Sötétföld legendája 1. fejezet II. részlet

Ezt követően napokig tombolt még a vihar. A termőföldek eláztak, a földutakat elmosta a víz. Mikor elállt a vihar és az emberek végre kimerészkedtek otthonaikból, csak a természet pusztítását látták maguk körül. A gyümölcsök és zöldségek elrohadtak, az utak járhatatlanná váltak. Elkezdték hát helyreállítani azt, ami még menthető volt.
Később arra lettek figyelmesek, hogy a Sötét Rengetek, mintha terjeszkedni kezdett volna. Pár nap alatt magas fák nőttek ott, ahol korábban üres mező tátongott, bokrok bukkantak elő a talajból, ahol korábban az országút kövezett útjai húzódtak.
De nem ez volt a legszörnyűbb dolog. Sötétföld erdeiben különös teremtmények jelentek meg éjszaka, melyek tizedelni kezdték a lakosságot. A parasztok két lábon járó agyaras szörnyetegekről, farkasemberekről és apró, hegyes fogú teremtményekről számoltak be a lovagoknak, melyek lerágták az ember húsát, csupán csontokat hagyva maguk után.
Egyre több és több panasz érkezett Sötétföld urának, miszerint széttépett emberek tetemeit találták meg másnap az egyre növekvő erdőkben, és családok tűntek el nyomtalanul.
A lovagok tehetetlenek voltak. Éjszakánként őrjáratokat szerveztek, hogy bizonyságot nyerjenek a különös teremtmények létezéséről. Már az első éjszaka megtapasztalták a kegyetlen bestiák éles karmainak és agyaraiknak fájdalmas erejét.
Dargath nagyúr vadászatot rendelt el és pénzjutalmat ajánlott mindenkinek, aki megöl egy szörnyet, és a lábai elé teríti ki hulláját. Nappal hiába kerestek, kutattak a fattyak ellen, egyel sem találkoztak. Éjszaka viszont szinte mind áldozattá váltak a sűrű erdőkben és a bozóttal benőtt mezőkön.
Megpróbálták kivágni a fákat is, leégetni a bokrokat, de másnapra mindig visszanőttek, sőt még szaporodtak is. A köznép fellázadt, azt hajtogatván, hogy Dargath nagyúr a felelős mindezekért. Megrohamozták a lovagvárakat, még Dargath erődítményét is ostrom alá akarták venni, azonban Sötétföld kegyetlen ura szétkergette őket, akik pedig túlélték a mészárlást és fogságba estek, azok koponyái még ma is ott díszelegnek erődje falainál elrettentésként.
Ezek után a szerencsétlen pórnépnek nem maradt más választása, mint elhagyni az országot. Sokan útra keltek, kivárva a hajnal első óráit, hogy nappal haladhassanak, azonban sokakat utolért az éjszaka és a gonosz teremtmények rettenetes végzete. Kevesen voltak azok, akik el tudták hagyni Sötétföldet és sokan voltak ezután, akik meg sem próbálkoztak vele. A legtöbben azonban az ország bányáiba menekültek, elzárva magukat a külvilágtól. Lovagok és katonák őrizték a bányák bejáratait és csak nappal mentek ki a szabadba vadászni és élelmet keresni.
Dargath tehetetlen volt. Calantriától nem várt segítséget, el sem fogadta volna. Havasföld barbárai még csak a közelébe sem mertek merészkedni Sötétföldnek. Ugyan kitől kapott volna segítséget? A goblinoktól?
A fenevadakat folyamatosan vadászták a lovagok, de egyre fogytak ők maguk is. A nagyúr végül visszarendelte a várakba harcosait és elbarikádozta magát a külvilágtól, csak nappal járt ki beszedni a javakat a falvakba és a kisebb városokba. A gyér termés miatt alig volt valami ennivalójuk az embereknek. A kereskedelmi útvonalak megszűntek létezni, a nép egyre szegényebb lett. Éheztek, és betegség ütötte fel a fejét, így már nem csak az éjszaka teremtményei gyilkolták őket. A valaha virágzó ország a pusztulás szélén állt. A lovagokra, úgy tekintettek, mint zsarnok rablóbandára, akiken átok ült.
Ezért kerülték el az emberek az erődöket, főként Dargath erődjét.
A Hollófészek néven ismert erőd, most némán sötétlett a távolból. Egy lovas közeledett a masszív, gránitkőből épült lovagtanya felé, mely kihaltnak tűnt egészen addig, míg közelebb nem ért és meg nem pillantotta a leengedett vasrostély mögött gyéren lángoló fáklyákat, melyek inkább csak füstöltek, mint fényt adtak volna, és két fekete páncélzatot viselő katonát, akik némán álltak egymással szemben. Egyikük egy követ rugdosott páncélozott csizmájával, a másikjuk pedig az orrát piszkálta. A jövevény lelassította fekete paripáját a vasrostély előtt és közelebbről is végigmérte az erődítményt. A kapuőrök kíváncsian fürkészték őt, abbahagyva eddigi tevékenységeiket, érdeklődve figyelték az idegent.

Dargath úgy ült trónszékén magába mélyedve, akár egy király. „Tróntermében”, ami inkább nézett ki kriptának, mint egy uraság székhelyének. Mint mindenhol máshol, sötétség uralkodott. Nappal volt ugyan, a napsugarak mégsem hatoltak be a szűk ablaknyílásokon, szüntelen felhők takarták az eget, esővel fenyegetve. Csupán a szellő jutott be azokon az ablakokon és néhány éhes madár.
Sötétföld ura összébb húzta magán a fekete farkasbundát, melyet páncélzata felett hordott a vállaira terítve. Az erőd olybá tűnt belűről is, mint ami már évek óta elhagyatott lenne. A szobákat nem takarították szolgálók, nem söpörték az udvarokat és a termeket, sok helyen pókháló éktelenkedett, az alig használt székekre, asztalokra és bútorokra vastag por telepedett. Néhol a falakban repedések látszottak, a tetőkön ritkásak voltak a cserepek. Nem volt kőműves, vagy ács, aki kijavította volna ezeket a hibákat. Mindezekért azonban az erőd ura volt a felelős, aki hallgatag nemtörődömségbe burkolódzott. Nem foglalkozott immáron semmivel, csupán órákig ült a nagyúri székében, magába mélyedve, szótlanul.
Lovagjai tudták, hogy Sötétföld vasmarkú ura többé nem az, aki az átok előtti években volt. Ahogy teltek az évek, és az átok szüntelen pusztított, úgy pusztult vele a nagyúr lelke. Lovagjaira lassan rátelepedett Dargath búskomor, magába húzódó lelkiállapota. Idővel az egész erődben eluralkodott a lustaság és a semmittevés. A parasztok kínjaira legyintéssel válaszoltak Dargath erődjében, nem foglalkoztak senki és semmi mással, mint saját magukkal.
A külvilágtól elszigetelődve tengődtek poros, kopott páncéljaikban, mintha ők maguk is meghaltak volna, mint környezetük.
Dargath kezdte elveszíteni megbecsülését az erődjén kívül állomásozó lovagok köreiben, akik titkon azon morfondíroztak, mi tévők legyenek? Vegyék át az irányítást Sötétföld felett, vagy próbálják észhez téríteni örök révületben szenvedő urukat?
Kevesen voltak ahhoz azonban, hogy az ország legerősebb erődje felé vonuljanak, így hát nem maradt választásuk, mint tovább várni. Várni a csodát, amely megszabadítja őket a súlyos átoktól. Sok lovag maga mögött hagyva címét, letette a kardot és hazatért családjához.
Hollófészek erődjének vasrostélya megcsikordult. Ritka esemény volt ez, melyre még Sötétföld ura is felkapta a fejét. Úgy vélte újabb panaszkodó földművest eresztettek be a kapunál állomásozó katonái, aki panasszal érkezett, hogy elrabolták a lányát, vagy a fiát, vagy lemészárolták a nyáját. Dargath belefáradt már az efféle panaszokba, rendszerint hazaküldte ezeket az embereket, tudtára adva, hogy majd lovagjai intézkednek az ügyben, valójában azonban a füle botját sem mozdította az ügy érdekében.
A nehéz fém zajai bejárták szinte az egész erődöt. Lakói hozzászoktak már a monoton hangokhoz, varjúkárogás, a szél zúgása és fekete páncéljaik csörgésének zajaihoz, no meg a lovardából kiszűrődő hátasok nyerítéshez.
Nem telt bele sok idő, Dargath termének ajtaja kitárult, ahogyan várta.
- Uram! – lépett be egy lovag. – Vendéged érkezett.
Dargath unottan felsóhajtott, miközben állát a tenyerébe támasztva fordította tekintetét katonája irányába.
- Egy újabb paraszt a panaszaival? – kérdezte lemondóan.
- Nem uram! – felelte a lovag. – Egy afféle kalandor.
Dargath fészkelődni kezdett nehéz vastrónján.
- Valóban? – kérdezte. – Akkor mutasd meg neki az erőd kijáratát!
- Uram! – ellenkezett a katona. – Azért jött, hogy felajánlja a segítségét.
Dargath tekintetébe érdeklődés szikrája költözött.
- Segíteni? – arca gúnyos fintorba rándult. – Egy földönfutó senkiházi?
A lovag nem felelt. Némán ácsorgott tovább, várva ura parancsát.
- Hozd elém! – utasította végül a nagyúr. – Kíváncsi vagyok erre a „kalandorra”.
A katona csörömpölve meghajolt, majd eleget tett a parancsnak és hamarosan ismét megjelent a terem ajtajában, nyomában az idegennel.
Dargath alaposan szemügyre vette a váratlan jövevényt, amint az végigsétált a teremben egyenesen a színe elé.
Lassan, kimérten közeledett, tekintetét mindvégig a nagyúron tartotta, akinek csupán fehér, rövidre nyírt szakálla és ősz haja ütött el ruházata és páncélzata darabjaitól. Különösképp állta Dargath tekintetét, ami nem volt elmondható eddigi vendégeiről. A nagyúr némi elismeréssel tekintett a férfira, aki magabiztosan lépett a „trónja” elé.
Sötétföld ura tetőtől talpig végigmérte az előtte álló férfit. Nagyjából megítélve úgy húsz évvel lehetett fiatalabb, mint ő. Harmincas évei elején járhatott. Hosszú fekete haja a vállára borult, sötét szemei olyanok voltak, akár egy ragadozó madáré. Bal szemét egy vágás keresztezte, mely inkább ékesítette arcát, mint csúfította. Egyszerű fekete bőrmellényt hordott, melyek elfedték karcsú, szálkás testét, izmos karjai azonban csupaszul pihentek az oldalánál. Kesztyűi kikoptak már kissé a markánál, akárcsak kardjának markolata, melyet a hátára szíjazott egy fekete bőrtokban. Mindez elárulta, hogy nem először forgatta már a fegyverét. Vastag bőrövén csupán az erszénye lógott és egy tasak, melyben valószínűleg tűzszerszámot hordott magával. Nadrágja, mely ráfeszült izmos combjára, hasonló színben játszott, mint a mellénye, talán egy kissé fakóbb és kopottabb volt. Kitűnően megmunkált bakancsa hosszú utazásról árulkodott jobb lábának szárára egy hosszabb tőr volt felszíjazva.
- Beszélj! – legyintett a kezével Dargath. – Mit akarsz?
- A segítségemet jöttem felajánlani Sötétföld ura. – mondta mély hangján a férfi.
- A segítségedet höh! – horkantott Dargath. – Megtudhatnám a nevedet idegen?
- Vándor vagyok!
A nagyúr szemei összeszűkültek, megmarkolta trónja karfáit és előrehajolt.
- A nevedet kérdeztem! – sziszegte fogvicsorgatva.
- A nevem Vándor uram! – hangsúlyozta a szavakat a férfi.
Dargathról minden ember tudta, hogy kegyetlen és hirtelenharagú, ezért mindenki megalázkodó, félelemmel teljes hangnemben beszélt a nagyúrhoz, akinek kifejezetten tetszett, hogy így rettegnek tőle. A pimaszságért nem egy embert húzatott már karóba, vagy küldött a bitófára. Ez az idegen azonban szemmel láthatóan egy csöppet sem tartott Sötétföld urának haragjától. Magabiztossága kezdte idegesíteni Dargathot, mégis érdeklődést keltett benne ez a férfi.
- Vándor! – ízlelgette a szót Sötétföld ura. – Különös név nem gondolod?
- Ha ön is különösnek találja.
- Milyennek találod Sötétföldet idegen? – kérdezte Dargath.
Vándor kilesett a szűk ablaknyíláson, mintha csak most először venné szemügyre a tájat.
- Hű a nevéhez. – felelte a férfi.
Az ajtóban álldogáló lovag páncélja megcsörrent, ahogy összerezzent a sértő szavak hallatán. Dargath tekintete egy pillanat alatt elsötétült, sötét szemeiben harag szikrázott. Kevesen állták ezt a tekintetet, az idegen azonban megdöbbentő nyugodtsággal meredt az előtte tornyosuló alakra.
- Ha azért jöttél, hogy sértegess, azt ajánlom, távozz, még megteheted! – dörögte Sötétföld ura. – Kevesebbért is lógattam már fel hozzád hasonló alakokat!
- Mint már mondtam, azért jöttem, hogy felajánljam a segítségemet uram. – mondta higgadtan Vándor.
Dargath hátradőlt trónjában, kényelmesen elhelyezkedett.
- Úgy gondolod, hogy te, egy semmirekellő segíthet egy olyan ügyben, amit maga Sötétföld ura sem tud megoldani? – kérdezte a nagyúr.
Vándor hallgatott, némán meredt az ébenfekete páncélos alakra.
- Ha valamilyen csoda folytán mégis sikerrel járnál, milyen jutalomra számítasz Vándor? – kérdezte Dargath gúnyosan ejtve ki a nevet.
- Természetesen aranyra! – vágta rá Vándor.
Dargath hangosan felnevetett. A terem visszhangozni kezdett gunyoros kacajától, melytől az ablakon beröppenő madarak úgy menekültek ki a szabad ég alá, akárha kikergették volna őket.
- Örülj, ha az életedet megtarthatod idegen! – mondta mosolyogva a nagyúr, miután szóhoz bírt jutni.
Vándor nem kacagott, még csak nem is mosolygott. Dargath –t egyre jobban idegesítette az idegen jelenléte, mégis egyre inkább tiszteletet érzett iránta.
- Nos, rendben van! – csapott páncélkesztyűs öklével a karfára a nagyúr. – Ha megszabadítasz bennünket az átoktól, ezer arany üti a markodat.
Vándor néma bólintással jelezte, hogy elfogadja az ajánlatot.
- De én mondom neked! – hajolt ki ismét székéből Dargath, szélesen vigyorogva. – Örülhetsz, ha túléled az első éjszakádat odakint a rengetegben.
Ismét harsány nevetés visszhangozta be a termet, ahogy a nagyúr gúnyosan és kárörvendően kacagott az előtte álló férfin.
Vándor nem szólt többet. Hátat fordított Sötétföld urának és elhagyta a termet. Sokáig hallotta még az őrült hahotázást, még az udvaron is, sőt az erőd főkapuján túl a mezőkön is. Megsimogatta lovának nyakát és vissza sem nézve Hollófészekre, lassan maga mögött hagyta az erődöt.