Napló helyett 4. rész

4. Fájdalmas találkozás
Szeptember végén, egy szombat késő délután csörgött a telefonon. Kristy volt az. Idegesen hadart a telefonba:
- Eve, tudnál nekem segíteni? Lilly belázasodott, el kell vinnem orvoshoz és Sam-et nem tudom kire hagyni. Bill ügyel a kórházban, a bébiszitter beteg, anyám elutazott, senkit sem találok. Sam ötlete volt, hogy hívjalak fel.
Kristy telefonja felzaklatott, de természetesen igent mondtam.
- Persze Kristy, megyek, csak mondd meg a címet, mert már nem emlékszem. Fél óra múlva ott vagyok.
A gyerekzsúr óta nem jártam náluk, Kristy néha felhívott, érdeklődött, hogy vagyok, kérte, hogy találkozzunk, de mindig elhárítottam, valami mondvacsinált okkal. Nem akartam, hogy Phil úgy gondolja, miatta barátkozom Kristyvel. Nem volt könnyű odamennem, de persze szívesen segítettem Kristynek.
Már készenlétben várt.
- Nagyon rendes vagy Eve, olyan hálás vagyok. Lillynek nagyon magas a láza és már volt egyszer lázgörcse, nagyon ijesztő volt, nem akarom, hogy újra megtörténjen. Nem volt kihez fordulnom.
- Kristy, hagyd már, szívesen jöttem. Menj már az orvoshoz, Lilly tényleg elég rosszul néz ki.
Kitessékeltem az ajtón és Samhez fordultam.
- Szia Sam! Nagyon aranyos vagy, hogy eszedbe jutottam. Mit szeretnél játszani?
Sam hozta a legoját, építettünk egy kicsit, aztán hozta a dinoszauruszos könyvét, amit tőlem kapott és abból olvastam neki. Nyugodt, okos kisgyerek volt, jól kijöttünk egymással. Közben beesteledett, vacsorát adtam neki.
Aztán befutott Kristy és Lilly. A kislány már jobban nézett ki, a lázrózsák halványodtak, édesdeden aludt az édesanyja karjában.
Kristy lefektette Lillyt, és addig megfürdettem Sam-et, lefektettem és olvastam neki, amíg el nem aludt.
Kimentem a nappaliba, már Kristy is ott volt, kissé nyugodtabban. Ismét hálálkodni kezdett, de félbeszakítottam.
- Eve, igyunk egy italt a nagy izgalomra, aztán készítek valami vacsorát. – javasolta később.
- Inkább megyek, Kristy. – szabadkoztam.
- Maradj! Végre találkoztunk, nem mehetsz el csak így. Gyere, legalább igyál egyet.
Töltött egy italt mindkettőnknek és befészkelte magát a kanapéra.
- Nem tetszel Eve. Olyan nyúzott vagy és nyugtalannak látszol. Minden rendben?- kérdezte.
- Biztosan a fáradtságtól van, eléggé húzos volt a munka mostanában. - hárítottam el.
- És mi van Phillel? – kérdezte kíváncsian.
- Mi lenne? Nem tudom. Elutazott két hónapja. – feleltem.
- De együtt vagytok, ugye? – kérdezte ártatlanul.
- Együtt? Kristy, mi a szó igazi értelmében nem voltunk együtt, nem jártunk. Két hetet sem töltöttünk együtt, aznap beszéltem vele utoljára, amikor elutazott. Azóta semmi. – hadartam.
- Ti nem jártatok? Nem hiszem el. – rázta a fejét értetlenül. – Te vagy az első lány, akit hosszú idő után elhozott magával egy családi eseményre. Olyan meghitt volt köztetek a kapcsolat, örültem neki, hogy egy normális lány van a közelében.
- Csak másfél hetünk volt együtt, igaz az csodás volt szerintem. De nem akarok erről beszélni, nem ígért semmit és mégis alig éltem túl. – Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
- De mi történt?- firtatta tovább.
- Nem tudom Kristy, biztosan félreértettem, tudat alatt mégis vártam valamit. Megzavart, hogy elhozott ide, hogy bemutatott a barátainak, azt hittem talán fontos vagyok neki egy kicsit. Azt mondta gondolkodnia kell, de  azóta sem egy telefon, sem egy email. Semmi. Iszonyúan szenvedtem, most már egy kicsit jobb volt. Legalábbis azt hittem.
- Akkor mégsem a sok munkától nézel ki ilyen pocsékul? Nem értem… - ingatta a fejét.
- Mit nem értesz? – kérdeztem.
- Phil sokszor hív telefonon és mindig tudni akarja, hogy találkoztam-e veled, tudok-e valamit rólad. Akkor téged miért nem hív fel? Talán, ha te felhívnád…– kérdezte értetlenül.
- És mit mondjak neki? Hogy két futó kaland között felhívhatna? Nem. Lehet, hogy inkább hazautazom. Elmegyek Londonból. – már magam is elhittem, amit mondok.
- Nem mész sehová. Ugye nem fogsz emiatt elfutni? Majd hazajön és biztosan tisztázódik a helyzet. Az öcsémnek nem erős oldala a problémamegoldás, jobban szereti, ha azok maguktól megoldódnak. Biztosan ő is vívódik, ahogy te. Ha hazajön, megteheted az első lépést. – bíztatott, nem sok sikerrel.
- Nem tudom, Kristy. Most inkább megyek. – álltam fel.
- Nem Eve, itt maradsz. Megvacsorázunk és itt alszol. Kész, nincs vita. Te segítettél nekem, én is segíteni szeretnék neked. Ez a minimum. – jelentette ki.
- Ok, csak ne beszéljünk erről többet, jó? – kértem.
Közösen készítettünk vacsorát, és megvacsoráztunk. Kristy rendkívül szórakoztató egyéniség volt, majdnem elfelejtettem az össze bajomat. Az elmúlt időszakban talán ő volt az egyetlen, akivel őszintén tudtam nevetni.
Majdnem éjfél volt.
- Gyere, megmutatom a vendégszobát.
Felmentünk, Kristy megágyazott, gondoskodott rólam, még pizsamát is készített ki. Aztán leült az ágy szélére.
- Eve, mégis muszáj beszélnünk róla. Phil néhány napja küldött a gyerekeknek egy csomagot és neked is volt benne valami. Azt kérte, hogy adjam oda neked. Azt nem tudom, hogy gondolta, hiszen mindig mondtam neki, hogy nem találkozom veled, de ezt kérte. Várj, behozom.
Ezzel kiment, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Már „majdnem” lezártam, erre Phil Duchanan visszacsempészi magát az életembe.
Kristy hozta a borítékot. Odaadta. Egy cd volt benne, semmi üzenet.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom, egy cd. Szólamok nagy találkozása, szerző Phil Duchanan. Szeretettel Kissy-nek – elcsukló hangon olvastam fel.
- Te érted, ez mit jelent?  - firtatta Kristy.
- Egyszer azt mondta, hogy ami köztünk van, az a szólamok találkozása. Biztosan ez a búcsúajándék! – a könnyeim hangtalanul csorogtak.
- Vagy lehet, hogy a bocsánatkérés! – bíztatott Kristy, de nem ment vele sokra. -  Nyugodj meg Eve, ne haragudj, nem tudtam, hogy így fel fog zaklatni. Fürödj meg és feküdj le. Én addig megnézem Lillyt és benézek még hozzád.
Hallgattam rá. Megpróbáltam lehiggadni, lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba. Nézegettem a cd-t és azon gondolkodtam, lesz-e valaha bátorságom meghallgatni.
Ahogy Kristy belépett az ajtón, a nappaliban megszólalt a telefonja. Visszament, csak szófoszlányokat hallottam: „ Nem gondolod, hogy kissé késő van telefonálni? ….Nem….. Jól van. …. Igen. … Itt van… Nem kellett volna ezt tenned….. Tudom…….. Jó….. Rendben.”
Kristy visszajött és arcon csókolt.
- Aludj jól Eve. Nyugodj meg, minden rendben lesz. - Jó éjszakát kívánt, aztán kiment. Jól estek a vigasztaló szavak, de nyugtalan voltam.
Hirtelen ötlettel betettem a cd-t a lejátszóba. Hülye ötlet volt. Az a zene volt rajta, amit a Phil házában hallgattunk. A könnyeim peregni kezdtek, nem volt megállás. A párnába fúrtam a fejem, a fülemet befogtam, hogy ne halljam, de nem volt szívem kikapcsolni. Az időérzékem elhagyott, a zene szólt, én pedig zokogtam bánatomban, anélkül, hogy egy ütemet is hallottam volna belőle.
Azt sem hallottam, hogy mikor nyílt ki az ajtó. Azt sem érzékeltem hogy valaki bejött a szobába. Csak hirtelen, mintha hallucinálnék, meghallottam Phil hangját:
- Eve, kérlek ne sírj.
Megráztam a fejemet és még jobban szorítottam a kezemet a fülemre, nem akartam hallani ezt a hangot.
Egyszercsak azt éreztem, hogy valaki megfogja mindkét kezem és próbálja kiszabadítani a fülem:
- Eve, figyelj rám. Nyugodj meg! Ne sírj, itt vagyok veled.
Megint Phil hangja volt. Oldalra fordítottam a fejem és Phillel találtam szembe magam, ahogy ott guggolt az ágyamnál és kétségbeesve nézett rám.
Ahogy megláttam, csak még inkább kitört belőlem a zokogás. Próbált csitítani.
- Kérlek Eve, ne sírj, itt vagyok. Nem bírom nélküled. – suttogta. Még mindig nem hittem el, hogy nem a fantáziám játszik velem. Magához ölelt és a karjában lassan megnyugodtam.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem még mindig hüppögve.
- Látnom kellett téged. Hiányoztál. – szája az ajkamat kereste, de elhúzódtam, kibújtam az öleléséből. A dühöm kezdett felülkerekedni.
- És azt gondoltad, hogy mert eszedbe jutottam, mindjárt a karjaidba omlok? – ellöktem magamtól. - Tünj a fenébe Phil Duchanan!
Phil döbbenten meredt rám, egyáltalán nem erre a reakcióra számított. Én pedig egyre jobban behergeltem magam, muszáj volt kétségbeesett dühömet kiadni.
- Most mit keresel itt Phil? Engem? Hol a fenébe voltál két hónapig? Hogy voltál képes arra, hogy még egy mondatra, egy szóra sem méltattál? Miért kellett így megaláznod? Azt gondoltad, hogy megjelensz itt, kisajtolod magadból, hogy nem bírod nélkülem és visszamászhatsz mellém az ágyba? Ne szórakozz velem, rendben? – olvastam a fejére dühödten. Mérgemben még a könnyeim is felszáradtak.
- Én csak reméltem …. – kezdte, aztán megrázta a fejét. – Biztosan félreértettem. … Azt hiszem, nem kellett volna idejönnöm. Kérlek bocsáss meg. – tette hozzá távolságtartóan. Néhány másodpercet várt még, aztán szótlanul kiment a szobából.
Megrökönyödve meredtem utána. Nem hittem el, hogy megtette. Hogy elment. És azt sem hittem el, hogy én megtettem. Hogy elküldtem, hogy nem szóltam neki, mennyire hiányzik, maradjon velem. Kiültem az ágy szélére és lázasan gondolkodtam, hogy mit tegyek. De cserbenhagytak a gondolataim, üres volt a fejem és kába. A szemem szúrt, a könnyeim hangtalanul újra elkezdtek csorogni. 
Messziről mintha szóváltást hallottam volna, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Aztán ajtócsukódás hangját. Ezt biztosan nem képzeltem. Elment.
Szinte önkívületben elkezdtem felöltözni. „El innét! Csak el innét!” – hajtogatta egy hang a fejemben.
De nem volt erőm elmenni, visszaroskadtam az ágyra és csak folytak a könnyeim.
A zene még mindig szólt. A dalt, amit most hallottam, még nem ismertem. Rettentő szomorú volt, reménytelen, szinte rémült.
„ ... bocsáss meg, hogy nem ismertem fel,
bocsáss meg, hogy elengedtelek…
…...hiányzik a nevetésed, a titkos összekacsintás,
hiányzik az ölelésed, a forró vágy….
…...a szavaid erőt adnak,
az ölelésed szerelmet,
a sóvárgásom utánad erősebb,
mint azt valaha képzeltem.
…...Nyilván hazugnak tartasz
vagy gyenge jellemnek,
de kérlek ne ítélj el,
ilyen még sosem történt velem.
Vágyom rád, a kezedet akarom fogni,
A szomorúságot ajkadról lecsókolni,
Suttogva szerelmet vallani,
Válladat átölelve bolondozni,
Minden titkomat elárulni……
…...Kérlek bocsásd meg,
hogy önző módon elengedtelek,
ha ezt végighallgattad úgyis érzed,
menthetetlenül szeretlek téged.”
Vége lett. Süket csend volt a szobában. Ültem magam elé meredve, mint egy bolond. Üres voltam belül. Fájt a szívem, a lelkem. A testem reszketett, szinte vacogtak a fogaim, levegőt is alig kaptam. Úgy éreztem, hogy darabokra hullottam, szétestem. A szívem úgy verdesett, mint egy fogságba esett kismadáré, de nem az izgalomtól, hanem a rettenettől. Iszonyú rosszul éreztem magam, hányingerem volt és szédültem.
Kopogtattak az ajtón. Kristy volt az. Elszörnyedve nézett rám. Leült mellém és átkarolta a vállam.
- Eve! Mi van veled? Mi történt? Hogy nézel ki? Hova készülsz?
Megráztam a fejem.
- Nem tudom. – suttogtam sírva. – Hagytam, hogy elmenjen, Kristy, hagytam, pedig nem lett volna szabad. Nem tudom, hogy történt. Hogy lehetek ilyen hülye? Mindent tönkretettem. – már hangosan zokogtam Kristy vállán.
- Eve! Egyáltalán nem vagy hülye. És nem tettél tönkre semmit. – vígasztalt. – Phil megbántott?
- Nem lett volna szabad kezdenem vele! Hiszen nálam jobban senki nem ismeri ….. Hogy kerülök én ide Kristy? Mit keresek itt? – hadartam feldúltan.
- Mondd Eve! Megbántott? Phil megbántott téged? – kérdezte Kristy.
Hallgattam és gondolkodtam.
- Nem, Kristy. Phil nem bántott meg. Nem ígért semmit. Én bántottam meg saját magamat. Nem kellett volna ……
Hirtelen rájöttem, hogy épp Phil nővére vállán sírom el a bánatomat és elszégyelltem magam.
- Ne haragudj rám Kristy, azt hiszem jobb, ha mégis elmegyek. – tértem észhez.
Megtöröltem a könnyeimet és elkezdtem összeszedni a holmimat. Kikapcsoltam a lejátszót, de a cd-t otthagytam a lejátszóban. Kristy csak ült és szótlanul nézte mit csinálok. Aztán lassan felállt, odalépett hozzám, megfogta a karomat:
- Várj, kérlek, ne menj el Eve! Adj neki egy lehetőséget. Csak egyet.
Phil ebben a pillanatban lépett be a szobaajtón. Szótlanul meredtünk egymásra. Kristy csendesen kiment és betette maga mögött az ajtót.
Mi csak néztünk egymás szemébe hosszú perceken át. Aztán Phil odalépett hozzám, megfogta a kezem, ujjaival szorosan átkulcsolta az ujjaim. Nem ellenkeztem, nem húzódtam el. Aztán keze lassan feljebb vándorolt a karomon. Átkarolta a vállamat, magához húzott, egyik karjával szorosan átölelt, másik kezével a fejemet a vállára fektette és nyugtatóan simogatta. Nem szégyelltem magam, olyan szorosan öleltem át, ahogy tudtam, érezni akartam minden porcikáját. A könnyeim kibuggyantak a bennem dúló érzelmi viharoktól.
Hosszú idő telt el, míg megnyugodtam és elhittem, hogy őt ölelem.
- Eve, kérlek bocsáss meg. Nem akartalak bántani. Kérlek, ne küldj el! – esdekelt halkan.
Csendesen sirdogáltam a vállán. Hát hogy küldeném el? Hiszen erre az ölelésre vágytam a világon a legjobban.
- Phil, hol voltál eddig? – kérdeztem zaklatottan.
- Ne most Eve, majd később. Most az a fontos, hogy megtaláltalak. Azt hiszem, beléd szerettem. – még szorosabban húzott magához és így ölelt hosszú perceken keresztül.
Ölelése biztonságos volt és meleg. A lelkem kezdett átmelegedni, az a jeges rémület, ami az elmúlt két hónapban egyre jobban elhatalmasodott rajtam, kezdett felengedni.
- De miért nem jelentkeztél? – kérdeztem még mindig felzaklatva.
- Eve, itt maradsz velem? Kérlek! – nézett rám reménykedve.
Csak bólintottam, és még mindig szorosan öleltem.
Egy idő után kibontakozott ölelésemből.
- Csak egy pillanatra Eve, hadd nyugtassam meg Kristyt, őt is sikerült felzaklatnom.
Kiment az ajtón és én halk, de határozott szóváltást hallottam. Aztán Kristy megkönnyebbült nevetését.
Csend lett. Phil fellélegezve jött be a szobába.
- Kristyt talán sikerült kiengesztelnem. – sóhajtott egy nagyot. Csak téblábolt, mint aki nem találja a helyét, végül odajött hozzám és félénken átkarolt. – És téged Eve? Téged sikerül valaha kiengesztelnem?
Szeme bocsánatkérően csillogott, ahogy a szemembe nézett. Arcomat két kezébe fogta, hüvelykujjával megnyugtatóan simogatott, pillantása úgy tartott fogva. Mindent láttam a szemében. A megbánást, a bocsánatkérést, a reménykedést és a vágyat.  De leginkább azt láttam, ahogy szerelmesen néz engem.
Átöleltem a nyakát és közelebb húztam magamhoz. Csak pár centi választott el tőle. Éreztem, ahogy a várakozástól izgatottan veszi a levegőt, ahogy én is, de nem mert kezdeményezni.
- Megcsókolnál Phil? Megcsókolnál végre? – suttogtam zaklatottan.
Mire a kérdés végére értem, Phil már csókolt is. Mikor megtalálta az ajkamat, féltőn átölelt és szorított magához, hogy moccanni sem bírtam. És csak csókolt, először gyengéden, kutatóan, aztán egyre bátrabban, mohóbban, megkönnyebbülten. Először csak hagytam, élveztem, ahogy forró csókjai elborítják az ajkam, végül egyre mohóbban csókoltam vissza.
Mikor elfogyott a levegőnk, egymás nyakába fúrtuk a fejünket és ott álltunk a szoba közepén mozdulatlanul.
Aztán Philből ömleni kezdett a szó.
- Nem tudtam, hogy mi ez, ami köztünk kialakult. Úgy vonzottál, mint a mágnes, de nem tudtam, hogy ez csak testi vonzalom vagy más is. Nem akartam, hogy hatással legyél rám. Az egyik felem azt kívánta, bárcsak velem lennél, a másik felem menekült előled. Szenvedtem,  de nem akartam személyes kapcsolatot veled, amíg nem értettem meg, hogy mi történt, hogy ne befolyásolhass. Mire rájöttem, hogy miért hiányzol, már túl hosszú idő telt el, már késő volt. Nehezen ment a munka, senki nem értette – én sem - , hogy mi van velem. Nem tudtam, hogy mondjam meg neked… Hívjalak fel telefonon és mondjam el „Eve, rájöttem, hogy mindenkinél jobban kedvellek, hogy hiányzol nekem”? Ez hülyeségnek tűnt.  Éjszakánként rád vágytam és azt tervezgettem, hogy mondjam el neked… Végül kértem három napot és eljöttem. Elmentem hozzád és nem voltál otthon. Megrémültem, hogy lehettem olyan önhitt barom, hogy azt hittem vársz rám? Már lehet, hogy új fiúd van, vagy már nem is vagy itt, elköltöztél, hazautaztál. Iszonyú volt. Kétségbeestem, hogy elkéstem. Akkor hívtam fel Kristyt. – ajka az ajkamat kereste újra. Nem ellenkeztem. Újra és újra mohón megcsókolt.
- Szeretlek Eve, nem akarlak  elveszíteni. Veled akarok beszélgetni, téged akarlak ölelni, veled akarok szeretkezni, téged akarlak, csak téged. – suttogta izgatottan.
Összezavarodva hallgattam. „Biztosan rólam beszél? Hiszen két hónapig tudomást sem vett rólam! Nem fog újra megbántani?” Ezek és hasonló gondolatok cikáztak az agyamban. Aztán belenéztem a szemébe és láttam, hogy mennyire kétségbe van esve. Ha valahol mélyen lett volna ellenállásom, az is leomlott volna pillantásától. De nem is volt.
Azért tudni akartam, hogy valóságos-e vagy csak képzelődöm. Beletúrtam a hajába és szorosan átöleltem a nyakát. Ott volt, tényleg. Szorított magához, ahogy csak bírt.
- Én is szeretlek Phil. Azt hiszem, az első perctől. – suttogtam megindultan. - De ezt még egyszer nem teheted meg velem.
Bár az utolsó mondatom elég szigorúnak hallatszott, boldogan és megkönnyebbülten simultam bele ölelésébe és hagytam, hogy testem minden porcikája érezze őt. Az enyém volt. És én az övé.
Szinte egész éjjel ébren voltunk. Csak feküdtünk összebújva szó nélkül egymás karjaiban, élveztük a másik illatát, bőre melegét, lélegzetvételét, szívdobbanását. Nem akartunk egy másodpercet sem elmulasztani ebből az érzésből. Izgatóbb volt, mint a legizzóbb szeretkezés. Hajnal felé nyomott el mindkettőnket az álom.
Arra ébredtem, hogy iszonyú rosszul vagyok. Görcsölt a hasam és erős hányingerem volt. Kibotorkáltam a fürdőszobába, a fájdalom olyan erős volt, hogy fel sem bírtam egyenesedni. A hányingeremet sem bírtam tovább visszatartani.
Phil felébredt a zajokra, utánam jött, mikor meglátta, hogy milyen állapotban vagyok nagyon megrémült:
- Mi a baj Eve?
- Nem tudom. – nyögtem a fájdalomtól összegörnyedve. – Iszonyúan fáj és görcsöl a hasam. Nem tudok kiegyenesedni. – már a könnyeim is potyogtak kínomban.
Odarohant hozzám:
- Gyere feküdj vissza az ágyba!
Kitámogatott, lefektetett, de nem lett jobb. Összegömbölyödve feküdtem, próbáltam lazítani, de nem tudtam, az újra és újra jelentkező fájdalom ismét görcsbe rántotta a testemet.
Közben hallottam, hogy Phil telefonál:
- Szia Bill, Phil vagyok! Eve-nek iszonyatos fájdalmai vannak, beviszem hozzád a kórházba. … Nem tudom, erre ébredt. …. Nem, ne küldjél mentőt, én gyorsabb leszek.
Már Kristy is ott sürgölődött körülöttem, biztosan Phil szólt neki. Segített felöltözni és kitámogattak a Phil autójához.
A külvilágból nem sokat érzékeltem, csak azt, hogy Phil folyamatosan dudál és rettentő gyorsan hajt. Engem is szemmel tartott, figyelte, hogy nem rosszabbodik-e a helyzet.
A kórház előtt hordággyal vártak, Bill azonnal kezelésbe vett.
Bevittek egy vizsgálóba, Bill azonnal felmérte a helyzetet, már hozták is a fájdalomcsillapítót és a görcsoldót és azonnal bekötötték az infúziót.
Valamelyest javult a helyzet, így Bill ki tudott faggatni a körülményekről és meg is vizsgált. Mikor a hasamat megnyomkodta, ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Phil fájdalmas képpel követte az eseményeket.
- Eve, tudsz arról, hogy esetleg terhes vagy?- kérdezte Bill. Nemet intettem a fejemmel. – Valószínűleg vakbélgyulladásod van, de azért ki kell zárnunk a méhen kívüli terhesség lehetőségét. Néhány vizsgálatot elvégzünk, addig kapsz egy szobát. Értesítsünk valakit? – kérdezte.
- Nem kell, nincs itt senkim. – válaszoltam.
- Én itt vagyok. – vettette közbe Phil.
- Igen Bill, ő itt van velem. – próbáltam mosolyogni.
Beköltöztettek egy szobába, a nővérek jöttek-mentek, vért vettek, elvégezték a vizsgálatokat. Phil végig velem maradt.
Kis idő múlva Bill visszajött.
- Van egy jó és egy kevésbé jó hírem. Szerencsére a méhen kívüli terhességet kizártuk, de Eve, sajnos akut vakbélgyulladásod van, amit azonnal meg kell műtenünk. A műtétet én fogom elvégezni, ha neked is megfelel. Mindjárt hozzák a szükséges nyilatkozatokat és hozzá is látunk. Ne ijedj meg nagyon, rutinműtét. A heg alig fog látszani, megígérem. Kit írhatunk be közvetlen hozzátartozónak, akit értesíteni lehet bármilyen eshetőségben?
- Nincs senkim Angliában. – válaszoltam kissé ijedten.
- Engem beírhattok Bill, ha neked is megfelel, Eve. – simította  meg Phil a kezem. – Itt maradok, amíg kórházban leszel.
- Bill, jó lesz így. - feleltem.
Elkészült a papírmunka, aztán már toltak is be a műtőbe. A fájdalomtól és az egész éjszakai nem alvástól olyan fáradt voltam, hogy azon kívül, hogy Phil az utolsó percig szorította a kezem, alig érzékeltem bármit is.
Mikor a műtét után felébredtem, Phil akkor is ott ült az ágyam mellett és aggódva figyelt. Mikor látta, hogy magamhoz tértem, odahajolt és megcsókolta a homlokomat.
- Légyszíves máskor ne ijesztegess! Tudom, hogy haragszol rám, de ne ilyen fájdalmasan büntess, kérlek! Jobban vagy? – érdeklődött.
- A maratoni futásban még nem indulnék, de a reggelinél sokkal jobban vagyok. – próbáltam mosolyogni. – Miért haragudnék rád? Inkább hálás vagyok, hogy itt vagy velem. Meddig tartott a műtét?
- Körülbelül egy órát voltál a műtőben. Ne aggódj, minden rendben van, beszéltem Bill-lel. – nyugtatott meg.
- Jól megünnepeltem hogy visszajöttél, igaz? Mikor kell utaznod? – kérdeztem szomorúan.
- Nyugi, maradok, még egy hetet. Kicsit át kellett szervezni a forgatást, de megoldották.
Nem is bírtam örülni, mert Bill jött be a szobába. Rám mosolygott és nyugodt hangon beszélni kezdett:
- Látom Eve, már sokkal jobb színben vagy. Nincs ok az aggodalomra, minden rendben ment, pár nap és mehetsz haza. A vágás meg sem fog látszani. Amint úgy érzed, kellj fel, a nővérek majd segítenek. De látom, van aki nagyon vigyáz rád. – megsimította a kezem és indult kifelé.
- Phil, egészen új oldaladról mutatkozol be! – kacsintott Philre és ezzel kiment.
- Phil, mennyi idő van? – kérdeztem bágyadtan, mikor Bill kiment. – Menj el nyugodtan. Aludnék egy kicsit.
- Kora délután van, három óra múlt. Kristy is érdeklődött felőled, kérdezte, hogy ne küldjön-e be valamit. Én pedig felugranék hozzád, mondd, hogy mit hozzak el.
Félálomban elsoroltam néhány dolgot, Phil búcsúzóul megcsókolta az arcom és elment azzal, hogy néhány óra múlva visszajön. A fájdalomcsillapítók és a fáradtság hatására mély álomba zuhantam.
Mire felébredtem, Phil már újra ott ült az ágyam mellett.
- Nem álmodom, tényleg itt vagy, Phil? – próbáltam elérni a kezét. Odaült az ágyam szélére, megsimította az arcom, megfogta a kezem, az arcához szorította, majd az ajkához emelte és megcsókolta.
- Olyan hülye voltam Eve, majdnem elveszítettelek, kérlek, bocsáss meg.
- Phil, ez csak egy vakbélgyulladás, ebbe nem szoktak belehalni! – próbáltam viccelődni, de tudtam, hogy nem erről beszél.
- Tudod, hogy nem erről beszélek Eve. Vígasztal, ha azt mondom rettenetes volt ez a két hónap? – kérdezte.
- Nem vígasztal, nekem is borzalmas volt, elhiheted, olyan rideg hangú utasításokat írtál nekem, mintha nem is ismernél. Nem ígértél semmit, de lehettél volna barátságosabb. De fátylat rá, most itt vagy és csak ez számít. – mosolyogtam rá.
- Túl jó vagy hozzám, nem érdemlem meg. – ostorozta magát.
- Nem tehetek róla, ilyen áldott jó a természetem. Ráadásul, beléd estem, ami egy ilyen sármos férfiú esetén érthető, ugye? – húztam magamhoz. – Talán egy csók kiengesztel.
Hosszan, lágyan csókolt meg. A gyönyörtől összerándult a testem, ezt a varratom rosszul tűrte, fájdalmasan felnyögtem.
- Valami baj van? – rémült meg.
- Semmi, semmi, úgy látszik friss vágással még csókolózni sem lehet, ekkora élvezetet még nem bírok elviselni. – nevettem rá.
- Szeretlek Eve! – gyönyörű szürkészöld szeme szinte belefúródott az enyémbe.
- Nem ér Phil, ilyen pillantásokat sem tudok még elviselni. – könnyű csókot leheltem az ajkára és eltoltam magamtól. – Sikerült mindent elhoznod? Szeretnék lezuhanyozni. Segítségre lenne szükségem, szólnál a nővérnek?
- Én nem segíthetek? Szívesen segítek! – kérdezte.
- Inkább ne, nem szeretnék ilyen szerencsétlenül mutatkozni előtted. – tiltakoztam.
- Hát jó. – egyezett bele. – Szólok a nővérnek. Amíg végeztek, hozok valami könnyű vacsorát, nem ettél egész nap.
- Látod, ez jó ötlet. – simítottam meg a kezét.
Miután Phil elment, megmosakodtam, az ágyamat is eligazították. Sokkal jobban éreztem magam, de ez a kevés mozgás is rettenetesen elfárasztott. Lefeküdtem és lehunytam a szemem, próbáltam végiggondolni, hogy mi minden történt velem az elmúlt napon. Phil visszajött hozzám, megoperáltak és itt fekszem egy kórházi ágyon és Phil gondoskodik rólam. „Szeretlek! Eve, nem akarlak elveszíteni!„ – szavainak emléke mosolyt csalt az arcomra. Szinte éreztem, ahogy hozzásimulok, ahogy bőre perzseli az enyémet. Azt éreztem, hogy szinte lebegek a valószínűtlenségben.
Kopogtattak az ajtón, ez visszarántott az álomvilágból. Kristy volt az. Odasietett hozzám, átölelt, jobbról-balról megpuszilta az arcomat.
- Eve, úgy örülök, hogy jobban vagy! Nagyon megijesztettél. Phil mondta, hogy ne jöjjek be, de nem bírtam megállni. Hoztam egy kis finomságot és behoztam a cd-det is. Hoztam olvasnivalót is. Bill mondta, hogy a műtét rendben ment, úgy örültem neki. – hadarta.
Örültem Kristy-nek, olyan könnyed volt vele lenni.
- Aranyos vagy Kristy, tényleg nem kellett volna bejönnöd, de nagyon örülök neked. Lilly hogy van? Ki vigyáz most a gyerekekre? – kérdeztem.
- Lillynek már kutya baja, lement a láza. Bill van velük és nagyon örülnek neki. Mindketten puszilnak. Anyáék is jobbulást kívánnak.
- Mindenkit körbetrombitáltál? – nevettem.
- Ha nem is nyilvánvaló, anyám kedvel téged. Mesélj, mi a helyzet Phillel? – érdeklődött vidáman. - Ha hallottad volna, mennyire meg volt rémülve, mikor nem talált otthon és mennyire megkönnyebbült, hogy nálunk vagy? Ugye mondtam, hogy minden rendben lesz! – fecsegett tovább.
- Igen, úgy tűnik, minden rendben. – feleltem.
- Úgy tűnik? – felnevetett. – Higgy nekem Eve, Phil teljesen odavan érted. Szerintem fülig szerelmes beléd.
- Ki fülig szerelmes? – mindketten összerezzentünk Phil hangjára. Észre sem vettük, hogy kinyílt az ajtó.
- Látom, nagyon jól megértitek egymást. – dohogott vidáman Phil. – Remélem, hogy nem rólam pletykáltatok! – Közben odajött hozzám és egy könnyű csókot lehelt az ajkamra.
- Pletykáról szó sincs. – vágott vissza nevetve Kristy. – Csak képbe hoztam Eve-t és elmondtam neki, hogy fülig szerelmes vagy belé.
- Neked kellett képbe hozni?! – adta elő a műfelháborodást Phil. – Eve, tényleg Kristy kell ehhez?
- Dehogy! – pirultam el. – Rájöttem magamtól is.
Kristy hamarosan elköszönt, megígértette, ha bármi van szóljak és felajánlotta azt is, hogy kórház után költözzem hozzájuk.
Később megvacsoráztam és Phil pedig elővett két mobiltelefont.
- Ezt nekünk vettem, csak kettőnké. Ezeket a telefonszámokat csak mi tudjuk, ezen hívj, ha beszélni akarsz velem. Tudni fogom, hogy csak te kereshetsz. Én is ezen foglak hívni. – magyarázta.
- Akkor ez egyfajta szeretős telefon? – kérdeztem.
- Ez jó. Ezek a mi szeretős telefonjaink. Nincs kedved zenét hallgatni?
- Szeretős zenét? Kristy behozta a cd-t. De, szívesen meghallgatom veled.
Phil berakta a cd-t a lejátszóba, odabújt hozzám és átölelt. Hozzásimultam és elöntött ugyanaz a boldogság, mint amikor korábban Phil karjaiban hallgattam ugyanezt a zenét.
Phil karjaiban aludtam el és reggel ott is ébredtem. Kényelmetlen lehetett neki, de nem panaszkodott. Egész nap gondoskodott róla, hogy egyek, igyak eleget, később kiráncigált az ágyból, hogy sétáljunk egyet. Igazán gondoskodó ápoló volt. Sokat beszélgettünk, mesélt a forgatásról, a társasági eseményeken készült félreérthető fotókról, pedig nem is kérdeztem. Olyan jól éreztem magam vele, meg is feledkeztem arról, hogy kórházban vagyunk.
Egyszerre csak nagyon komoly képet vágott.
- Eve, tegnap délután kölcsönvettem a telefonodat és felhívtam édesanyádat. Elmondtam neki, hogy megműtöttek. – Az arcomon már látta a riadalmat. – Ne aggódj, megnyugtattam, hogy jól vagy. Kértem, hogy jöjjön el hozzád pár hétre. Pénteken érkezik. Megígértem, hogy ma telefonálni fogsz. Remélem, nem haragszol, de úgy gondoltam, hogy tudniuk kell, hogy mi történt veled.
- Ez azért, jobb, mintha baleset történt volna velem, nem? Végül is vakbélgyulladása bárkinek lehet, igaz? Már biztos, hogy pénteken jön? – kérdeztem kissé aggódva, hogy mi vár rám a telefonban. – És mit mondtál, ki vagy? – Nem nagyon osztottam meg a magánéletemet az otthoniakkal.
- Ne aggódj, illedelmesen bemutatkoztam, mondtam, hogy a barátod vagyok. Légyszíves te is mondd el a mamádnak,  a British Airways 516-os járatával jön Bécsből pénteken, a jegyet a reptéren a légitársaságnál veheti át. Hogy mikor utazik haza, majd eldönti. A gép 14.30-kor indul a Schwechatról, én pedig itt kimegyek elé a reptérre. Olyan izgatott volt, hátha félreértett valamit.
- Te már elintézted a repülőjegyet? –kérdeztem csodálkozva. – Tudja, hogy te az a bizonyos Phil Duchanan vagy?
- Szerintem fogalma sincs. – nevetett Phil. – Mindenbe belegyezett, a repülőjegynél tiltakozott  egy kicsit, de végül rám hagyott mindent. Mondd meg neki, nyugodjon meg, meg fog ismerni.
- Milyen rendes vagy, hogy így gondoskodsz róla! – hálásan öleltem át.
- Azt akarom, hogy jó kezekben legyél. A legjobb lenne, ha itt maradna ebben a hónapban, amíg el kell utaznom. Tudom, hogy Kristy is ajánlkozott, de úgy gondolom, ilyen helyzetben jobban szereti mindenki a mamáját maga mellett. Légyszíves hívd fel. Lemegyek, járok egyet. – Már indult is.
Mire szólni tudtam, hogy erre egyáltalán nincs szükség, már nem is volt benn a szobában. Sóhajtottam egyet és tárcsáztam a mamát. Azonnal felkapta a telefont.
- Évike! Kislányom! Jól vagy? Annyira aggódom. – szinte sírt.
- Szia Mami! Ne aggódj, minden rendben, kivették a vakbelemet. Semmi más nem történt. – nyugtattam meg.
- De biztosan jól vagy, jól sikerült a műtét? Egyáltalán mi történt? Hogy kerültél kórházba és ki gondoskodik rólad? – nyugtalankodott tovább.
- Nyugi Mami! A műtét sikerült, már sokkal jobban érzem magam. Tegnap reggel rosszul lettem és Phil hozott be a kórházba, ahol azonnal megműtöttek. Jól vagyok, tényleg.
- De ki gondoskodik rólad? Melyik kórházban vagy? – kérdezősködött.
- Hát, Mami igazából fogalmam sincs melyik kórházban vagyok. Phil hozott ide és akkor nem igazán volt hangulatom a körülményeket ellenőrizni. Phil gondoskodik rólam és a nővére, Kristy is. Ne aggódj. A héten mehetek haza.
- De ki az a Phil? – kérdezte kíváncsian. – Nem is mondtad, hogy van barátod.
- Hát most mondom. Phil Duchanan a neve. Pénteken várni fog a Heathrow-n. – gyorsan elismételten, amire Phil megkért. Honnan és mikor indul a gép, mi van a jeggyel. – Megjegyezted?
- Meg, már tegnap is megértettem. Én is meg tudtam volna venni a repülőjegyet. – dohogott.
- Persze, hogy meg tudtad volna venni, de így egyszerűbb mindenkinek, nem?
- Jó, jó, de hogy fogom megismerni?
- Ne aggódj, meg fogod ismerni. Arra menj, amerre a tömeg van és egy-két fotós. – sóhajtottam.
- Évike, megmagyaráznád? Hogy érted, hogy meg fogom ismerni? – értetlenkedett.
- Jaj, Mami, Phil Duchanan-nak hívják, emlékszel?
- Úgy érted, az a bizonyos Phil Duchanan? De hát honnét ismered? Ő a barátod? Mióta? – már teljesen kész volt.
- Mondhatni, igen, ő a barátom. Nem túl rég óta.
- De honnét ismered? – firtatta tovább.
- Mami, ismerem és kész. Nem mindegy? – már kezdtem dühös lenni.
- Egyáltalán nem mindegy. Hogy kerültetek egy társaságba? Te is jársz ezekre a partikra, amiről az újságok írnak?
- Mami! Lassíts. Elmesélek mindent, ha itt leszel. De addig is, ne kürtöld el senkinek, úgysem hinnének neked. – sóhajtottam.
- Ez most csúnya megjegyzés volt, de rendben. Pénteken találkozunk. Még hívjál fel, jó? És addig is vigyázz magadra. Szeretlek.
- Én is szeretlek, Mami. És búcsúzz el a többiektől. Most egy hónapig rám vigyázol. Örülök, hogy találkozunk. Szia.
Letettem a telefon és már előre féltem az elkövetkező egy hónaptól. Azért a helyzet nem lesz ilyen idilli, mint ahogy most látszik. Közben eszembe jutott, felhívtam Johnt az irodából és elmondtam, hogy mi történt, hogy egy darabig nem tudok bejárni. Megegyeztünk, hogy újra hívom, mikor kijöttem a kórházból. Felhívtam Petert is, de már képben volt, Phil beszélt vele. Annak örültem a legjobban, hogy azt ígérte, a következő hónapban hazajön Londonba. Elsírtam magam az örömtől. Mondta, hogy lesz egy meglepetése is, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni.
Mire a telefonokkal végeztem, Phil már jött is vissza.
- Beszéltem Bill-lel, holnap megvizsgál, ha minden rendben van, akkor kedden hazaenged. Majd ellenőrzésre visszahozlak még a héten. – simította meg az arcom. – Mit szólsz hozzá, lesz két napunk kettesben. Szerinted hova vigyelek, haza hozzád vagy ki a házba?
- Szerintem egyenlőre hozzám. Még nem vagyok topon. Így jobb lesz. – olyan jó volt érezni a gondoskodást.
- A mamáddal minden rendben ment? Megnyugodott? – kérdezte.
- Szerintem majd akkor nyugszik meg, ha ideér. Remélem, nem trombitálja körbe az ismerősöket. Phil, biztosan van egyéb dolgod, mint engem őrizz. Menj nyugodtan a dolgodra, megleszek. – mondtam neki, bár egyetlen porcikám sem kívánta, hogy elmenjen.
- Most ez a dolgom, hogy rád vigyázzak. Nem maradok le semmiről. -  jelentette ki.
Letelepedett mellém az ágyba, magához húzott és szorosan átölelt. Egy darabig csendben élveztem az ölelését, aztán kikívánkoztak bennem dulakodó érzelmek.
- Próbálkoztam, hogy ne legyél hatással rám. De ha rám néztél, mindig eszembe jutott az első tánc. Hát mégis létezett az a bizonyos vonzerő! Gyenge voltam és épp azt a szabályt szegtem meg, amit legfontosabbnak tartottam magam előtt. Próbáltalak elfelejteni. Azután dühös voltam rád, mert úgy éreztem megalázol, hogy tudomást sem veszel rólam. És dühös voltam magamra is, nem értettem, hogy eshettem a csapdádba. – sóhajtottam szomorúan. - Tudod Phil, nem is emlékszem, hogy milyen volt azelőtt. Azelőtt, hogy beléptél az életembe. Már nem tudom, hogy milyen volt nélküled. Olyan, mintha mindig is mellettem lettél volna. Olyan furcsa érzés, mintha nem is lett volna előtted életem. Persze, tudom, hogy volt, de olyan jelentéktelennek tűnik.  – megkerestem az ajkát és megcsókoltam. Ő gyengéden visszacsókolt, aztán elhúzódott, tudta, hogy nem mehetünk egy ponton túl.
- Már régóta kerestem valakit, de nem tudtam, hogy te vagy az. Érdekesnek találtalak már az első találkozáskor, olyan volt, mintha rég ismernélek. Peter koncertjén eszembe jutott, hogy közünk lehet egymáshoz, őszintén viselkedtél velem, és ez teljesen elvarázsolt. Amikor tánc közben összesimultunk, úgy éreztem, történt köztünk valami. De olyan konok voltál, ellenálltál. Sokáig járt a fejemben, hogy kaphatnálak meg és ez a gondolat befészkelte magát a tudatalattimba. De aztán egyre távolabb kerültél tőlem. Nem is tudom, hogy akkor éjjel mi történt velem, miért jöttem el veled és miért erőszakoltam ki, hogy felmehessek hozzád. Elkezdtünk beszélgetni és megint olyan volt, mintha már rég ismernénk egymást. Az sem volt szándékos, hogy kihívtalak a házba, megtörtént, egyszerűen kicsúszott a számon és te beleegyeztél. Nem volt tervem arra az esetre, hogy nemet mondasz, talán tudtam, hogy nincs szükség rá. Mikor megfogtam a kezed, csak ösztönös volt, de úgy éreztem, mintha mindig is a te kezed fogtam volna, mikor összerázkódtál, tudtam, hogy nem vagyok közömbös neked. Minden olyan magától értetődő volt, megcsókoltalak és visszacsókoltál. Még sosem tapasztaltam ilyen heves érzelmeket a magam részéről, de az irányomban sem. Ez megijesztett, ez a heves, befolyásolhatatlan vonzerő. Ezért vittelek haza akkor vasárnap, szabadulni akartam tőle. De hétfőn már újra nálad voltam, látni akartalak, beszélgetni veled és ölelni. Olyan megnyugtató érzés volt megölelni téged. Minden másodpercre emlékszem abból a pár napból. Az elmúlt két hónapban ezek az emlékek egy percre sem hagytak nyugodni. Bevallom, sokszor álmodtam veled. Hallottam a nevetésed, éreztem az ölelésed, ahogy a tested megfeszül a karjaimban. Álmomban kerestelek az ágyamban és sosem találtalak. – nagyot sóhajtott. - És igen, próbálkoztam, vajon más irányában fellelhetők-e ilyen heves érzelmek, de hasonlót sem találtam és valójában nem is érdekelt senki más, állandóan te jártál a fejemben. Mikor elküldtem a cd-t, arra gondoltam, talán nem fogsz nagyon haragudni rám, de aztán rájöttem, hogy jönnöm kell, nem lesz elég, ha csak a hangodat hallom, amikor lesz elég bátorságom, hogy felhívjalak. Szeretlek Eve, igazán, tiszta szívemből. – sóhajtott és elhallgatott.
Nem volt erőm megszólalni. A könnyeim hangtalanul csorogtam végig a arcomon. Próbáltam megemészteni azt, amit hallottam, de szinte felfoghatatlan volt. Mikor észrevette, hogy sírok, először ijedten bámult rám, aztán rájött, hogy ezek nem a szomorúság könnyei, sokkal inkább a boldogságé. Végigcsókolta az arcomat, végül hosszan, követelőzve megcsókolta a számat.
Belül ujjongtam, micsoda percek, bárcsak örökké tartanának.
Kedden tényleg hazamehettem. Mintha nem is ugyanoda mentem volna haza. Előző héten minden sötét és komor volt, most pedig sütött a nap a lelkemben, minden könnyű és örömteli volt.
Minden tökéletesnek tűnt, annak ellenére, hogy a mozgás okozott némi kellemetlenséget. Hogy mivel töltöttük az időnket? Gyakorlatilag élveztük egymás közelségét. Az én programom Phil volt, az övé pedig én. Mintha nem is lett volna az elmúlt két hónap fájdalma, semmi bánat, semmi tüske nem volt a lelkemben, egyszerűen élveztem, hogy velem van, az enyém minden perce és figyelme. Élveztem, hogy gondoskodik rólam, lesi minden kívánságomat, elhalmoz szeretetével, hozzábújhattam, éreztem a bőre melegét, a lélegzetét, a szívdobbanását, a karjaiban aludtam el és ébredtem fel. Még soha-soha nem éreztem ezt biztonságot és bizalmat senki oldalán és nem gondolkoztam, azon, hogy kicsoda ő, egyszerűen azt éreztem, hogy soha-soha nem akarom elveszíteni.  
A tökéletesség egyetlen hiányossága az volt, hogy az idő nem állt meg. Gyorsan péntek lett, s jött Anya. Vicces lehetett a reptéri találkozás, kár, hogy nem láthattam, de magam elé tudtam képzelni Anya elképedt arcát. Ez a Phil Duchanan tényleg az a Phil Duchanan. Anya megpakolva érkezett, hozta a kedvenc cd-imet, vigasztaló mackómat, ami eddig otthon pihent. Az ismerkedés meglepett percein már túl voltak, s mivel Anya látta, hogy túléltem a műtétet és jól vagyok,  a péntek este fesztelen csevegéssel telt el. Sokat nevettünk, néha a könnyünk is kicsordult. Azért vigyáznom kellett, mert a műtéti heg még nehezen viselte ezeket a megrázkódtatásokat. 
Anya nem faggatózott, elfogadta, hogy Phil velem van, éjjel velem alszik, gondolom az aggodalmaskodását arra az időre tartogatta, mikor már Phil elutazott. A lakásban azonnal átvette a parancsnokságot, tett-vett, Phillel elmentek bevásárolni, vacsorát főzött. Talán máskor idegesített volna ez az intézkedéssorozata, de most kifejezetten jól esett a gondoskodása. Arra ügyelt, ha látta, hogy kettesben szeretnénk lenni, akkor visszahúzódott.
Phillel jól kijöttek egymással, egy csomó dolgot együtt csináltak, Phil még a főzésben is segédkezett neki, büszke is volt magára. Micsoda idill volt, de ennek is gyorsan vége lett. Phil vasárnap este utazott el újra a forgatásra. Anyával megállapodtak, hogy Anya addig marad, amíg ő vissza nem jön, hogy ne maradjak egyedül.
A búcsúzás rettenetes volt. Próbáltam arra koncentrálni, ami az elmúlt héten történt velünk, nem arra, hogy egy hónapig nem fogom látni.
Phil szorosan magához ölelt:
- Kissy, hívlak minden nap. Légyszíves vigyázz magadra, szükségem van rád. Megyek, ne húzzuk tovább. Szeretlek! – szenvedélyesen megcsókolt, én remegve hozzábújtam, próbáltam minden hozzá kapcsolódót, az illatát, a pillantását, az ölelését, a csókját az agyamba vésni, hogy elég legyen erre az üres hónapra.
És már ki is ment az ajtón. Bár ez más volt, mint a korábbi búcsúja, hiszen akkor szinte nyomtalanul távozott az életemből, most viszont itt maradtak az életéhez hozzátartozó dolgok, könyvei, cd-i, néhány ruhája, mégis sírhatnékom támadt a veszteségtől.
Anya vigasztalásképpen átölelt és nyugtatgatott:
- Ne aggódj Évike, visszajön. Szeret téged.
- Tudom, de már most annyira hiányzik! – sírtam el magam. – Mindjárt jobb lesz, de egy kicsit hadd sajnáljam magam.
- Ha jól esik, sajnáld csak magad, de én a helyedben örülnék, hogy találtam egy olyan fiút, aki ennyire szeret. – mondta Anya.