A kis füzetet a mamánál hagytam a bibliával, így nem tudtam tovább próbálni a fordítást.
A portást megkérdeztem, hogy van-e reggeli, de a hotelben nincs. A felesége persze egy kis aprópénzért viszont szívesen csinált nekem egy rántottát. A szálló mögött laktak, náluk reggeliztem. Az ő egyszintes házuk még visszább repített az időben. A konyhában volt csak csapvíz, az is csak hideg. Két szoba, konyha, tiszta szoba, kamra, középen nagy cserépkályha, mellette mosdótál. Kezet mostam, majd a néni nagyon kedvesen megterített. Közben rengeteget kérdezett, igyekeztem illedelmesen válaszolni.
Mikor végeztem a reggelivel, elpakolt, majd az egyik szobából kihozott egy kistányéron egy szelet kenyeret meg egy bögre vizet. Eddig úgy lefoglalt, hogy észre sem vettem, hogy a szentképek között egy kisfiú képe van mindegyik mellett a lakásban. Fekete szalaggal átkötve, hogy eltakarják a képen a gyerek szemét. Észrevette, hogy nézem, de nem tett megjegyzést, megkínált egy kávéval. Elfogadtam. Nem kérdezett többet, így megkérdeztem, hogy ismerte-e Nyúlvágó Jani bácsit, de csak annyit tudott róla mondani, hogy ő vágta a legügyesebben a faluban a nyulakat, és neki volt a legfinomabb méze. Megköszöntem a reggelit, megkérdeztem, mennyivel tartozom, és távoztam.
Sétáltam egyet a patak mellett, mert a néni eszembe juttatta Jani bácsi méhészetét. Az öreg ott lakott a fasor mellett egy katonai konténerbódéban. És ahogy a fák véget értek a patak mellett, elterült a végtelenbe a szántó. Ott is volt a méhkaptároktól nem messze, a fasor tövében. Furcsa érzések fogtak el. A lábam egyszerűen nem akart közelebb vinni. Egy sokkszerű hatás uralkodott el rajtam, mert a tudatomnál voltam, láttam a bódét, hallottam a madarak csivitelését, éreztem a patak mocsaras szagát. Viszont valamiért nem tudtam közelebb menni. Inkább visszamentem a hotelhez, hogy összepakoljak, és menjek el az ebédre.
Már nagyon vártak, unokaöcsém a fekete cuccokban rohangált, barátaival westernjeleneteket adtak elő az udvaron. Anyám most is a kezembe adott egy tálcán levest, hogy vigyem le a mamának.
– Szia, mama! Hoztam ebédet.
– Kisunokám, kisunokám, hozd ide. Nagyon köszönöm! Van a konyhaasztal fiókjában neked egy ezres, vedd el. – Ismét olyan volt a hangja, mintha egy rozsdás vödör mélyéről szólna.
– Köszönöm, mama, majd elveszem. Tegnap itt hagytam a Szibülla könyvét, de most nincs az éjjeliszekrényeden. Betetted a dobozba?
– Ááá, dehogy! Há-há-ha tudnék járni, milyen jó lenne. Apád itt volt, elvitte. – Tényleg, mama ágyhoz van kötve. Majd elkérem apámtól.
– Mama, Jani bácsi még él?
– Nem tudom. Már jó rég nem láttam. Amíg jobban voltam, és kint tudtam ülni, addig néha láttam. Megállt, beszélgettünk. Meg jött a Juci is, tudod, a szomszéd néni. Vele se tudom, mi lehet. Anyád sosem mond senkiről semmit.
– Semmi baj, mama, egyél, mert kihűl. Ha találkozok velük, megmondom neked.
– Köszönöm, és ne feledd, a fiókban van!
– Rendben, mama!
A konyhaasztalhoz ülve a fiókot kihúztam. Elővettem a rejtvényt, egy ceruzát, és elkezdtem fejteni, amíg mama evett. Most sokkal könnyebben jöttek a megoldások.
Mama zörgött valamivel a szobában, megint teljesen elfeledkeztem róla. Az éjjeliszekrényében keresett valamit.
– Segítsek, mama?
– Nem találom a szemüvegem!
A másik oldalon volt az éjjeliszekrényen. Odaadtam neki, de nem vette fel. Csak rátette a bibliára.
– Emlékszel, hol tartottál tegnap a történetben?
– Nem.
– Ott, hogy a nagyapa és Jani bá az átalakított kunyhóban bujkáltak.
– Igen?
– Te mondtad.
– Igen?
– Pihenj inkább, ha szeretnél mama.
– Várj már! Régen volt... Tudod... Keményen megdolgoztak azért, hogy elismerjék őket. Illetve, a faluban mindenki utálta a muszkákat. Nem értették, hogy a nagybátyám miért rejteget kettőt is. Pedig... Jani leütött egy oroszt, aki a nagynénémet akarta bántani... amikor itt átvonultak. Itt aludt a faluházban sok orosz. Engem aznapra fiúnak öltöztettek, és bekötötték az állam, mintha fájna a fogam, egy követ is kellett a számba venni. Nagyon kényelmetlen volt. Reggel korán kimentünk a földre, és egy részeg disznó, fegyverrel odajött. Fejbe verte a nagybátyám, és úgy rám kiabált, elszaladtam a kunyhóig. Földre lökte a nagynéném. Nagyapád meg Jani bent kártyáztak. Azt látták, hogy sírok, jajj, de sírtam. Jani kiment, láttam az ajtóból. Lassan odasétált a muszkához, és egy ütéssel úgy fejbe verte, vége lett. Nagyapád két ásóval odasétált, azt mondhatta a nagybátyámnak, hogy vetkőzzön le, menjen a házba. Rólam megfeledkeztek, mert csak a nagynénémmel siettek a házba. Ekkor láttam először a füzetet. Jani elővette, és egy csontnyelű késsel elvágta a halott torkát, ráadta a ruhákat. Az egyenruháját, amit levett róla, meg kupacba rakta az arcára, és felgyújtotta. Amíg a ruhák leégtek, kész is lettek a gödörrel. Jani felolvasott, közben többször megszúrta a muszkát. Betemették, de úgy, hogy nyoma se volt.
– Nem tudod, miért öltöztette át az orosz katonát Jani bácsi?
– Nem... Talán ha keresték volna a katonát, és ki is ássák, csak egy civilnek látták volna, nem tudom. A fegyverét, meg ami nála volt, messze lent, ahol a patak a folyóba megy, vízbe dobták. Eszedbe ne jusson megkeresni! Viszont elfáradtam ma is nagyon. Köszönöm, hogy itt voltál.
– Szívesen, mama, holnap is jövök.
– Várlak majd.
Felvittem a tálcát anyámékhoz a konyhába, és megebédeltem velük. Miután végeztünk, megkérdeztem apámat, hogy hova tette a füzetet. Azt mondta, a mamánál kell lennie. Mondtam neki, hogy pedig végre rájöttem arra, hogyan lehet lefordítani a szövegeit. Azt mondta, ne törődjek vele, csak érezzem itthon jól magam. Illetve ha tehetem, segítsek be a kerti munkákban.
A kert most sokkal kisebbnek tűnt, mint amikor utoljára dolgoztam benne. A sorok között nem kellett olyan nagyokat lépni, hogy egyikből a másikba menjek. Borsót szedtünk. A nap tűzött, sütötte a fejem. Így nehezebb volt megemészteni az elmúlt napok eseményeit. A nagyanyám számtalan hihetetlen és érdekes történetet mesélt eddig nekem. Eddig mindig csak magáról. Most mesélt nekem először nagyapámról és a barátjáról. A frissen szedett borsó édeskés illata lengett körül néhány léggyel. Amikor végeztem egy tővel, mindig átforgattam, hogy nem maradt rajta egy-két hüvely. Csendben töltöttük meg a kosarakat. Egy sor olyan húsz méter lehetett. Az utolsó soromnál, ahogy elnéztem a végére, a forró levegő hullámzott a tövek felett. Mire leszedtem mindet, már mindenki végzett. Apám válogatta a legvégén. A hosszú hüvelyeket két nagy kosárba szedte, azokat majd viszi a piacra hajnalban.
A kerti csapnál lemosakodtam a kezemről és az arcomról a port, majd a hűs vízből bőségesen ittam. Miután megtörölköztem, anyám már hozta a tálcára készített vacsorát, amit vihettem is a nagyanyámnak.
– Édes fiam, elég későn álltatok neki borsót szedni!
– Szia, mama! Az unokád vagyok, hoztam neked finom vacsorát.
– Köszönöm, nem tudtam, hogy ma is te jössz.
– Egy kicsit még itt leszek, aztán megyek vissza a városba.
– Jajj! Miért olyan nem jó neked itt...hon?
– Nem tudom, mama, olyan furcsa itt minden. Jó itthon lenni veletek persze, de vár a munkám.
– Munka... Nincs itt elég? Itt is van mindig... Jajj, mennyit dolgoztam... A gyárban, aztán a telken, aztán itt...hon...
– Nagyapám nem segített?
– Segített bizony. Meg hozott nyulakat. Aztán azokat is gondozni kellett. Még több munka lett... De most már ehetek?
– Egyél, mama, nem zavarlak. Jó étvágyat!
– Köszönöm! A fiókban van neked egy ezres!
– Köszi, mama!
Kivettem a fiókból egy gyűrött régi rejtvényt és egy ceruzát, aminek még volt hegye. Az első néhány oldalra a helyes megfejtések szinte a csuklómban voltak. Hallgattam, ahogy az unokaöcsém és barátai kint játszanak az ablak alatt. Vidáman hahotáztak, a játékfegyverekkel lövöldöztek egymásra.
Eszembe jutott egyszer, a nővéremmel bújócskáztunk, amikor ide jöttem le elbújni. Nagyanyám a kertben lehetett, amikor bemásztam a ruhás szekrénybe, és magamra húztam az ajtót. Lehet, hogy elaludtam odabent, mert egyszer csak mintha a szekrénynek hatalmas lett volna a belseje. Nagy, sötét, üres térben voltam. Felálltam, és elindultam arra, amerre az ajtót sejtettem. A kinyújtott kezemmel nem értem el. Gyerek voltam, pánikba estem, elkezdtem rohanni. Rohantam és sírtam. Kiabáltam a nővéremnek, hogy jöjjön értem, találjon meg. Nem tudom, hogy mennyi ideje rohanhattam a szekrényben, de feladtam. Elfáradtam, zihálva vettem a levegőt, bömböltem. Egyszer csak megjelent egy hatalmas függőleges fénycsík. A fény elvakított, majd egy kéz megfogta a fejem.
Nagyapám hangján hallottam a következő mondatot: "Ne visongj, te gyerek, nem látod, hogy a legfélelmetesebb dolog a szekrényben az te vagy?!"
Ahogy kinyitottam a szemem, már nem volt előttem senki. Az álombeli fénycsík még kápráztatta a szememet, nem láttam rendesen a lámpafénynél a konyhában. A gondolataim ködösek voltak. Amikor elbújtam a szekrényben gyerekként, akkor már a nagyapám egy éve halott volt.
A nagyanyám horkolása törte meg a csendet. Elvettem az éjjeli szekrényéről a tálcát. Egy pillanatra a nagy szekrényre néztem, amiben gyerekkoromban elbújtam. Résnyire nyitva volt az ajtaja. Óvatosan bekukucskáltam. Odabent csendben lógtak a ruhák a sötétben. Végigfutott a hideg a hátamon, és gyors léptekkel felvittem az anyámékhoz a tálcát.
Az esti családi vacsora után elég későn sikerült elindulnom a hotelhez. A földúton sétálva a tücskök ciripelése kísért az utamon. Kellemes esti szellő fújta felém a kaszált rétek illatát. A napon száradt füvek vegyes illatában megbújt valami különös szag. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, mi lehet. A dombról leérve, ahogy befordultam a házak közötti macskaköves utcába, még erősebb volt a szag: fanyar, édes, nehézzé tette a levegőt. Elsétáltam a vegyesen lakott és lakatlan házak között, ahol egy macska szaladt el előlem megijedve. A háziállatok is elhagyták a falut. Annak örültem azért, hogy amióta visszajöttem, egy kóbor kutya sem szaggatta meg a nadrágszáram. Kisiskolásként, ha nem a nővéremmel mentem haza, gyakran megkergettek a kutyák. Aztán amikor felsős lettem, valahogy már csak távolról ugattak meg, vagy szűkölve elfutottak.
A macskák érdekes módon hagyták magukat mindig megsimogatni is.
Azt gondolom, hogy ahhoz van köze, amikor egy autó alá szorult fekete macskát kisegítettem. Két másik gyerek a kutyáikat uszította rá, nagyot nevetve a macska pánikján, ahogy rettegve fúj a kutyák felé, miközben szabadulna. A rettenetes kölykök egy nagy ággal próbálták a megvadult kutyák felé tuszkolni a kocsi alól kifelé szegényt. Odamentem hozzájuk, majd azt mondtam nekik, hogy adják oda az ágat, megmutatom, hogyan kell. Szépen kihúztam a kocsi alól, majd mutattam a kocsi alá, hogy "Nézzétek!" Mind a kettő lehajolt, és néztek a kocsi alá. Az ág akkora volt, hogy alig bírtam felemelni, és teljes erőmből nyakon vertem az egyiküket, de a másik ezt nem látta. Az némán elterült, majd ismét lecsaptam a másikra. A hátán tört el a karomnyi vastag ág. A hatalmas reccsenéstől és ordítástól az egyik kutya elfutott. A másik, gondolom a srácé volt, az nekem akart ugrani. A rövid husánggá lett ággal sikerült egyet az acsarkodó pofájába vágni, talán néhány fogát is elveszítette. Az is vonyítva szaladt el. A kölyök négykézláb sírt, bömbölve ordított nekem valamit. "Remélem jól szórakoztatok, idióták!" – mondtam nekik, és elfutottam. Soha senki sem kérdezett rá. Vagy nem árulták el sohasem. Remélem legalább annyira szégyellték magukat érte, mint én.
Csak Nyúlvágó Jani bácsinak mondtam el a hétvégi vágáson, hogy mi történt. Szerinte helyesen cselekedtem, mert egyetlen állat sem érdemli meg a szenvedést. Megkérdezte azt is, hogy kiknek a gyerekei, mert el akar beszélgetni velük. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a kölykök szándékosan kínoztak meg mindenféle kisállatot. Ezt később mondta el nekem Jani bácsi, amikor hallottam, hogy ez a két kölyök is eltűnt.
A Patak Hotel feliratot világította arcomba az esti neonkígyó. Az öreg portás egy rojtos szélű újságot olvasva ült a pult mögött. Az összes padlódeszka végig recsegve kísérte a lépteimet a szobámig. Az ajtót magam után kulcsra zártam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a fotelt az ajtó elé raktam, úgy, hogy a háttámlája azt is megakadályozza, hogy a kilincset lenyomják. Az öreg vekker szerint már tíz óra is elmúlt. Ismét lecsapott az ihlet, és hajnal fél háromra állítottam rajta egy ébresztőt, majd eltettem a párnám alá. Így a párna elnyomja a csörgés hangját, és csak engem fog felkelteni.
Igyekeztem gyorsan lezuhanyozni a hideg vízben, majd az ágyba feküdtem. A takaró melege hamar álomba nyomott.
Álmomban mindenféle kép mosódott össze a múltból és a jelenből.
Kicsöngettek az utolsó óráról az alsó tagozatban. Összepakoltam a könyveimet, felvettem a táskámat, és siettem a kijárathoz. Nem akartam megváratni a nővérem. Minden nap ugyanannyi óránk volt, de az ő termük közelebb volt a kijárathoz. A fejemet leszegve igyekeztem a zsivaly és a nevetések között kisurranni. Nem szerettem sosem az iskolát. Ahogy elhaladtam a csoportosulások mellett, ott mindig lehalkultak, vagy teljesen csendben megvárták, hogy elhaladjak mellettük, és csak azután kezdték újra a beszélgetést. Nem voltam kiközösítve, mert bárkihez is mentem oda barátkozni, mindenki beszélgetett velem, csak játszani nem hívott senki. Ezt a zordságot gyerekként nem értettem, de nem is akartam érteni. Egyszerűen elfogadtam. A nővérem mosolyogva várt, aminek nagyon örültem. Tél lehetett álmomban, mert amikor megfogta a kezem, nagyon hidegnek tűnt az övé. Haza felé vittem a táskáját, ami könnyebb volt, mint az enyém. Csendben sétáltunk, élveztem ezt a kis sétát. Amikor hazaérünk, az ólakban kell segíteni valamit, aztán a vacsora után meg leckét kell írni. Nekem ez a kis séta volt a pihenés a nap folyamán.
Már amikor hajnal kettőkor felébredtem, csak ez maradt meg bennem. Valahogy az udvarról beszűrődő fény, illetve annak kialvása keltett. Kikerestem a vekkert a párna alatt, majd az ébresztést kikapcsoltam rajta. A párnára tettem, és betakarózva az ágyban felültem.
Egy darabig néztem az ajtón lévő kis ablakot, talán még a régi tanterem ajtó lehetett a füstüveggel. Amikor az óra során valaki nem tudott viselkedni, azt a gyereket a tanár mindig kiküldte, és az ajtó előtt kellett állnia, hogy a tanár tudja, hogy ott van. Kirázott a hideg. Hirtelen a perifériámban, az ajtó melletti ablakban, mintha láttam is volna megmozdulni egy alakot. Lassan, ráérősen néztem oda, és tényleg egy alak körvonalait láttam. Ezúttal viszont nagyon is emberi volt. Talán egy munkás lehet, aki segít valahol. Az ajtóm előtt megállt. Láttam a sziluettjén, hogy keres valamit a zsebében. Matatást, és a zár halk neszét lehetett hallani felőle. Az ajtóban hagyott kulcsom halk puffanással esett a fotelba. A kilincs lassan lenyomódott, épp csak egy kicsit, és a fotel háttámlájához ért. Ez a lassú, halk érintés megismétlődött újra, majd az ajtó halk pattogását lehetett hallani. Biztos voltam benne, hogy megpróbálja benyomni. Fokokkal hűlt a szobában a levegő, és hevesen vert a szívem.
Még egy próbálkozást tett az alak, persze ismételten a fotel nem engedte eléggé lenyomni a kilincset. A kulcsával visszazárta a zárat, és anélkül, hogy a sziluettjét láttam volna valamerre távozni, egyszerűen csak megszűnt az ajtó túloldalán állni. Egy darabig a hűlt helyét figyeltem. A saját épelméjűségem érdekében nesztelenül odalépkedtem az ajtó előtti fotelig, és felvettem az ülőrészről a kulcsot. Elraktam a fotelt az ajtó elől, és igyekeztem a kulcsot hangtalanul elforgatni a zárban. Az ajtót résnyire nyitva a mocsár iszapos szaga csapta meg az orrom. Látni viszont senkit sem láttam. Ahogy lenéztem a padlóra, levert a víz. Apró sáros vízpacák vezettek a folyosó sötét végétől az ajtómig. Csak ide. Bezárkóztam, a fotelt visszaraktam az ajtó alá barikádnak. Leültem az ágy szélére, a gondolataim mély búgással zúgtak a fejemben. A mocsár szagát éreztem megint az orromban. A rothadás bűzét. Egy ütemes, mély, korgó kántálás hallatszott felém a távolból. Egy rövidebb és egy hosszabb ütemű morgás hörgő torkokból. A nappali fény vakított, a fejem fájdalmasan sajgott, melegem volt. A mezőmunkások csattogva dobálták fel a platós dízel járműre szerszámaikat. A nagy, lomha jármű fémes csattanással sebességbe került, és hallótávolságomból kikerült lassan. Nyomasztott a csend.
Megmostam az arcom, és reggelit kértem a portáséktól. A portás felesége jókedvűen dúdolgatott egy ismerős dallamot. A néni korát megszégyenítő fürgeséggel mozgott, kérdezett ismét mindenről. Főleg a nagyváros és az ottani boltok érdekelték, meg az, hogy mivel foglalkoznak az emberek ott. A bőséges reggeli után kértem egy erős kávét. Amíg leszedte az asztalt, és fújtam a forró kávét, ismét megnéztem az eltűnt gyerekük fényképét. A felismerés szörnyen belém hasított, mint egy éles kés, felégetve a bőröm alatt. Egy kortyra megittam a kávét, megköszöntem a reggelit és elindultam a patak mentén.
Elsétáltam a szántókig, az erdősor széléig. A fejem végre kitisztult. Talán ha a láp szaga nem kúszna az orromba, ez egy szép nap is lehetne. Kellemes napsütés, lágy szellő. A szántón a növekvő termény illata. Madarak kapkodják a magokat és a bogarakat a földön. Ahogy elindultam a volt katonai bódé felé, lustán felröppentek. Csiviteltek. Észre sem vettem, és az ajtóban álltam, a kopogtatás után. A kopogás visszhangzott a fülemben. A madarak és a szél hangja szinte megszűnt a háttérben. Hova lett ez a néhány pillanat? – gondoltam, amikor az ajtón lévő kis ablak függönye félrehúzódott, és megláttam az örökké komor öreg arcot. Egy pillanatra felcsillant az öreg szempár, majd ismét olyan homályosak lettek, hogy nem tudnám megmondani a szeme színét. Jani bácsi kitárta az ajtót. Minden emlékképemben szinte ebben a kopottas, katonazöld ballonkabátban volt rajta, és most is. Zöld nadrág, barna övvel és bakancs. Mindkettő olyan elnyűtt, ráncos marhabőr, ami felveszi viselője alakját. A kezei és az arca viszont nem harminc, hanem száz évvel lennének öregebbek.
Felém nyújtotta jobbját, kezet ráztunk. A bőre, mint a legdurvább smirglipapír, karmolt, ahogy megszorítottam a kezét. Az őszes, barna rövid haja még hátrébb vonult az idő elleni harcban, és a megadásig fehéredett.
– Mi járatban erre, ifi úr? – A szavai lassúak, ráérősek voltak, és hangja rágta a fülem.
– Csak gondoltam, meglátogatlak, Jani bácsi, ha már erre jártam.
– Menjünk a nyári konyhába, készítek egy frissítőt. – Ahogy kimondta, behúzta maga után az ajtót, majd egy kis neszezés után kijött egy nyeles kiöntővel, két csészével. Követtem a bódé mögé, ahol egy kempingrezsó volt egy kis asztalon, egy horgászszék, egy tuskó, ahol nemrég fát hasogattak. A forgács még ott volt a füvön, a friss fa illatát maga körül lengetve. Egy kattintással meggyújtotta a lángot, feltette rá a nyeles kannát, a két bögrét lerakta a fűbe, és a székre mutatott. Leültem. A lassan felforró víz a kávé szagát pöfögte ki a pára pamacsokkal. A víz egyre barnább lett. Jani bácsi tekintete valahol a messzeségbe révedt. Nem tudtam mit mondjak, de mivel ő sem erőltette a beszélgetést, így szerintem egyikünk sem érezte ezt kényelmetlennek. A forrongó vízen megjelent a barna, zavaros hab. Levette a lángról. A hab összeesett, egy kevés felragadt a belső peremre.
– Reménykedtem benne, hogy nem látom viszont az ifi urat. – Az öreg olyan őszinte, mint volt mindig. Amikor utoljára találkoztunk, akkor is azt mondta, hogy ne térjek többet vissza. Tudtam, hogy csak jót akar ezekkel a szavakkal.
– Nem akartam nemet mondani anyáméknak, pláne a mamának. – Valójában attól féltem, hogy mi lesz, ha nem jövök el.
– Nagyanyád meghalt. Már rég. Halott, de álmodik. – A hangja mintha nem is a torkából jött volna, hanem csak a teste irányából. Elrontottam egy lélegzetvételt, köhögtem. Az csak a másik nagyanyám lehet. Letakarva, a fotelben.
– A... az élő. Kérte a Bibliát, én meg elhoztam a Szibülla könyvet is. Aztán eltüntették, és nem akarják, hogy újra nálam legyen. Pedig végre rájöttem, hogyan tudnám lefordítani a szövegeket belőle. – Panaszkodtam tovább. Jani bácsi egy dallamot kezdett dúdolni, ami rettenetesen borzolta az idegeimet. Ugyanezt a dallamot mormolta, miközben nyulakat vágtunk. Most csak lassú és pontos mozdulatokkal kettéöntötte a kávét, az egyik csészét a kezembe nyomta. A másik csészébe a belső zsebéből előhúzott flaskából hozzáadott ugyanannyi alkoholt, mint amennyi kávé volt a csészében.
– Az jó. Azt a szöveget nem érteni kell... – mondott még három mondatot, amit nem értettem.
– Nem értem, Jani bácsi. – Néztem rá kérdően. Lassan belekortyolt a kávéjába. Rám nézett, majd ismét valahova a távolba.
– Közülünk valaki sosem látja meg a másik búcsúját.....
Lesz azonban, aki mindenki ravatalánál ott áll majd....
És lesz olyan, akinek a temetésén egy lélek sem lesz...
Idd meg. Idd meg és menj vissza a városba. Neked már nincs keresnivalód itt. – Ahogy rám nézett, a szemei teljesen elsötétültek. Az öreg szemhéjainak rései között a mély, fekete üresség nézett rám. Örültem ezeknek a mondatoknak, mégis valahogy összeszorult a szívem.
– Köszönöm a kávét. – Felálltam, és próbáltam arra nézni, amerre ő. Egy pillanatra a fák árnyékában egy alakot láttam, ahogy minket figyel. Ahogy a szemem próbálta volna feldolgozni a fény és árnyék közti különbséget az alak eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy Jani bácsi is az alakot nézte.
– Neg ödör bid bügd tend baikh bolno.... – morgott még valamit az öreg a torka mélyéről, talán mongol nyelven.
– Finom volt. – Szóltam neki utoljára, de csak csendben nézett a tér egy pontjára. Ráérősen lépdeltem a bódé mellett, reméltem, hogy mond még valamit. Az ajtó elé érve megcsapta az orrom a kesernyés bűz, amit hajnalban éreztem. Az ajtó résnyire nyitva maradt, és a kíváncsi vágy égetett belülről, hogy benézzek. Lassan az ajtó lapját az ujjaim hegyével magam előtt tolva növeltem a rést, amíg befért a fejem. Az arcomat hűvös levegő érte. Az öregember szag és a mocsár pusztuló szaga miatt a torkomban csomó gyűlt össze. Egy kopott régi heverő, egy fa dohányzóasztal, a tetején koszos hamutál. Néhány újság, rejtvény, egy régi rádió bőrtokban. Alatta egy kockás kis füzet. Talán a Szibülla másolata. Szörnyen hasonlít egymásra ez a két füzet. Nem tudtam tovább állni a szagokat. Visszahúztam a kilincset fogva az ajtót, a meleg napsugarak felé fordítottam az arcom, és elsétáltam.
Lassan gyalogoltam a poros földutakon, visszafelé a faluba. Túlságosan keveset aludtam az elmúlt napokban ahhoz, hogy megpróbáljak gondolkodni azon, amit Jani bácsi mondott. Lenni akartam, mint gyerekkoromban, amikor végre nem volt feladatom. Csak létezni. Két szántó között sétáltam, a homokos föld napsütötte illatát követve, amikor kóborlásomat hatalmas trappolás szakította félbe. A zaj felé néztem. Az unokaöcsém a fekete ruháimban rohant felém. Kezeivel a játékfegyvereket lóbálva vadul kalimpált. Megálltam, mondtam neki, hogy csak nyugodtan, szedje össze magát, és mondja el, mi történt. Vegyen néhány mély levegőt lassan. Percekig zihált, az arca üres tekintetű volt. Miután összeszedte magát, csak annyit mondott, hogy a mamát elvitte az öreg orvos autóval. Gondolom, hogy nem akarták, hogy lássa, így elküldték, hogy keressen meg. Megköszöntem, hogy szólt, és mondtam neki, menjünk vissza hozzájuk.
Igyekezve szedte a lábait, és mégis nyújtott lépésekkel, fáradtság nélkül tudtam követni. A nagy házat üresen találtuk. A nővérem hagyott egy üzenetet egy megsárgult kockás papírlapon a hűtő ajtaján. Elmentek mind a kórházba a mama után, az unokaöcsémnek van vacsora egy kék tálban, vigyázzak rá, amíg visszajönnek. Az idő lassan telt, megpróbáltam a ház körüli teendőkkel elütni. A napi rutin nem változott az évek során. Rendeztük a kertet, a szárnyasokat, meglocsoltunk, amikor a nap már nem tűzött olyan erősen, megmelegítettem a vacsorát, amit hamar be is falt. Miután felment az emeletre, hogy lefekszik, a csend szúró tüskékkel ölelt körbe. Nem tudtam, mit tegyek. Maradjak, vagy menjek vissza a hotelbe? Ahogy sötétedett, a gondolataim is egyre bizarrabbak lettek.
Bementem a másik nagyanyám szobájába, és bekapcsoltam a tévét. Ismét egy régi Komisszár Rex rész volt a tévében. Tettem rá egy kis hangot, majd a párkányra tenyereltem. Néztem ki az éjszaka sötétjébe. Nappal az egész veteményes részt be lehetne innen látni, de most a távoli utca halvány lámpája jelöli a kert végét. A műsorban egy üldözési jelenet csörömpölése és – "Állj!" – felkiáltásai zajongtak, amit két lövés zárt a rész végén, megteremtve a feszültséget, hogy érdemes megnézni a következő részt. A lövések utáni csendben teljesen ledermedtem. Hideg futott végig a hátamon, ahogy az utcai világítás sápadt fénye alatt megláttam egy alakot. Pontosabban valahogy azt éreztem, hogy ugyanazt az alakot, akit az erdőből láttam kirajzolódni. Ismét csendben figyelt felém. Az időérzékelésem teljesen elromlott már, néhány pillanatig, percekig vagy órákig néztem, de nem mozdult. Egy autó fékezését hallottam a ház másik oldala felől. Ahogy magam mögé néztem, és vissza, az alak eltűnt. Az érzés, ahogy figyelt, egy hideg érzést hagyott a homlokom közepén.
Kimentem a tévészobából a konyhába, és villanyt kapcsoltam. Ebben a pillanatban jött be nővérem, és mögötte a szüleink. A sógorom felment a gyereket megnézni. Nővérem a nyakamba borult, átkarolt, és remegve zokogott. Hideg könnyei az ingem nyakánál ráfolytak a bőrömre. Hűvösen futottak rajtam végig, és a levegő fokokkal hűlt le körülöttünk. Libabőrös lettem, és aprókat rándult a testem. Nővérem még jobban megszorított, és az egész teste hűvösebbnek érződött.
Tudtam, hogy mi történt, mégis képtelen voltam bármire. Fáradt voltam, a kezemet minden erőmmel kellett megemeljem, hogy visszaöleljem, az ujjaimmal mintha ólomnehéz könnyeket töröltem volna le az arcáról. A lábaim fájt kettőnk súlya alatt. Rettenetesen éreztem magam. Eszembe jutott, amikor a mama azt mondta egy egész napos kertészkedés után egy kinyúlt ürgét nézve, hogy annyira fáj a dereka, de nem baj, mert a sárga föld majd kihúzza.
A nagyanyám temetéséig eseménytelenül teltek a napok. A kertben segédkeztem, amiben tudtam, aztán vacsoráztunk. Alig szóltunk egymáshoz a kötelező etiketten kívül. Mindenki megtört és szomorú volt. Én csak ürességet éreztem magamban. Sehogy sem tudtam kifejezni azt, így én is leszegett fejjel ültem az asztalnál, mint a többiek. A Patak Hotelben is megnyugtatóan csendesen teltek az éjszakák. Amikor hajnalban felriadtam, nem jött egy alak sem, a dohos fa szagán kívül csak a rétről beáradó levegőt lehetett érezni olyankor.
Eljött a nap, borús, szürke esőfelhőkkel.
A temetés reggelén rengeteg ember volt ott, sokat ismertem is gyerekkoromból. A ravatal mellett álltunk az egész család. Mindenki csendesen sírt. A nővérem könnycseppjei majdnem megfagyva kopogtak a fa padlón. Belém karolt, remegett, reszketett. A mama arca fiatalabbnak tűnt, csendesen, sápadtan pont mintha aludna. Amikor a harangok zúgni kezdtek, lehajtották a fedelet és a tömeg elkísérte az utolsó útjára. A harangok végig kongtak, ütöttek, dörögtek a fejemben. A zajaikat a fára hulló föld dübörgése váltotta fel. A felhők még sűrűbben gomolyogtak az égen, a vihar ózonos szaga keveredett a friss földhant aromájával. Amikor felnéztem, a sok ember a sírok között mindenfelé szétszóródva, fekete ruhában, a homálytól szinte arctalanul álltak.
A tor végéig állta magát a vihar. Ahogy említettem apámnak, hogy most már visszamegyek, az égiek hatalmas dörgéssel csaptak le a földre. Már nem akart marasztalni. Megöleltük egymást, és utoljára sétáltam el a hotelig.
A szobám elé érve az ajtóm előtt a folyosón három apró víztócsa állt. Benyitva a mocsár rothadó, éles szaga mászott fel az orromba, fullasztóan, mint egy nedves sírkamra levegője. A villanyt felkapcsolva még két zöldes-barnás vízcsík mutatott az ágyamig, ahol a párnámon hevert hanyagul a kockás kis füzet, mintha csak most hagyta volna ott valaki – vagy valami – a sötétben. A szívem a torkomban dobogott, úgy lüktetett, hogy a dobhártyám zakatolt vele együtt a fülemben. Leültem az ágy szélére, és kezembe fogtam a füzetet. Végignéztem a jól ismert borítóján, kinyitottam, a sokszor látott görög betűk sorakoztak benne, ahogy ismertem őket. Megfordítottam, mert nedvesnek éreztem a hátlapját. Friss, még nedves tintapacát láttam rajta, ami hideg volt a bőrömnek, mintha most írták volna rá, egy kétségbeesett üzenetként egy másik, sötétebb világból. Így kinyitottam az utolsó oldalon. A dobhártyám a szívverésem ütemét verte. Az utolsó lapra valaki reszkető kézzel, apró, sűrű betűkkel egy egész oldalt teleírt, mintha az utolsó erejével rótta volna le a sorokat. Az első szó a nagyapám neve volt.
Fülsiketítő durranással odakint villám csapott le, a szoba egy pillanatra vakítóan fehér lett, felfedve a sötétben rejlő, árnyékos fenyegetést.
"Petrov elmesélte, hogy lövészárok ásásánál kiforgatott egy kis, furcsa szobrot a földből. Tartotta a tenyerében, az ujjai hegyéig ért. Csontból készült, és különös, groteszk volt a faragása. Hol ember-állat, hol valami szörnyű, kifejezéstelen arcot látott bele a szeme, mintha az anyag élne és figyelné őt. Érdekesnek tartotta, így a nadrágzsebébe tette. Később eltalálta egy repesz. Szerencsés volt, épphogy belefúródott a csípőjébe. A nadrágja, a szobra, a cigarettája elázott a vérétől, és a szobor mintha magába szívta volna a nedvességet, sötétebb, vöröses árnyalatot öltött.
Bekötötték, majd visszaküldték a frontra. Másnap már lepuskázta az elsőt. Nem érzett semmit; akkor ott az jobb, mint elmebajt kapni...
Egyszer azt mondta, hogy az embereket könnyebb lőni, mint a szarvasokat, mert az emberek nem érzik a közelgő halált. Nem értette, de tudta, hogy melyik bokorból fog kilépni valaki a mező túloldalán, és mire elmúlt a dörrenés, a másik már össze is esett. Nem sokkal később egy másik árok ásásánál kifordult a szobor a zsebéből. Nem vette észre, csak este, amikor hallgatni akarta a szobrot. Állítólag az suttogott esténként a fülébe, mély, ősi nyelven. A sötétben keresni kezdte, kézzel kapart, hogy ne csapjon zajt. Először egy éles kőnek gondolta azt, ami elvágta az ujját. Ahogy kitapogatta, érezte, hogy egy tőr. Reggel meglelte a szobrát, és megtisztította a véres tőrt is. Szépen megélezte.
Nem menekült a háború elől, mert a két front között keresett valamit. Valamit, ami a szobor suttogásában rejtőzött. Gyakran megállt a holttestek felett, és nézte őket, mintha válaszokat keresne a halál csendjében. Volt, hogy egyszer nekiállt gödröt ásni, temetni azokat, és rálőttek valahonnan. Csak ásott, ameddig öt-hat lövés elment, a golyók fütyültek a feje mellett, de ő rendületlenül kapart. A lapátot puskára cserélte, belelőtt egy fába a távolban. Kirohant az mögül két másik, lőttek rá, nem találtak. Ő kettőt lőtt, kétszer talált. Így nagyobb gödröt kellett ásni, és a vér lassan beitta magát a földbe.
Egy kis falu mellett az erdő völgyében talált egy barlangot. Bement oda, mert úgy érezte, hangokat hall bentről: ősi, mély kántálást, amitől a csontjai is beleremegtek, és éneklést, melynek dallama a rémisztő ürességről szólt. Bent töltött két napot, de nem emlékezett rá, mit csinált odabent. Csak annyit tudott, hogy a régi tőr nyelébe rakta a csontszobrot, mintha az most vált volna teljessé.
Ettől kezdve különös, gyötrő álmok kezdték ki. Minden álmában ölt. Pusztán a késsel vagy embert, vagy állatot, majd kántálni kezdett, ugyanazt a baljós, idegen dallamot, amit a barlangban hallott. Elkezdte feljegyezni a mondatait, amik egy idő után ismételték magukat, mintha egy sötét rituálé forgatókönyve lenne. Amit tudott, lefordított, amit nem, azt hagyta úgy, érezve, hogy az ismeretlen részek talán még nagyobb titkokat rejtenek. A háború után állatokat akart tartani, hogy minden holdfogyáskor vágjon, mert a tőr suttogta neki, ez a rendje. Amikor nem tette meg, szörnyű, valóságosabbnak tűnő álmok törtek rá, amelyekben a halál sötét árnyékai táncoltak körülötte, megkínozva az elméjét, majd szerencsétlenség történt a közelében. Azt mondogatta: "A világ körülötte miatta pusztul. És ha nem teszem meg, amit kell, az átok rá és mindenkire lesújt.""
A szöveg felzaklatott, a mellkasom lüktetett a szívverésemtől. Próbáltam lassan lélegezni tudatosan, de így csak jobban éreztem a vihartól ózonos levegő és mocsár rothadó, égett szagát keveredni a szobában, egyre nyomasztóbbá, szinte fojtogatóvá téve a fullasztó atmoszférát. Ablakot akartam nyitni, de olyan gyengeséget éreztem, hogy csak a fejem tudtam az ablak felé fordítani. Vakító fehérség borította be a szobát, az elektromos kisülések zúgtak a levegőben, mintha maga az idő szakadna szét, felnyitva valami tiltott dimenziót. A sok recsegés egy dörrenésben teljesedett ki, amitől megsüketültem. Csengett a fülem, és a feszültségtől valóságos fájdalmat éreztem a dobhártyámban. Ahogy a fejemet visszafordítottam a szoba belseje felé, és kezdtem újra a tárgyak körvonalait látni, az utazóládám tetején ott lett a rozsdás, vizes tőr, mintha csak most emelkedett volna ki a mocsár sötét, iszapos mélységéből. Pengéjén sáros vízcseppek csillogtak a halvány fényben, és éreztem a hideg, vérre szomjazó erejét. Tudtam, hogy mostantól az én sorsom is összefonódik az övével, és a kántálás, amit a nagyapám hallott, most az én fejemben kezdett visszhangzani.