elmosolyodott és megsimogatta a ló füle tövét.
- Gyerünk Villám! – sarkantyúzta meg az állatot. – Irány délnyugat! Lugasban keresünk szállást éjszakára.
Amilyen gyorsan csak a környezet engedte, úgy haladtak a falu irányába, bízva abban, hogy hamarosan odaérnek. Átgázoltak egy magas tölggyel nőtt erdőn, egy lankás dombon, melyet akáccserje kezdett benőni, végül megtalálták a patakot, mely elvezette őket egyenest a falu határáig. A nap utolsó fénysugarai is elhaltak ezalatt az idő alatt az égbolton. Közeledett az éjszaka.
Különösmód a Lugasban egyetlen lámpás sem égett, egyetlen emberi hang sem szűrődött ki onnan, csak a varjak károgása hallatszott, melyek szüntelen köröztek a település felett. Vándornak nem tetszett ez a csönd. A faluban ilyenkor még nyüzsögnie kellene az embereknek, vagy égniük kellene a lámpásoknak.
- Baljós előérzetem támadt Villám. – mondta a hátasának Vándor. – Nézzünk utána!
Ismét megsarkantyúzta a lovát és bevágtatott Lugasba, melyet kezdett bekebelezni az erdő. Az utcát borító macskakövek közül fák törtek elő a talajból, néhány ház ablakaiból akácfa ágai kandikáltak kifelé. Holttesteknek nyomát sem látta az egyre sűrűsödő sötétségben. Vándor balsejtelmei beigazolódtak. A falut már rég nem lakta senki. Lakói vagy elköltöztek, vagy pedig a vadon teremtményei végeztek velük. Magában szitkozódott, amiért kelepcébe sétált. Hollófészek felé tartva megbizonyosodhatott volna arról, hogy melyik faluban szállhat meg éjszakára. Ha tudta volna, hogy Lugasban egy teremtett lélek sincs a patkányok, dögkeselyűk és varjakon kívül, délnek indult volna Füzesvölgy felé, ahol korábban megszállt. Átkozta magát ostobaságáért, de jól tudta, nincs más választása, mint elrejtőzni itt, Lugasban, ha át akarja vészelni az éjszakát.
A legtöbb ház még lakható volt ugyan, azonban igyekezett a legmegfelelőbbet kiválasztani, ami hátasának is biztonságot nyújthat. A házak tömkelege fából épült. A legmasszívabbnak a valaha volt település fogadója látszott, ami mellett egy lezárt pince állt, mely erős kőből épült egy domboldalba vájva.
Vándor leszállt a lováról, hogy közelebbről szemügyre vegye az építményt. Megkönnyebbülésére a pince ajtajának lakatja nyitva volt. Odabentről áporodott szag áramlott kifelé, ahogy belökte az ajtót. Befelé bámult a sötétségbe, azonban akárhogy erőltette is a szemei nem látott át rajta, így hát visszasétált Villámhoz, meggyújtott egy fáklyát és behatolt a sötét odúba.
Poros polcok foglaltak helyet a falak mentén, korhadt gerendákon néhány boroshordó állt, melyek még éppen maradtak. A többi összetörve hevert szerteszét a talajon, mely kissé iszapos volt. Vándor csizmája nem egyszer csúszott meg, még körbejárta a pince belsejét, azonban megérte a fáradtságot, hiszen ez ideális helynek tűnt éjszakára. Azonban legnagyobb elkeseredésére csak kívülről tudta elreteszelni a bejárati ajtót, ezért úgy döntött Villámnak szánja a szállását ő maga pedig máshol keres menedéket.
Bevezette az állatot a sötét pincébe, aminek a ló nem nagyon örült, azonban néhány perc unszolás után engedett gazdájának és hagyta magát bekísérni a sötét helységbe, aki ügyesen leszerszámozta és egy répát dugott a szája elé.
- Nyugalom Villám! – csitítgatta Vándor a nyugtalan állatot. – Itt biztonságban leszel. – mosolygott, miközben visszazárta a masszív faajtót és rátolta a keresztvasakat.
Eloltotta a fáklyáját, nehogy valami nemkívánatos lény tudomást szerezzen még idő előtt az ittlétéről és a fogadó bejáratához sétált. A cégéren lógó feliratot már nem bírta elolvasni, csak a habzó söröskancsót vélte felfedezni rajta. Nem is időzött sokat rajta, lenyomta a kilincset az alatta roskadozó ajtón, ami váratlanul beszakadt előtte.
- Remek! – morogta, majd a fejét csóválva belépett az épületbe. Odabent az enyészet és dohszag fogadta. Nehezen ugyan, de szemei hozzászoktak a bent kavargó sötétségben. Botladozva a székek és asztalok között a söntéspulthoz sétált. Végighúzta tenyerét a vasalt deszkán és érezte rajta, hogy néhol karmos lábak tépték fel a faanyagot. Levonta a következtetést, hogy a falu valószínűleg már évek óta lakatlan. Nem igazán örült ennek, de nem volt mit tenni. A térkép elavult az évek során, hiszen ilyen helyeket már nem tűntetnének fel rajta.
Ahogy a látása lassan hozzászokott a sötétséghez, felfedezett egy lépcsőt felfelé az emeletre. Nem tétovázott sokáig, megiramodott a felső szintre. A lépcsők fájdalmasan nyekeregtek csizmájának talpai alatt, félő volt, hogy bármelyik pillanatban beszakadhatnak a fokok, azonban sikeresen felért a felső szintre, ahol egyetlen folyosó futott végig, szobákkal övezve. A lehető legóvatosabban lépdelt az öreg padlón, mely nagyokat reccsent a súlya alatt, végül megállt az egyik szoba ajtajánál, amely zárva volt, szerencséjére nem kulccsal.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, ügyelve arra, nehogy úgy járjon, mint a főbejáratnál. Mindközül ez a szoba tűnt a legépebbnek. Úgy gondolta ez megfelelő lesz számára, így hát bezárta maga mögött az ajtót, és egy régi roskadozó poros, pókhálóval teli szekrényt tolt elé, hogy eltorlaszolja magát. Miután alaposan körbejárta a szobát, karjaival leszaggatva az útjába akadó pókhálókat, megállapodott az ablak alatt heverő, rongyokkal borított ágynál. A párnák és takarók már foszladoztak, csótányok és egyéb rovarok lárvái fészkelték be magukat közé, háttámlája fájában apró lyukak voltak, melyeket szú rágott szét. Elfintorodott undorában. Fáradtnak érezte ugyan magát, mégsem tudott az alvásra gondolni ilyen körülmények között. Nem volt ugyan uraság, rengeteg éjszakát töltött már el erdőkben, fákon szunyókálva, vagy avarágyon a szabad ég alatt, de még az is kényelmesebbnek tűnt számára, mint ez az enyészettel és pusztulással teli szoba.
Közvetlen az ágy mellett egy rozoga asztal állt és egy szék. Óvatosan leült mellé, próbálgatva súlyát fokozatosan ráhelyezni a megviselt bútorra. Csodával határos módon a szék kibírta őt és nem roskadt szét alatta. Miután sikeresen kényelembe helyezte magát kilesett az ablakon. Teljesen besötétedett időközben. A kihalt város látványa kísértetiesen festett a homályban, csak reménykedni tudott, hogy átvészeli az éjszakát. Az ablak párkányáról pók mászott elő, éjszakai vadászatra készülődvén. Vándor érdeklődve figyelemmel kísérte az apró fekete élőlény tevékenységeit, amint az azon dolgozott, hogy megerősítse a nappal elszakadt szálakat, és újakat szőjön helyette, melyek korábban elszakadtak.
Nem telt bele sok idő, hamarosan különös hangok ütötték fel a fejüket a környéken. Vakkantások, morgás, erős szimatolás, kaparászások, csörömpölés és félelmetes visítások zavarták meg az éjszaka nyugalmát. Vándor a nyakát nyújtogatta kifelé az ablakon, hogy megpillanthasson egy éjszakai teremtményt, azonban semmi mozgást nem észlelt. Hallotta, amint egy házba betörnek, cserépedények törtek szilánkokra, deszka hasadt, mire dühös üvöltés volt a válasz.
Vándor jobbnak látta, ha inkább visszahúzódik az ablakból, nehogy megpillantsák ezek a fenevadak, miközben kifelé kuksol. Úgy vélte látásuk élesebb az emberénél, így hát nem erőlködött tovább azzal, hogy szobájából kifelé bambulva elkaphasson egyet is, hiszen azok jóval hamarabb észrevennék őt, ami végzetes is lehet számára.
Nem akarta, hogy felfedezzék őt, ezért némaságba burkolózva összébb húzta magán utazóköpenyét, csuklyáját mélyen a szemébe húzta és megpróbált pihenni. Csak reménykedni tudott abban, hogy a hátasa, Villám nem kelti majd fel magára a figyelmet. A szörnyűséges zajok egyre erősödtek, az éjszaka teremtményei egyre közelebb tomboltak a fogadó épületéhez. Kutattak, keresgéltek élő emberek után, vagy csak kiélték magukat a még megmaradt bútorok épületek rongálásán, ezt Vándor nem tudta megállapítani. Óvatosan kukucskált kifelé csuklyája alól. Hatalmas fekete árnyak suhantak át a fogadó előtti utcán. A sötétben is jól kivehetőek voltak a méreteik. Ha teljes magasságában állapodott meg a szörnyeteg, akkor jócskán két méter fölötti volt. Az épületben meghúzódó férfi összerázkódott, hátán felállt a szőr. Vele szemben egy épület tetején apró teremtmények ugrándoztak élesen rikácsolva, valamiféle tárgyakat forgatva a kezükben. Fegyverek lehettek, melyet vékonyka kezeikben markolásztak és rázták üvöltözve az éjszakában. Testük szintén karcsú volt, de Vándor nem tudta megállapítani milyen fajhoz tartozhatnak. Goblinokat már látott a sötétben, de azok nagyobbak és robosztusabbak voltak, mint ezek a különös lények.
Rengeteg helyet bejárt már, a kontinens szinte minden szegletén megfordult, de ehhez hasonló lényeket még nem látott.
Még összébb húzódott székében és csak reménykedni tudott, hogy nem törnek be a romos fogadó épületébe is ezek a pokoli szörnyetegek. Minden esetre maga mellé készítette a kardját. Bár rengeteg szörnyeteg tartózkodott a környéken és esélye sem lenne velük szemben, azonban harc nélkül nem adja meg magát. Vándor úgy vélte, ha mindenkép meg kell halnia, hát harcban haljon meg.
Elfordította tekintetét az utcáról, melyet teljesen ellepett már az éjszaka sötétje. Egy csillag sem pislákolt az égen, vastag felhőtakaró burkolta be a tájat, mely esővel fenyegetett. A rettenetes hangok továbbra sem szűntek meg.
Vándor hiába próbálta álomra hajtani fejét, nem bírt aludni a folytonos üvöltések és morgások miatt. Olybá tűnt, mintha egy teljesen másik világba tévedt volna, ahol nem létezik más, csak a pusztítás és a félelem. Valójában nem is volt ez másképp. Sötétföldén az éjszaka nem a pihenést és a nyugalmat jelentette az emberek számára, hanem a félelem és rettegés idejét, mikor minden pillanatban azért imádkoztak, hogy megéljék a napfelkeltét, mely véget vet a rémálomnak. Vándor e pillanatban mélyen együtt érzett velük és álmatlanul várta a reggel eljövetelét.