Tegnap levelet kaptam a nagyanyámtól, amiben arra kért, hogy vigyem el neki a bibliát, amit tőle kaptam. Így találtam ismét meg a Szibülla könyvét. Amikor kihúztam a biblia mögül, megcsapott a múlt dohos, hideg illata, mintha maga az idő sűrűsödött volna össze a lapokban. Gyerekkoromban nagyon tetszett ez a kis, kézzel írott kockás füzet a rajzaival. Igaz, a görög betűiből egy szót sem értettem.
Mivel nagyanyám akkor azt mondta, hogy ne mutassam meg senkinek, valahogy meg akartam tudni, mi van benne. A helyi könyvtárban próbáltam meg egyedül lefordítani, de lehetetlen volt. Számtalan hétvégét töltöttem bent, kézzel lapozva végig oldalanként a könyvtár összes görög szótárát. Ahogy egyre többször jutottam el a tartalomjegyzékig, úgy nyomasztott a düh és a csalódotdság a csendes polcok között. Sokáig nem adtam fel. Ültem a füzet felett, és már az első sorba belebuktam. Egy szótárban sem találtam hasonló karaktersorrenddel leírt szavakat.
Egyszer felbátorodtam, és elvittem a falumban a görögkatolikus templomba is, de ott sem tudtak segíteni, hogy megértsem. Most visszagondolva, ahogy belenéztek, nem is a gondolkodás látszott az arcukon, hanem inkább valami régi, gyötrő félelem. Így került lassan a könyvespolcomon a bibliák mögé, ahol most rá is leltem. Beraktam a ruhák mellé a bibliával együtt a szállítódobozba, hogy ne sérüljenek a motoron. Amíg az őseim földjére tartottam, végig a Szibülla foglalkoztatott, egyre nyugtalanítóbb gondolatokat ébresztve bennem.
Nagyapámat volt szerencsém ismerni, de gyerek voltam, amikor elment, így csak foszlányos emlékeim vannak róla. A szekrényeit pakoltuk ki a gyászév után, ahol a katonasapkája alatt ott volt ez a kis kockás füzet, amit kincsnek véltem gyerekként.
Megkérdeztem a nagyanyámat, hogy megkaphatom-e a füzetet, de azt felelte, csak akkor, ha nem beszélek róla a szüleimnek. Egy évig rejtegettem, amikor anyám megtalálta. Kérdezte, mi ez, mire mondtam, hogy a papáé volt, és ő visszaadta. Elmondta, hogy látta már ezt a füzetet Nyúlvágó Jani bácsinál, aki nálunk vágta a nyulakat.
Jani bácsira egy öreg, köpcös, nagyon ráncos, furcsán lassú, de határozott mozgású emberként emlékszem. Az arckifejezése mindig borús, mérges volt, de nem zavart el, amikor kíváncsiskodtam a vágásnál. Sőt, elmagyarázta, hogyan kell csinálni úgy, hogy a nyuszi ne érezzen fájdalmat. Megmutatta, majd megkért, hogy segítsek, egészen addig, amíg egyedül fel nem dolgoztam egyet. Ekkor adott egy csontnyelű kést. Azt mondta, ha nem használom, akkor is egy vizes bőrszíjon fenjem át, mert berozsdásodik. Szüleim valahogy örültek neki, és még több nyulat kezdtek szaporítani. Innentől Jani bácsival minden hétvégén legalább tíz nyulat dolgoztunk fel.
A mai énemmel már nem tudnám ugyanazt megtenni, valami megváltozott bennem. Nyúlhúst sem ettem, amióta elköltöztem.
Félúton jártam már, amikor felvillant a kis sárga lámpa, jelezve, hogy a motorom utántöltést kér. Beálltam a kúthoz, megtankoltam. Vettem egy kávét, és amíg megittam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és elővettem a könyvet.
Letettem magam elé az asztalra. Ahogy néztem, mintha valami sötét, ősrégi bűvölet kerített volna hatalmába. A kiszáradt számhoz emeltem a friss kávét, ami mintha gyorsabban hűlt volna ki most, hogy itt volt a könyv mellett, mintha az hideget sugározna magából, dermesztve a levegőt körülöttem. Megpróbáltam a karórám számlapjával a tükörképét nézni a szövegnek. Egy hirtelen széllökés lapozott nekem néhányat, ami nem is létezett, hiszen a levegő mozdulatlan volt, mégis hideg fuvallatként simogatta az arcomat. Úgy voltam vele, hogy akkor megpróbálom ezt az oldalt.
Aztán a betűknek megfelelő karaktereket elkezdtem leírni a szalvétára. Ekkor jött arra a kreol bőrű kutas, leszedni az asztalokat, majd mintha egy belső, kényszerítő erő hajtaná, felolvasta a szöveget:
„Ezer ártatlan kik ... vére folyt éltetik azt aki annyi porszemet tart a kezében ... amennyit élni vágy”
Felolvasta magyarul és görögül is, hangja mélyről, idegenül zengett, mintha valaki más szólná belőle a szavakat.
Aztán az arca undort, majd szemei valódi, zsigeri félelmet fejeztek ki, szinte üres tekintettel meredt a könyvre, mintha egy szörnyet látott volna.
Hirtelen felugrottam, és azt mondtam neki, hogy kifizetem, csak fordítsa le nekem a többit is. Lelkében valami véglegesen megtört, elnézést kért tőlem, azt mondta meggondolatlanul beszélt, majd elsietett, és egy érkező autósnak segített tankolni, de már nem volt olyan fürge, mint előtte, mintha megnehezítette volna a mozgását valami láthatatlan teher.
A körülöttem lévő társalgók fagyos, dermesztő csendje emlékeztetett az illetlen viselkedésre. Valóban, mintha valami sötét dolog készülne, minden érzékszervem élesebb lett, és a levegőben egy keserű, fémes szagot éreztem, mint a régi, száradó vér. Gyorsan megittam a maradék kávémat, és motorra szálltam. Az évekig tartó, hiábavaló próbálkozások feloldása sokkolt, de most már félelemmel vegyes izgalommal vártam a folytatást. Alig vártam, hogy nagyanyámmal találkozzak, és elmondjam neki.
A hátralévő úton a felfedezés okozta döbbenet miatt nem tudtam többet kicsikarni emlékeimből. Miért nem próbáltam soha tükörrel lefordítani a füzetet? Régen csak szótárkönyveket ismertem, de a városba költözés után két nyelvet is tanultam, és akkor felvettem harmadiknak a görögöt. Miért nem jöttem rá egy ilyen egyszerű titkosírásra? Lehet, hogy nem akartam hazagondolni, amíg a saját lábamra nem álltam. Most azonban újra itt vagyok, és a múlt sötét árnyai kezdtek beborítani.
Az utolsó főúton néhány elhagyatott, öreg, romos ház mellett haladtam el. Üresen tárt ajtókkal és kitört ablakokkal bámulták a füves mezőket. Először itt akartam lakni, valahol a falu szélén, de aztán még messzebbre vitt magával valami. Messze akartam költözni, mert ahogy teltek az évek, megutáltam a szép falumat, éreztem, hogy valami gonosz rejtőzik a békés felszín alatt.
A főút hamar véget ért, és a faluközpontot elhagyva egy keskeny utca vitt fel a dombtetőre. Nagyanyám, a szüleim és nővérem is itt éltek ebben a nagy, ódon, több szintű házban. Unokaöcsém játszott az udvaron a szomszéd gyerekekkel, de ahogy megláttak, elbújtak a kerítés körüli bokrok mögött, mintha valami szörnyet láttak volna bennem. Megálltam apám öreg furgonja mellett. Ahogy levettem a sisakom, unokaöcsém jött először elő. Kezet fogott velem, majd mondta, hogy a papa már vár. Még sosem találkoztunk, de biztos vagyok benne, hogy elmondták neki, hogy ma érkezem.
Apám már nyitotta is a kaput, hogy menjek be. Felmentem vele a lépcsőn a konyhába. A nővérem és a férje még egy szintet építettek a házra, így először nagyon szokatlan volt látni, hogy van még egy lépcsőforduló a házban. Elmagyarázta, hogy nagyanyám már sokat beszél a meghalásról és engem keres néha. Van egy biblia nála, de a bőrkötésű, arany csatos családi bibliát akarja, hogy abból olvassak fel neki. Nagyanyám mindig is mélyen vallásos volt, nyugdíjas éveiben a templomkertet tartotta rendben a faluban, amit a sógorom folytatott utána.
Apám elmesélte, mi történt itt az elmúlt tizenöt évben, amióta utoljára jártam itt. Kérlelt, hogy költözzek vissza és csináljam én is a családi kertészetet. Más ugye nincs a faluban: kert, csirkék, nyulak, mezők, lakatlan házak, patak, mocsár. Nyulat már nem tartanak. Meg is lepődtem, de nem magyarázta meg, miért. Az ólakat is felvágta tüzelőnek. Anyám végre megjött a kertből, megöleltük egymást, majd mondta, hogy összekészíti a vacsorát, és vigyem le nagyanyámnak.
Illatos csirkehúsleves volt friss zöldséggel. Ahogy lesétáltam a lépcsőházban az ajtóig, éreztem, hogy figyelnek, hogy tekintetek tapadnak a hátamra a sötét sarkokból, de nem néztem feléjük. A házat megkerülve a másik bejáraton keresztül nyílt az előszobája, a tiszta szoba, aztán az étkező-konyhája, onnan meg a hálója. Ódon, százéves bútorok, régi nagy dobozrádió, képcsöves fekete-fehér tévé – mindenen csipketerítő, mintha egy szellemvilág tárgyait takarnák el, egy időutazás egy fojtogató múltba. Nagyanyám szobájában faltól-falig üvegajtós szekrény a nappaliig, felette szentképek a kis Jézussal és angyalokkal.
– Te vagy az, fiam? – recsegte az ágyból, mintha egy rozsdás vödör mélyén reszelnék ki a szavakat, minden betű fájdalmasan torzulva, a halál előhírnökeként.
– Nem, az unokád vagyok. Hoztam vacsorát, ülj fel.
– Jajj, de jó! Ott van egy ezres a konyhaasztal fiókjában, az a tiéd.
– Köszi, mama, majd elveszem. Elhoztam ezt a nehéz bibliát is. Hova tegyem?
– Ide mellém, elalvás előtt akarok olvasni belőle. Na de azt mondd meg, hogy olvastad-e a füzetet? Ju...tottál vala...mire? – A beszédhibája mintha felerősödött volna a kérdés súlyával, egy alig hallható sziszegés kísérte.
– Még nem igazán. Sajnos sokáig hanyagoltam. Sokat kellett dolgoznom, hogy boldoguljak.
– Sejtettem, hogy ez lesz. A lényeg, hogy itt vagy. Péter már vár engem odafent, úgyhogy maradj itt pár nap...ra.
– Miért olyan fontos neked a Szibülla könyve, mama?
– Nekem már nem az. Legszívesebben magam mellé temetném azzal a kis dobozzal, ami a gyertyatartó mögött van.
Felálltam, és megnéztem, mi van a dobozban. Csak egy gyűrű, néhány boríték és két kétlapos könyvecske volt ott vörös csillagos pecsétekkel: az egyik a nagyapám fiatalkori fényképével, a másik meg egy idegenével.
– Mama, mik ezek, és ki a másik ember?
– Katonakönyvek. Nagyapádé és Janié, meg a leveleik. Mind bulgárul van, nagyapád írta őket.
– Együtt harcoltak a fronton?
– Inkább... Egymással, Jani… – A hangja elhalt, mintha a szó is fájna neki, alig hallható, kísérteties suttogó zörejjé torzult.
– Mondd el, mama, ez már a múlt, és talán már nem bánt senkit.
– Talán... Jani bácsikádat mongol nomádoktól hurcolták el a vörös hadsereg katonái, megverték... Majd megmondták neki, ha nem megy a frontra, akkor lelövik. A testvérét le is lőtték mellette, így nem is volt más választása. Egyenesen Sztálingrádba vitték, azt mondták neki, foglalja vissza a várost, de se fegyvert, se lőszert nem kapott. – A csendes, komor Jani bácsi... Mennyit agyaltam rajta gyerekként, hogy miért olyan mérges és haragos az arca. Majd a nagyanyám folytatta: – Ezután csak arra emlékszik, hogy folyamatosan a németek nyomában kell gyalogolnia a sor elején. A verbúvált szegényeket és börtönből kieresztett csőcseléket úgy tartották elöl az oroszok, hogy ha valaki visszafordult, azt lelőtték. A legrosszabb fegyvereket kapták, kevés lőszerrel, mert volt, hogy néhányan fellázadtak, és az oroszokra lőttek. Egy ilyen lázadásnál szaladt ki inkább előre, amikor belefutott nagyapád csapatába. A németek pár embert mindig hátrahagytak, vagy önként, vagy kényszerítve, hogy azok tartóztassák fel az ellenséget.
Jani valahogy kiegyezett nagyapáddal, hogy ne lőjék le, de jönnek a csapatok, mindent elmond, amit tud. – Nagyapámról tudtam, hogy legalább öt nyelven beszélt. – Így nagyapád azt mondta, hogy elviszi a vonuló ezredhez, hogy informálja felettesüket. Nem mondott igazat.
Nekik itt véget ért a háború, mivel nagyapádat kényszerítették, hogy haljon hősi halált, ezért azt mondta Janinak, hogy sétáljanak fel a Duna mellett a két csapat között, majd rejtőzzenek el egy faluban. Így jutottak ide, hozzánk. A nagybátyám több nyelven beszélt, így vele sikerült megérteniük egymást, hogy nem akarnak harcolni, csak csendben élni... Aztán az megegyezett velük, hogy a föld szélén a szerszámoskunyhót kibővíti nekik, de cserébe a földön kell dolgozniuk. A háború miatt kevés volt a férfi a földeken.
– Sajnálom, kisfiam, de kifulladtam. Eszek, addig menj ki a konyhába.
– Rendben, bármi kell, szólj. Jó étvágyat!
– Köszönöm.
A konyhában kihúztam a konyhaasztal fiókját, de abban csak a szemüveg tokja volt, néhány toll meg ceruza és egy régi keresztrejtvény. Unalmamban elkezdtem a ceruzával beírni a megfejtéseket.
A horkolására kaptam fel a fejem, úgy belemerültem a fejtésbe. Elvettem mellőle a tálat, hogy felvigyem az emeletre, apám az emeleti előszobában várt. Szerette volna, ha este itt alszom, így a gyerekszobámból átköltöztették a másik nagyanyámat a dolgozószobába. Megköszöntem neki, de a Patak Szállóban biztos van üres szoba, meg amúgy sem akarok teher lenni számukra.
Vacsorára a meghívást elfogadtam udvariasságból. Ismertettek a sógorommal, majd az udvariassági formulák után megemlítette, hogy gyakran látott a faluban gyerekként. Abban a hitben volt, hogy az eltűntek közé tartozom, így örül, hogy újra lát. Én nem emlékeztem rá egyáltalán. Miután ettünk, unokaöcsém megkért, hogy menjen be vele a gyerekszobámba, mert szeretné elkérni néhány régi játékomat. A dolgozószoba mellett elhaladva hallottam, hogy a Komisszár Rex megy a tévében, másik nagyanyám kedvenc műsora volt.
A volt szobámba érve az egyetlen változás az volt, hogy a fotel és a tévé nem volt bent. Gondolom, az van a dolgozószobában. Úgy éreztem magam, mintha egy időutazáson lennék. A régi bútorok és holmik tisztán voltak tartva, de érezni lehetett, hogy semmit sem raktak arrébb, amióta elmentem. Mivel mondtam, hogy bármit vihet, ezért elkezdte a szekrényből az összes régi fekete ruhát is kipakolni. Mind olyan molyirtó szagú volt, mégis feltűnően tiszták, több mint tíz év szekrényben álláshoz képest.
Visszafelé benéztem a dolgozószobába, ahol a fotelben ott pihent egy csipketerítővel letakarva a másik nagyanyám, a tévé felé állítva a fotelben. Az asztalon előtte egy megsárgult rejtvényfüzet volt ceruzával. Unokaöcsém megállt mellettem, és azt mondta, hogy amíg a mama tévét néz, nem szabad oda bemenni, és fekete ruháiban a régi-új játékpisztolyaival rám lövöldözve elfutott.
A dolgozószoba polcain, ahogy végignéztem, csak most vettem észre a rengeteg bekeretezett képet. Mindegyiken a nővéremmel vagy horgászunk és halat pucolunk, vagy csirkét-nyulat etetünk, vagy vágjuk őket. Disznóvágáson, ahogy a hentes bárdjaival ügyetlenül darabolunk. Mindegyik képen szélesen vigyorgunk. Nővérem szakította meg ezt a csendéletet, hogy tényleg nem gond, hogy ezt a sok holmit elviszi a gyerek. Biztosítottam afelől, hogy bármit elvihet a régi szobámból, örülök, hogy ennyi boldoggá teszi.
Hirtelen fázni kezdtem, mintha a levegő több fokkal hűlt volna, a szoba sarkaiban árnyékok sűrűsödtek. A nővérem megfogta a kezem, hogy visszakísérjen a konyhába. Az ujjait borzasztóan hidegnek éreztem, szinte élettelennek. A konyhában mindenki széles mosollyal fogadott, alig bírtam rávenni magam, hogy elköszönjek tőlük. Megígértették velem, hogy holnap náluk ebédelek. Libabőrös lett a hátam a tudattól, hogy déltől estig megint itt leszek.
A motor zúgása és a nyári patak melletti szagok visszahozták a gondolataim.
A Patak Szálló is egy időutazással ért fel. Fából készült, egyszintes iskola volt valaha, amit a tantermek megfelezésével és vizesblokk hozzáadásával szállónak, majd hotelnek csúfoltak. Az iskola udvara volt a parkoló. Egyetlen régi, platós, egykor hadi célú zöld jármű állt kint, rozsdás kísértetként a múltból. Két bejárat volt az épületen, de csak az egyiknél volt porta; itt kértem ki a másik bejárat melletti üres szobát. Megtudtam, hogy egy csapat földműves van itt a főbejárat mellett, az öreg portás elnézést kért miattuk előre is. Minden este hangosan iszogatnak. Végigsétáltam a verandán a hatos szobáig, ahol a padlódeszkák minden lépésem alatt nyikorogva sóhajtottak fel.
Lakomban ki sem pakoltam a szállítódobozból, leraktam az ágy mellé, bezártam az ajtót, letusoltam hideg vízben – mert meleg nem volt –, és lefeküdtem. Megterhelt ez a nap, a sok eseménnyel. Igyekeztem egy légzéslassító technikát alkalmazni, hogy hamarabb elaludjak. A hátamon fekve ellazítottam minden izmomat, majd minden be- és kilégzésnél egy kicsit hosszabban tartottam szünetet.
A hazalátogatás megtette hatását az agyamra, mert nagyapám magyarázott álmomban egy asztalnál ülve: „Idefigyelj, ha azt akarod, hogy a kerted szépen haladjon, keress bolgár napszámosokat.” Gyakran mondta ezt a mondatot, és beszélt arról, hogy mit, milyen sorrendben kell megcsinálni a kertben. „Földsáncot kell felhúzni kétoldalról, a közepe lapos kell legyen, a tetejére káposztát, salátát kell ültetni. Az oldalába meg paprikát, meg paradicsomot. Egyiket az egyik, másikat a másik oldalra, az aljába meg menjen a paprika alá répa, a paradicsom alá meg retek. A palánták közé meg hagymákat kell, vöröset-fehéret.” Ahogy kint sétáltunk a felásott kertbe, a néhány bolgár szóval utasította ezekre a munkásait. A kert végébe érve pedig két ember vállig állt egy hosszú árokban, és vigyázzba álltak, ahogy jött nagyapám. „Mit gondoltok, jó lesz itt nyugodni örökre, nincs egy napunk befejezni, mielőtt a muszkák ideérnek. Addigra ki kell építeni a lőállásokat is.”
Aztán elsétáltunk az ólakig. Egy kosárból kaptak néhány marék zöldet a csirkék, amit gyorsan széthordtak maguknak és csipegettek, amikor valami mély, torokhangú morgás hallatszott, majd a rég hallott, magas nyúl sípolás, és a jellegzetes roppanások. Az asztal mellett az akasztónál Jani bácsi dolgozott. A tiszta nyulak egy lavórban, mellettük egy zsákban a belsejük, meg ami nem kell, külön kiterítve a bundáik. Nagyapám beszélt hozzá egy számomra ismeretlen nyelven. Az öreg arcán egy fintor jelent meg – akkor nem tudtam, de ez volt a mosolya, mert több arcizma nem működött, annyit verték az oroszok, hogy az arca is halott volt. Megtörölte a kést, teátrális mozdulatokkal átadta, leszedte az utolsót az akasztóról, elpakolta a belsőségeket. Egy ketrecből kiszedte a legnagyobb baknyulat, láttam, hogy karmolja a kezét, harapja az ujját, de nem vérzett, nem sebesült meg az öreg. Egyetlen pattanó hang kíséretével mozdulatlanná tette az állatot és fejjel lefelé felakasztotta a kampóra, majd felém fordult. Az ujjaival mutatta, mit, hol, mennyire kell bevágni, majd szétnyitni. Nagyapám a véres edényt alá tartotta, majd a másik kezében lévő kockás füzetből elkezdett felolvasni. Egyre hangosabban olvasta a citátumot, a levegő elnehezedett a vérszagtól, kezdtem elveszteni a látásomat, miközben a kántálás már monoton hangok zúgásává sűrűsödött a fejemben, mintha az ősi borzalom gyökereit hallanám.
Felriadtam végre, hideg verítékes volt az ágy körülöttem, a lepedő ragadt a bőrömre. Egy darabig mozdulni sem tudtam, a hangok, amiket álmomban hallottam, még körülvettek, mintha a szoba sötét sarkaiban rejtőznének. Néztem a plafont, és a rémképekben kimúlt kis élet szomorúságot tett a lelkembe, egy mély, szúró fájdalmat. Lassan kinyújtottam a kezem. Az olvasólámpa zsinórját a konnektorig letapogattam, de nem találtam a kapcsolót. Elkezdtem keresni az izzót benne, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nem csak egy díszlet az ágy mellett, és a zsinórba akadtak az ujjaim. Meghúztam, de annyira világított épp, hogy a dobozomból ki tudtam venni a karórámat. Hajnal három óra van, jobb, ha nem alszok vissza, mert valami vár rám a sötétben.
A csomagomból elővettem a szerelőlámpámat, azt használva kerestem meg a fürdő falán a kapcsolót. Kellett egy hideg zuhany, hogy lemossam magamról a rémálom ragacsos szennyét. Frissen felöltöztem, de még nem akartam kimenni, nincs is rendes közvilágítás. Lekapcsoltam az éjjeli szekrényen a lámpát, és besüppedtem a fotelbe. Nem kellett sok idő, és a szemem megszokta a szoba sötétjét, a tárgyak körvonalai egyre élesebbek lettek. Pár percig csak néztem magam elé, aztán mintha mozgásra lettem volna figyelmes, egy árnyék mozdult meg a periférián.
Az ablakban láttam egy alakot, valaminek a körvonalát. Nem tudom, a fények játszottak-e úgy, de mintha nem egy, hanem két feje és három keze lett volna az alaknak. Talán két ember van ott, nem tudtam eldönteni, de valami természetellenesnek tűnt a sziluettjében. Megállítottam a légzésemet, csak mereven mertem figyelni, minden porcikám feszült. Az ajtó elé indult, ott motoszkált, zörgött valamit, majd egy keze belógott az ablak sziluettjén. Az ajtó és az ablak között legalább egy méter volt. A lábamtól indulva felkúszott rajtam a rémület, és a nyomában libabőrös lettem. Nagyon érdekesen, több ponton hajlott a keze, mint kettő, mintha az ízületek máshol lennének, mint egy embernek. A félelmem alábbhagyott valamivel, és visszatért a légzésem. Valószínűleg csak képzelem, a falak is mintha nem lennének körülötte párhuzamosak az ajtóval, mintha a tér is meghajlott volna körülötte.
Meglengettem a kezem, mintha integetnék felé, olyan természetességgel, nyugodtsággal, amit nem értettem magamon, mintha egy belső, sötét erő irányítana. Erre újra teljes sziluettjét bemutatta az ablakban, azért, hogy szó szerint felszívódjon a levegőben, mintha sosem létezett volna, csak egy lidérces látomás lett volna. Mereven néztem a hűlt helyét, próbáltam eldönteni, hogy tényleg láttam-e valamit, vagy csak a szemem káprázott. Addig néztem, várva megjelenését, amíg a napkelte vörös fényében hallottam messziről egy kakast kukorékolni, majd többet is. Ahogy felálltam a fotelból, a kakasok elhallgattak, így eszembe juttatták, hogy amíg itt éltem, azt gondoltam, hogy a világon a legfélelmetesebb lény nem más, mint jómagam, a sötét titkaimmal. Óvatosan kinéztem az ajtón, és a patakparti mocsaras részek fullasztó, rothadó szaga szállt fel az orromba.