Laura csábítása 5. fejezet

FIGYELEM! A történet két nő szerelméről szól, így a hetero elemek mellett megjelennek a leszbikus jelenetek is, sőt, sokszor jelentős túlsúlyba is kerülnek. Aki ezt nem tolerálja, azt arra kérném, itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.
Köszönöm

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.


****************************************************************

Épp azon voltam, hogy szerezzek magunknak pár szép, termetes rákot vacsorára, amíg ő vízért ment a főzéshez. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradtam azóta a reggel óta a parton, amikor azon merengtem, hogyan kezelhetném a kapcsolatunkat Charlie-val.
Elkerülhetetlen volt, hogy megrohanjanak az emlékek a korábbi életemről. Hiányoztak a gyerekek. Hiányzott, hogy én fektessem le őket és maradjak mellettük, amíg el nem alszanak. Ashley most már másodikos. Szeretett volna cserkész lenni ebben az évben, és úgy terveztük, hogy együtt kísérjük el őt az első gyűlésre. Josh pedig, az én drága kisfiam, biztos megint ezernyi galibába keveredik, akár akarata ellenére is. És a gondolat, hogy talán sosem látom őket megint, szomorúsággal töltött el. Mielőtt még észrevettem volna, könnycseppek gördültek le az arcomon.
Magam köré fontam a karjaimat és messzire kinéztem az óceánra, ahol a víz találkozott az éggel. Olyan messze volt. Olyan messze voltak tőlem. Biztos azt hiszik, meghaltam. Biztos borzalmas érzés nekik, hogy az anyukájuk nincs többé. Ki fog most vigyázni rájuk? Talán jobban kellett volna szeretnem őket. Jobban ki kellett volna használnom azt azidőt, amit együtt tölthettünk. Mit számítanak most a szakmai sikereim? Most hol vannak?
Éreztem, ahogy Charlie keze a vállamra telepedig. Közvetlenül mögöttem állt, már ki tudja, mióta. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem, hogy ismét csak azt az ürességet lássam, mint oly sokszor máskor. Érezte, hogyszükségem van rá. A karjaiba vetettem magam és engedtem, hogy a könnyem végigcsorogjon az arcomon.
– Mi az, amit nem kapsz meg, hogy ennyire honvágyad van? – ölelt szorosan magához.
Éreztem, hogy a teste megfeszül. Elhúzódtam tőle és magam köré fontam a karjaimat.Hirtelen a borzongás rázott. Ismét a végtelennek tűnő óceánra pillantottam, ahol messze, messze kint ott voltak ők is. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Charlie ott van mellettem és várja a válaszomat.
– Hiányoznak, Charlie. – Sóhajtottam egy nagyot, de ő nem válaszolt. – Hiányoznak az én kicsikéim.
Próbáltam erőt venni magamon, majd éreztem, ahogy ismét átölel. Leültem a homokba, ő pedig mögém telepedett és szorosan magához ölelt, miközben mindketten bámultuk a végtelent. Hosszú ideig csak én beszéltem. Elmeséltem, milyen volt, amikor megszülettek. Az első lépéseiket. Az első fogaikat. Meséltem neki mindenről, ami miatt csak még jobban szerettem őket. Ami azt az életet igazán valódivá tette. Itt már semmi sem tűnt többé valódinak. Ő csak hallgatott és szorosan magához ölelt, de nem szólt egy szót se. Attól kezdve Charlie sosem hagyott magamra.

***


Már tizennyolc hosszú hónapja voltunk azon a szigeten, plusz-minusz egy-két nap. Már minden reményt elveszítettem, hogy valaha is megtalálnak minket. Elfogadtam, hogy életünk hátralevő részét itt fogjuk tölteni. Egy idilli életet építettem fel Charlie-val. Nem volt munka, ami órákig távol tartson tőle, nem voltak külön ügyeink, amit ne intézhettünk volna együtt. Miénk volt minden időn. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ez volt életem eddigi legboldogabb időszaka. A napok szinte rohantak.
Egy nap, amikor épp felfedező úton voltunk, elhatároztuk, hogy megint meglátogatjuk az elhagyott kikötőt. Talán felfedezünk valamit, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Aztán hirtelen rám vetette magát és letepert a földre. Felé akartam fordulni, de ő erősen tartott és befogta a számat a kezével. Intett, hogy maradjak csendben és a kikötőépület felé mutatott. Aztán lemászott rólam, hogy arra fordulhassak. Mindketten arrafelé bámultunk, aztán megláttam őket. Ápolatlanok és koszosak voltak, de egyértelműen emberek. Úr Isten! Meg vagyunk mentve.
Izgatottságomban elkezdtem feltápázkodni, de Charlie visszarántott és csendre intett.
– Ők megmenthetnek minket, Charlie – suttogtam. Nem értettem, miért viselkedik így. – Haza mehetünk. Nem érted? Ők haza vihetnek minket.
– Maradj csendben! – sziszegte. – Nézz csak rájuk, Laura! – intett a férfiak felé. – Nézz rájuk, és mondd azt, hogy haza fognak vinni minket. – Erősen figyeltem, miközben ő folytatta. – Csak egy valamit fognak velünk csinálni, de arról nem akarok beszélni.
Zavartan néztem rá.
– Ezek kalózok. Nem emberek, csak valamiféle vadállatok – mondta.
Próbáltam meggyőzni őt, de leginkább magamat. Meg akartam már menekülni innen.
– Charlie! Ezt nem tudhatod.
– De igen, tudom – vágta rá, majd a férfiak felé fordult. – Ezek ragadozók. Ismerem a fajtájukat.
Ismét arra néztem és már kezdtem félni.
– Gondolod, hogy gyanítják, itt vagyunk? – kérdeztem, de ő csak némán bámult maga elé.
– Menjünk! – mondta és óvatosan elfele osontunk. Visszamentünk a házikónkhoz.
– El kellene bújnunk a barlangban a sziget másik felén – mondtam, de ő csak sétált tovább. Megtorpantam. – Charlie! Ott biztonságosabb lenne.
Nem szólt semmit, csak ment tovább. Megragadtam a karját és megfordítottam. A szemei idegenül fénylettek.
– Vissza kell mennünk a házhoz, hogy szétszedjük. Elhozzuk, amire szükségünk van és megyünk a barlangba. Igazad van. Ott biztonságosabb – ragadta meg a karom és erősen szorítva húzott magával. – Nem jöhetnek rá, hogy itt vagyunk, különben nem nyugszanak, amíg meg nem találnak minket.
Úgy viselkedett, mintegy őrült. Tudtam, hogy félt minket, de a szorítása már egyre jobban fájt.
– Charlie! Eressz el! Ez már fáj, Charlie!
Lenézett a karomra, majd elengedett.
– Siess! Mozognunk kell.
Rekord idő alatt visszaértünk a házhoz. Összeszedtük, amit tudtunk, a legfontosabb holmijainkat, a matracot és minden élelmünket. Széttéptük a kis házunk tetejéül szolgáló vastag vásznakat és vizet gyűjtöttünk bele. Amikor megbizonyosodtunk róla, nem hagyunk magunk mögött semmi nyomot, útnak indultunk, amilyen gyorsan csak tudtunk.
Charlie megváltozott. Az új hely a barlangban pedig sötét volt és hideg. A járat két külön oldalán pakoltunk le. Rossz kedve volt és éreztem, hogy dühös. Felállt és a barlang szájához ment, hogy kipillantson, majd visszajött és visszaült ugyanoda. Mintha tudomást sem venne rólam.
Olyan volt, mint egy ketrecbe zárt macska. Szemei élesen fénylettek és valahogy macskaszerűen is mozgott. Tudtam, most olyan oldalát látom, amit nagyon ritkán mutat ki.
Reszkettem a hidegtől, amivel magamra vontam a figyelmét. Odalépett hozzám és letérdelt elém. Volt valami zabolátlan vadság a szemében, de a hangja, amikor megszólalt, ugyanolyan gyengéd volt. Tökéletesen uralkodott magán.
– Te fázol – jelentette ki.
Elment az egyik szövetdarabért és oda hozta, hogy körém csavarja. Amikor gondosan elrendezte, meredten rám nézett. Nem tudtam olvasni a tekintetében. Kisimította az arcomból azt a mindig előre buggyanó tincset és a fülem mögé tűrte.
– Nem fogom engedni, hogy bármi is ártson neked... Soha.
Azzal felállt és visszament a barlang bejáratához, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem közeledik. Így telt el az egész éjszaka. Féltem, hogy ránk találnak, és rettegtem attól is, amit Charlie-n láttam. Csendben ettünk és a következő nap is ugyanúgy telt, ahogy az éjszaka.
Ismét besötétedett.
– Charlie... – törtem meg a csendet, de ő nem engedte, hogy folytassam. Ajkaimra tette a mutatóujját, hogy elhallgattason, aztán ajkait az enyémekhez nyomta. Aznap éjjel fékezhetetlenül tört ránk a vágy. Elvesztettük minden korlátunkat, ahogy egymást öleltüök.
Két nappal később óvatosan kiosontunk a barlangból és a kikötő felé indultunk. Ők már nem voltak ott. Átfésültük a szigetet, hogy biztosra menjünk. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor rájöttünk, tényleg egyedül vagyunk. De mélyen belül tudtam, valami megváltozott.

***

Egy hét telt el mióta a kalózok elmentek. Charlie hangulata azonban még mindig borongós volt.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle. A hátát fordította felém, és úgy tett, mintha nem is hallott volna. – Charlie, már nem érzel ugyanúgy irántam?
Még mindig nem válaszolt. De már nem is kellett. Csak elfordultam és a másik irányba indultam.
– Várj! – kiáltott utánam. Én viszont tovább mentem, mire hangosan utánam üvöltött. – Nem tudom ezt csinálni. Nem akarom ezt. – Nem értettem, mit akar. Megfordultam és rá néztem. Nagyon szomorúnak tűnt. – Nem tudok gondoskodni rólad... Nem tehetem.
Megdermedtem és a rémület öntött el. Féltem, hogy már nem szeret. Hagytam, hogy magától mondja ki, amit akar.
– Sosem volt szükségem senkire – folytatta. – Sosem törődtem azzal, mit akarok és mire van szükségem... Sosem voltam még szerelmes nőbe. – Lesütöttem a tekintetem és éreztem, hogy elönt a szégyen, de ő még nem fejezte be. – Aznap, a barlangban, az a gondolat hogy elveszíthetlek, halálra rémített. – Hallottam, ahogy hevesen zihál, de nem tudtam rá nézni. – És haragot éreztem... Haragot, amilyet még soha.
Összegyüjtöttem minden bátorságomat és felnéztem rá.
– Nem értem, mit akarsz mondani, Charlie – ráztam a fejemet. – Mit akarsz mondani? Hogy már nem szeretsz? – Már alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
– Te idióta! – odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. – Pont azt próbálom elmondani neked, mennyire nagyon szeretlek, és hogy nem borzalmasan érzem magam, amiért nem tudlak megvédeni.
Zokogtam, ő pedig szorosan magához ölelt. Aztán mindketten felnevettünk. A dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. Szerettem őt és hittem neki, amikor azt mondta, sosem szeretett még mást. Ugyanakkor viszont szomorú is voltam, hogy soha senki nem volt még ilyen fontos ennek a nagyszerű embernek. Szeretni akartam őt és azt akartam, hogy úgy érezze, ő a legfontosabb ember számomra a világon. Meg akartam mutatni neki minden gyengédséget, amit csak adni tudtam. Teljesen neki adtam magam, ő pedig vigyázott rá. Ezek után minden egyszerűbbnek tűnt. Azt hittem, ismerem őt. Nem olyan volt, amilyennek mások gondolták.
Felidéztem a beszélgetéseket a hajó ebédlőasztalánál. Mindenki úgy beszélt róla, mint egy hideg és kemény emberröl. Olyasvalakiről, aki megszerzi, amit akar és nem érdekli, kit bánt meg ezzel. De ők nem ismerték Charlie-t. Nem ismerték úgy, ahogy én. Ő az én Charlie-m volt. Kedves, gyengéd és szeretetteljes. Annyira vágyott a szeretetre! Kedves volt, gyengéd és értelmes. Szüksége volt rám és én mellette akartam lenni. Elképzeltem, milyen gyerek lehetett. Kedves, szerető, de nagyon szomorú kislány. Kértem, hogy meséljen arról, hogy nőtt fel, de ő kerülte a témát. Akármennyire is ismertem az igazi Charlie-t, valahogy mindig rejtély maradt számomra.
Egy nap már elegem lett.
– Te sosem akarsz elmondani nekem semmit magadról – fakadtam ki.
Gyorsan dühbe gurult.
– Mindent elmondtam neked magamról! – kiabálta. – Mi a fenét akarsz még?
Meglepetten néztem rá. Ő pedig csak a hátát fordította felém és elsétált.
Csend telepedett ránk. Nem értettem, miért reagál így és ez nagyon fájt.  Ezt az oldalát kezdtem egyre jobban meggyűlölni. Nem mondhattam semmit neki vagy kérdezhettem tőle anélkül, hogy rögtön a plafonon ne lett volna. Persze utána mindig nagyon sajnálta. Akkor könyörgött, hogy bocsássak meg. Én pedig persze megtettem, a nap hátralevő részét pedig szeretkezéssel töltöttük.
De az a nap más volt. Nem szóltam semmit, csak elmentem onnan. Ő viszont utánam jött és elállta az utamat.
– Miért akarsz tudni annyi mindent? Miért nem hagyod annyiban a dolgokat? – üvöltötte.
Aztán megragadott és dühösen megrázott.
– Eressz! – löktem el magamtól, hogy tovább menjek. Ő viszont megfogta a karom és visszarántott. Éhesen szájon csókolt. – Ne!... Ne így! – nyögtem.
Ő viszont nem engedett el, és ahogy dulakodtunk, hirtelen mindketten a földre estünk.
– Ne, Charlie! – kérleltem. – Nem akarom ezt.
Végigsimított a testemen.
– Szeretkezni akarok veled – nyögte és akaratosabban csókolt tovább. Alsó ajkamból kiserkent a vér fogai nyomán. Amikor viszont észrevette, megdermedt. Én pedig a hátamat fordítottam felé.
– Ez nem szeretkezés, Charlie – suttogtam, ő pedig nem válaszolt. A bocsánatkérés nem jött. Éreztem, ahogy egyre nehézkesebben veszi a levegőt, mint mindig, amikor izgatott volt. Felé fordultam. – Én csak szeretni akarlak téged.
Mélyen beszívta a levegőt. Egyre nehézkesebben lélegzett és a szeme fátyolos lett a vágytól.
– Nem érdekel semmi, ami előtted volt. Csak te számítasz. Sosem adom fel – mondta és ajkait az enyémekre tapasztotta. Szenvedélyesen csókolt, de ugyanakkor nagyon gyengéden is. Lenyalogatta a vért a számról. – Már a részem vagy, ahogy a véred is. Örökre. – Úgy csókolt, ahogy még soha azelőtt. Meztelenül hempergőztünk a homokban. Egyre inkább az ő szerelme volt az, ami éltetett.
Valahol út közben a kapcsolatunk megváltozott. Azóta, hogy a barlangban kellett bujkálnunk, más lett. Erősebbé vált és... igen, keményebbé. De sosem vontam kétségbe, hogy szeret. De aztán eljött a pillanat, amikor az irántam érzett szenvedélye már frusztrálni kezdte.
Charlie-val táplált szerelmünk olyan volt, mint egy hullámvasút. Egyre hevesebben szeretkeztünk és belőle előtört valami agresszív szenvedély, amin nem tudott uralkodni. Így látott meg minket David először. Épp meztelenül öleltük egymást a vízben, csókolóztunk és simogattuk egymás testét, amikor megláttam Davidet, ahogy közelít a parton.
Meglepetten és ijedten ugrottam fel. Nem jött ki hang a torkomon. Charlie is felkelt, de ő nem tűnt rémültnek. Vajon mi járhatott David fejében? Milyen látványt nyújthattunk? Testünk tele volt szeretkezéseink élő bizonyítékaival.
Ő viszont csak egy félmosollyal az arcán sétált felénk. Zavartan néztem hol rá, hol Charlie-ra. Zavart voltam, kétségbe esett és nem tudtam David szemébe nézni. De Charlie szemében semmi ilyet nem láttam.
David épp vitorlázott és úgy döntött, megnéz néhány kis szigetet errefelé. Felajánlotta, hogy haza visz, amikor megtudta, hogy hajótörést szenvedtünk ezen a szigeten. Charlie-val megbeszélték a részleteket. Nagyon kedves volt és felajánlott néhány ruhát ahelyett, ami a mienkből maradt.
Még mindig nem szóltam egy szót se. Azt hiszem, rájött, miért viselkedek ilyen furcsán és megpróbált beszélgetést kezdeményezni. Be kell vallanom, nem volt könnyű. Végül csak egy kérdést nyögtem ki.
– Mikor indulunk vissza?
Sokat mondóan elmosolyodott.
– Pár órán belül indulhatunk, ha szeretnétek.
Elmosolyodtam és Charlie-ra néztem.
– Haza megyünk, Charlie. Tényleg haza megyünk.
Semmink nem volt, amit összepakolhattunk volna, de azért visszamentünk a kunyhóhoz, hogy megnézzük, nincs-e valami, amit jó lenne elvinni. David a hajónál vált ránk, felkészülve az indulásra.
Csendben sétáltunk vissza. Rengeteg minden áramlott a fejemben. Ismét láthatom a gyermekeimet. Ismét a karjaimban tarthatom őket. Magamban mosolyogtam. Elsőnek beszerzekegy nagy doboz csokis jégkrémet, aztán eszem egy extra nagy sajtos pizzát kólával. És ekkor az emlékek Markról megrohanták az elmémet. Megálltam és Charlie-ra néztem.
– Igen, tudom – nézett vissza rám, majd gyengéden megsimogatta az arcomat. – Az enyém vagy és senki másé. Nem fogom feladni. – Szemében zabolátlan vadság csillogott, mint akkor a barlangban. – Türelmes leszek. Tudom, hogy szeretsz. És te is tudod. – Tovább simogatta az arcom és a másik karjával magához vont. – A részem vagy, emlékszel? A véred az ereimben folyik. – Azzal magához húzott és megcsókolt. Igaza volt. Akartam őt.
És tíz óra múlva elértük a legközelebbi szigetet.

Folytatása következik!