Sötétföld legendája - Prológus

Prológus


Lucy Grentel és kislánya Amanda, sietve szedték lábaikat Sötétföld egyik, nyugaton fekvő, sűrű erdejében. Hazafelé tartottak, kicsiny falujuk felé, mely alig volt kétmérföldnyire az erdő rengetegétől, melyet a sebesen hanyatló nap sugarai aranyszínnel vontak be, különösképp a sűrűn táncoló bóbitákat, melyek lomhán szállongtak a levegőben, akár a hópelyhek. Az aranybarna avarban cickányok szaladoztak ügyesen kerülgetve ki a göcsörtös fák karomszerűen kinyúló gyökereit és elhullajtott ágait. Odafent, magasan a fák koronáinak zöldellő csúcsainál, a leveleket lágy szellő fújdogálta, melyek között madarak és mókusok ugrándoztak, mitsem törődve az alattuk elterülő mélységgel. Valahonnan a távolból egy fakopács ritmusos kopogása hallatszott, melyre az apróbb állatok meghúzódtak az aljnövényzet takarásában.
Öreg volt már az erdő. Olyannyira öreg, hogy ha az ember jobban odafigyelt rá, hallhatta mélyen suttogó hangjait, a csikorogva nyögdécselő fákat, melyek görnyedt komorságba mélyedve, búsan sóhajtoztak, miközben leveleiket hullajtották a kései nyár időszakában, az erősebb széltől reccsenő elszáradt ágakat, melyeket hüvelykujjnyi méretű férgek rágtak.
Nappal olyannyira gyönyörű volt, mintha az ember egy tündérmesébe csöppent volna, azonban éjszaka olyannyira borzasztó.
Lucy jól tudta ezt, ahogyan azt is, hogy mielőtt lemegy a nap, falujukba kell érniük ezért nem volt ideje az erdőt csodálni, szüntelen noszogatta gyermekét, aki vígan dalolászva szakított az itt - ott előbukkanó, sziporkázó virágokból. Megbánta, hogy magával hozta Amandát.
Rőzsét és gombát jött gyűjteni az erdőbe, és mivel néhai férje már örök álmát aludta Erdőtáj határában található ápolatlan kis temetőben, így nem volt kire rábíznia a lányt. Gyötrelmes volt az élete, mióta drága Josephje magukra hagyta őket az élők keserves világában, ezért magának kellett gondoskodnia egyetlen gyermekük felneveléséről. Keményen dolgozott napközben egyszerű, rozoga kis házuk körül, kevés szabadidejében pedig szőtt, amiből futotta némi fizetségre, mely szinte arra sem volt elég, hogy élelmet vásároljon kettejük számára, ezért néha az erdőben kereste meg az ebédre vagy a vacsorára valót. Bogyókat, gombákat, fűszernövényeket és minden mást, amit a természet biztosított számára.
Most is épp egy ilyen útról igyekezett hazafelé, miközben nyugtalanul figyelte a lebukó napkorongot és csak reménykedni tudott benne, hogy még az est leszállta előtt hazaérhetnek.
- Sietnünk kell Amanda! - mondta egyre nagyobb aggodalommal lányának. - Szedd a lábad gyermekem!
Amanda jólnevelt kislányként hallgatott anyja szavaira, kis lábacskáit szaporán kapkodta maga után. Alig múlt négy esztendős a barna hajú kis tünemény, aki mit sem sejtve anyja aggályairól vidáman dúdolgatott.
Lucy egyre csak hajszolta maga előtt a gyermeket és közben arra gondolt, mennyire veszélyes volt ilyen sokáig a rengetegben tartózkodni pár darab gombáért és némi rőzséért. Korholta magát, amiért Amandát is magával hozta, de nem tehetett mást. Aki eddig vigyázott rá, amíg ő távol volt, egy kedves öregasszony, most lebetegedett, így nem maradt más választása. Amanda keservesen sírt, mikor anyja egyedül akarta hagyni őt a házukban, ragaszkodott hozzá, nem engedte magától. Különös volt aznap, mintha baljós dolgot látott volna meg előre.
A nap utolsó sugarai halványulni kezdtek. Lucy egyre feszültebbé vált, egyre inkább korholta porontyát, hogy ne maradjon le.
Az árnyak sűrűsödni kezdtek. A nemrégiben még tündérmesébe illő, idilli tájkép kezdte elveszíteni varázsát. Sötétség kezdett rátelepedni az erdőre, rémisztő árnyékot vetettek a fák, melyek mostmár közel sem tűntek olyan barátságosnak, mint napvilágnál. Olybá tűnt, mintha törzseik feléjük dőlnének, ijesztő ágaik hatalmas karmoknak látszottak, melyekkel megragadni készülnek áldozataikat.
Az erdő lassan ébredezni kezdett. A madarak dalolását szörnyű hangok váltották fel. Éles vakkantások, mély morgás, iszonyatos gurgulázás és hozzá hasonló őrületbe kergető zajok.
Lucy szemei ide - oda jártak, miközben botladozott előre a kiálló gyökerekben, melyek mintha csak hirtelen kerültek volna oda, hogy útját állják. Félelme kezdett őrületbe fordulni, amikor majdnem felbukott valami magasabb dologban, mint a gyökerek és ágak rengetege.
- Anya! - nyöszörgött Amanda. - Félek!
Körülöttük nyüzsögni kezdett a vadon. Ágak reccsentek, az avar surrogott és ropogott, léptek dobogtak tompán a puha talajon.
A félelemtől reszkető anyuka a karjánál ragadta meg gyermekét és minden mást hátrahagyva futásnak eredt.
Ebben a pillanatban, mint a méhkas, amit megzavarnak, az erdő élőlényei felbolydultak. Éles rikkantások, iszonyatos üvöltések, fatörzsekhez súrlódó testek zajai hallatszottak, ágak reccsentek, súlyos léptek dörögtek a nyomukban.
Lucy futott, ahogy csak a tudott, erősen zihálva, minden erejét beleadva, miközben könnyek patakzottak az arcán. Jól tudta, hogy az erdőből számára már nincs kiút. Csak egyvalamire tudott gondolni, szeretett kislányára, akit ott vonszolt maga után.
Amanda keservesen sírt, de még ez sem harsogta túl a mögöttük kaffogó, hol kétlábon, hol négylábon sebesen utánuk száguldó fenevadakat.
A menekülő asszony és kislánya bőrét tövisek vágták meg, ruhájuk több helyen elszakadt, de nem adták fel. Lucy teljes erejéből küzdött. Nem félte a halált, csupán egyetlen dolgot, mely a világon a legkedvesebb volt számára, azt a valakit, akinek a kezét fogta.
Az utánuk rohanó szörnyetegek hörgése egyre közelebbről hallatszott, miközben két oldalon, a mellettük elterülő sűrűben újabb vadállatok csörtettek.
Lucy jól tudta, ha akarták volna, már elkaphatták volna őket. De inkább bekerítik és eljátszadoznak velük. A gondolat, hogy így végzik, teljesen elkeserítette. Már nem félt. Tudta, mit kell tennie.
Hirtelen megtorpant, majd maga elé penderítette Amandát.
- Fuss kicsi lányom! - zihálta könnyei közt küszködve. - Fuss haza!
Amanda csak sírt keservesen. Zokogott, miközben édesanyja megrázta őt, hogy rá figyeljen.
- Fuss! - kiáltott rá újra, mire a gyermek eleget tett anyja kérésének és rohanni kezdett Erdőtáj irányába.
Lucy könnyei patakzottak, amint figyelte, hogy a lány elveszik a sötétségben. Még hallani vélte a szipogását, majd ezt felváltotta a kaffogás és a fújtatás.
Nem fordult meg.
Nem is nézett hátra.
Nem akarta látni a rettenetet, mely hamarosan lecsap. Némán várta a halált, mely fájdalmas lesz, de ha vége, többé nem érez majd semmit. Sem rettegést, sem bánatot, sem fájdalmat. Tudta, hamarosan férje mellett állhat, aki már olyannyira hiányzott neki. Már nem kell sokáig várnia.
Éles karmok és hegyes fogak mélyedtek a húsába, melyek téptek és szakítottak, miközben nehéz testek döntötték le a lábáról. Fájdalomittas sikolyai nem hallatszottak sokáig, hamar utolérte a vég.