4. fejezet
Édes csók
Constantin hozta utánunk a csomagokat. A látszat kedvéért már az utcán is kézen fogva mentünk. Szerencsére,nem sok ismerőssel futottunk össze.
- Milyen puha a kezed… - szóltam el magam.
- Eh? Tényleg? - kezdte el nézegetni a kezét Ciel.
- Raffaell… Kezdek aggódni anyu miatt… - sóhajtottam.
- Én is - fogta a fejét Raffaell.
Lassan megérkeztünk a házunkhoz. Észrevehető volt, hogy senki sincs otthon, mivel a kapu kulcsra volt zárva.
- Raffaell, v an kulcsod?
- Igen, hugica. Van itthon kaja?
- Van… De,ha nincs, nekiállok főzni!
- Rozetta… Inkább várd meg anyut, ha főzni akarsz…
- Miért? Jól főzök!
- Nem gond. Constantin nagyon jól főz - tette a kezét a vállamra Ciel.
Raffaell kinyitotta a kaput, és mind a négyen bementünk a ház udvarára. Én mentem elől, és folytattam az utunkat egyenesen a házba.
A nappaliban Constantin letette a csomagokat és leült Ciellel együtt.
- Készítsek egy-egy kávét? - kérdeztem.
Ciel és Constantin összenézett, majd Constantin gyerekes mosollyal mondta:
- Az úrfi nem szokott kávét inni. Jobban szereti a teát. Ha nem haragszik meg, kisasszony, kölcsönvenném a konyhájukat, amíg elkészítem a teánkat.
- Öhm … - jöttem zavarba. - Tőlem lehet használni a konyhát… Addig is,megbeszélem Ciellel a történetünket. Raffaell,pedig,addig előkészíti a szobákat .Mert, gondolom:,,a gazda nem alszik egy szobában a szolgájával”.
Constantin elvonult a konyhába, és én leültem Ciel mellé.
- Nos, honnan jöttél? - kezdtem.
- London mellett lakom a… szüleimtől örökölt kastélyban…
- Akkor, anyuéknak is ezt mondjuk!... Örökölt? ... Vagyis…?
- Igen, a szüleim meghaltak.
- Betegségben vagy balesetben?
- Mondhatjuk, hogy egy betegség miatt…
- Sajnálom.
- Én nem! Folytassuk!
- Öhm!... Rendben… Akkor, Constantint bátyádként fogjuk bemutatni… Hol ismerkedtünk meg?
- A pláza előtt!
- Haha… Szellemes!
- Tudom!... Voltál már Angliában?
- Nem. És te itt Romániában?
- Nem.
- De ezt a szüleim nem tudják… Három éve jártál itt… egy táborban!
- Rendben!
Ciel nyakán egy vágást vettem észre. Kíváncsiságom miatt természetes,hogy fel kellett tennem azt a kérdést,hogy:
- Miért van az a forradás a nyakadon?
Ciel először megdöbbent, majd egyszerűen annyit felelt:
- Szüleim ajándéka…
Ciel hangja annyi balsorsú érzelmet rejtett,hogy nem mertem tovább kérdezősködni. A kínos csendet Constantin törte meg.
- Elkészültem a teával. Old Times angol tea. Cukor helyett mézzel édesítik.
- Köszönöm,Constantin - mondta Ciel, ivott a teából, majd szemrehányóan mondta. - Constantin …Ennél finomabb teát szoktál készíteni.
- Elnézést, ifjú gazdám. Legközelebb finomabb lesz.
Érdekes volt végignézni ezt a jelenetet… Tudtam, hogy léteznek olyan emberek, akik komornyikokat szerződtetnek, de nem gondoltam volna, hogy azt a játékot komoly szabályok szerint játszák.
- Ne haragudj, Rozetta. Az út elfárasztott. Kaphatnék egy ágyat, hogy lepihenjek? - nézett rám édes szemekkel Ciel.
- Igen, persze… Azt hiszem, Raffaell még nem végzett a szobátokkal. Az én szobám megfelelő lesz erre?
- Ketten megyünk?
- Nem.
- Hm… Mindegy, a célnak megfelel a szobád is!
Bevezettem Cielt a szobámba. Sötétség uralkodott mindenhol, de ennek ellenére kellemes melegség árasztotta el a szobát.
- Kellemes illat van… - mondta Ciel.
- Az jó? - nevettem el magam. - Nézd, ott az ágy! Pihenj le. Én megyek, segítek Raffaellnek.
Otthagytam Cielt a szobámban, majd megkerestem Raffaellt.
- Ez annyira… Szórakoztatónak tűnik… - mondta Raffaell, miközben felrázott egy kispárnát. - Azt hittem, rosszabb lesz… De ez vicces! És neked is tetszik, ha jól látom.
- Igen… Én is rosszabbra gondoltam – mosolyogtam, és mentem segíteni az ágyvetésben, mert Raffaellnek nagyon nem sikerült.
- Segíthetek valamiben? - jelent meg Constantin.
- Áh, nem. De azért köszi! - legyintettem.
- Előkészítem én a szobákat!
- Nem szükséges! Nyugi! Menj, pihenj le te is a Raffaell szobájába, biztosan te is fáradt vagy. Itt a harmadik szoba!
- Köszönöm a kedvességet, de én nem vagyok fáradt!
- Rendben. Akkor menj, ügyelj a ,,gazdidra”, nehogy ellopják!
- Igazán szellemes, kisasszony!
- Áh, igen! Tegezz! Engem és a bátyám is tegezz!
- Rendben. Megyek, és elkészítem az ebédet!
Amíg Constantin főzött, én és Raffaell elkészítettük a vendégek számára a két szobát. Mire végeztünk, már tizenkét óra volt. Abban az időben kellett anyuék is hazajöjjenek. Én és Raffaell a nappaliban vártunk.
Nem telt el sok idő, amíg meghallottuk az ismerős zúgást. Apu és anyu időben érkeztek. Elkezdett zörögni a zár. Én és Raffaell egy utolsót nyeltünk, majd beléptek az ajtón a szüleim.
Bár, lassan elérik a negyven éves kort, nem látszik rajtuk. Olyanok voltak, mint egy ,,otthoni titkosszolgálat”. Amikor kicsi voltam, mindig azt mondogatták, hogy ők az én titkos ügynökeim.
– Szóval, itt vagytok! - állt meg apa előttünk. - Várom a magyarázatokat, hogy miért lógtatok egy szó nélkül az iskolából?
- Én is kíváncsi vagyok! - csatlakozott anyu is. -A matek tanár úr azzal a hírrel hívott fel minket, hogy mindketten szó nélkül eljöttetek az óráról.
- Az a helyzet, hogy… - akarta kezdeni Raffaell, de a szavába vágtam, mint mindig.
- Anyu... apu… Az egész az én hibám!
- Várjuk a magyarázatod! - nézett rám anya a zöld szemeivel.
- Három éve megismerkedtem egy angol származású fiúval… Már az elején nagyon tetszett, s idővel szerelmes lettem belé… Az elmúlt néhány évben távkapcsolatban éltünk, és ma eljött hozzám, hogy jobban megismerjük egymást. Azért hiányoztam ma… és Raffaell is… azért jöttünk el az iskolából, mert a fiú… Ciel elé mentünk…
- És hol van most ez a fiú? - kérdezte apu szigorúan.
- Fáradt, ezért lepihent a szobámba.
- Küldd haza! Veled, kisasszony, még beszélek! Azt hittem, komoly lány vagy és nem egy naiv teremtés!
- Nem… küldhetem haza!
- Miért nem beszélted meg velünk? - szólt közbe anya.
- Nem… küldöm haza!
Remegett a kezem és a testem. Addig még nem mondtam ilyen fontos dologban ellent anyuéknak. De nem hagyhattam cserben Raffaellt!
- Rozetta! Nem vagyunk szigorú szülők, de ez már sok! - mondta anya.
- Üdvözlöm Önöket - hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Ciel volt az, épp meghajolt, majd folytatta. - Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okozok önöknek. De én szívből szeretem a lányukat!
Ciel megfogta a kezem, és magához rántott. A következő pillanatban már csak édes meleget éreztem. Ajka ajkamhoz simult, s beleborzongtam abba a balsorsú csókba.
5. fejezet
Egyezség
Még mindig fogta Ciel a kezem, bár a csók már rég véget ért.
- Nem félsz fiam? A lányomat előttem megcsókolni… - ropogtatta óriási kezét apa.
Én még nem ébredtem fel az ámulatból; ajkaimat dörzsölgettem és remegtem.
- Elnézést, uram! Ezzel csak megmutattam, hogy mennyire szeretem a lányát. Neveletlenségemért elnézést kérek! Még be sem mutatkoztam; a nevem gróf Ciel White!
- Hány éves vagy, Ciel? - kérdezte anya.
- Tizenöt éves vagyok.
- Én már hallottam Ciel Whiteról - mondta apu. - Évenként kapunk egy nagyobb összegű adományt az Ön alapítványától!
- Meglehet. Nem én választom ki ,hogy ki kapja évenként azt az összeget. De ,annak örülök, hogy a pénz jó helyre került!
- Nem azt mondom, hogy csak az alapítvány miatt, de maradhatsz! Ameddig semmi olyasmit nem teszel, ami miatt hazaküldenélek!
- Drágám… - rettent meg anya. - Egy idegen a saját házunkban?
- Bízz a lányunkban!
Igen… Azt mondta apu, hogy bízzanak bennem… De én magam sem bíztam magamban.
- Ciel! - mondtam, miután anyuék elmentek átöltözni. - Te tudod, hogy mit tettél?
- Mit? - lepődött meg Ciel.
- Ez volt az első csókom… Az első… csókom…
- És akarsz még?
- Mi?! Nem! Kérj bocsánatot!
- Nem volt jó?
- Nem arról van szó…
- Vagyis, tetszett!
- Én ilyet nem mondtam! Figyelj, nem kellett volna, hogy megcsókolj!
- Tekintsd ezt az első ajándéknak tőlem.
- Az első? ...
Folytattam volna a vitát, de anya sikítozása megzavart. A konyhából jött a hang. Odarohantam, ahogy csak tudtam, s közben Raffaellel is összeütköztem.
- Anya! Mi történt? - kérdeztük egyszerre, a fejünket fogva.
- Mennyi finom ennivaló! Anyukám főzött csak ilyen jól! Áááh! Nem érdekel, hogy ki vagy, csak főzz! - mondta, hadarta anya, miközben habzsolta a finomabbnál finomabb ételeket.
- A fene!... Constantinról el is felejtkeztünk… - súgtam oda Raffaellnek.
- Anya… Ő Ciel unokabátyja! - magyarázkodott Raffaell, majd nekem súgta. - Apa ismeri Ciel alapítványát, nem mondhatjuk, hogy a bátyja!
- Jó! Anya, ő is itt fog lakni… Ő vigyáz… felügyel Cielre!
- Rozetta! Kóstold meg! Kóstold már meg! - hadonászott anya egy sült csirkecombbal.
- Mi folyik itt? - jelent meg apa is. - Ki ez a fiú?
- Áh, igen! Apuci, drága! Ő itt Ciel unokatestvére, aki fog rá vigyázni, amíg nálunk lakik…
- Ő is nálunk fog lakni?
- Öhm… Igen? ...
- Rozetta… Ez túl sok!Kössünk egyezséget! A két fiú itt maradhat, ha Ciel is a mi iskolánkba fog járni, és ti ketten lesztek az iskola legjobb tanulói! Képes vagy erre?
- Igen… Képes vagyok! (Remélem…)
- Akkor, kezet rá!
Az egyezség megköttetett. Ciel és Constantin beköltöztek a szobájukba. Persze, nem volt ennyire egyszerű az egész. Anyu nehezen emésztette meg, hogy egy idegen a ,,szívem választottja”, és azt is, hogy apu csak így beengedett két idegent az életünkbe. Nekem is voltak aggodalmaim… Nem értettem, hogy miért nem egy szállodába szállt meg Ciel és Constantin. Constantin adott megnyugtató választ erre a kérdésemre:
- Túl feltűnőek lennénk… Egy gróf és a komornyikja? ... Információ szerzés miatt vagyunk itt. Ha szállodába szállnánk meg, gyanakodni kezdenének, de így, hogy egy egyszerű házban lakunk, nincs ok a gyanakvásra. Kisasszony, nekem is lenne egy kérdésem. Amíg Ön és az úrfi iskolában lesznek, én mit csináljak?
- Ciel nem mondott semmit? Akkor, amíg mi iskolában leszünk… Főzz! És takarítsd ki a szobám! De most menj és pihenj le. Mi is nyugovóra térünk! Jó éjszakát Constantin… és Ciel!
6. fejezet
Miért nem tudhatom?
Mint mindig, kedd reggel is hat órakor keltem.
- Vicces álom volt… - nevettem fel hangosan. - Kár, hogy vége…
A szekrényem elé álltam, és unottan néztem végig a ruháimon, majd kimentem a szobámból, s a fürdőszoba volt a célom. Be akartam nyitni a fürdőszobába, de zárva volt.
- Raffaell, siess! - kopogtattam a fürdőszoba ajtaján.
Leültem az ajtó elé és vártam. Meghallottam, hogy valaki lassan közeledik. Anyu és apu olyankor már az iskolában szoktak lenni. Gyorsan felkaptam a fejem, Raffaell volt az.
- Eh? Ha te itt vagy, ki van a fürdőben? - kérdeztem jó hangosan.
- Én! - jelent meg Ciel még vizes testtel és hajjal.
- Eh?!- lepődtem meg. - Mi a…?
- Remélem, nem felejtetted el, hogy a vendéged vagyok! - mondta beképzelt mosolyával Ciel.
- Szóval… Nem álom volt?... - sóhajtottam.
- Hát nem! Kaphatok egy ,,jó reggelt” csókot, drágám?... Játszuk egy kicsit a szerepünk!
- Ciel… Vigyázz a törölköződre! - néztem pontosan rá a fehér törölközőre. –Menj, öltözz fel! Még megfázol…
Sóhajtottam egyet, és Raffaellre néztem. Eszembe jutott Constantin.
- Hol van Constantin? - kérdeztem.
- A reggelinket készíti elő! Menj anyuék fürdőszobájába! - mondta Raffaell. - Én megvárom, amíg végez Ciel.
Bólintottam. Beballagtam anyáék szobáján át a fürdőszobába. Szép lassan lehűtöttem magam a tussal. Jól esett a langyos víz, mert eléggé kimelegedtem a kora reggeli látványban; el kell ismernem, belepirultam Ciel látványába. Egyik barátnőmet idézve ,,Beindult a nyál-elválasztásom.”
Amikor végeztem a reggeli előkészületekkel, a konyhába mentem, mivel csak négyen voltunk, ott reggeliztünk. Megdöbbentem, amikor azt láttam, hogy finomabbnál finomabb ételek díszítették az asztalt.
- Constantin, a teám! - mondta parancsolóan Ciel, bár alig jött be az ajtón.
- Eh… Ciel… - nyújtóztam egyet. - Kíváncsi vagyok, hogy fognak fogadni téged az iskolában… Legjobb kell legyél. Ugye tudod?
- Tudom, ,,drágám’’.
- Vedd komolyan! Apa kipenderít téged a házból, alapítvány ide vagy oda…
- Jól van, ne aggódj! De suli után lesz egy kis dolgom. Ne várj meg!
- Hol járkálsz te egy idegen városban? Egyedül?
- Velem lesz Constantin. Netán aggódsz? - kérdezte Ciel bájos mosollyal.
- Még szép, hogy aggódok! Mit gondolsz, milyen lelkiismeret furdalás kísérné végig az életemet, ha történne veled valami? Veled megyek!
- Nem jössz! Ne üsd bele az orrodat az én dolgomba!
- Ne haragudjon, kisasszony! - szólt közbe Constantin. - Az úrfi egy kicsit ideges lett… Elnézés a viselkedése miatt! És kisasszony, ne aggódjon! Az úrfival leszek, nem történik semmi baja.
- Rendben –sóhajtottam. - Raffaell? Van valami gond, ami miatt ennyire sápadt és csendes vagy?
- Azt hiszem - motoszkált a villával a tányérjában Raffaell -, megcsalt az a lány, akiről meséltem neked…
- Eh? Hagyd el! - legyintettem.
- Nem tehetem… Meg akarom vele beszélni a dolgot… De elkerül engem…
- Raffaell… Dobd ki! Ha tudnád, hogy hány lány szerelmes beléd…
- De én nem szeretem őket!...
- Néha jobb, ha hagyod, hogy szeressenek, mint hogy szeretni akarj!
- Indulhatunk? - szakított félbe Ciel. - El fogunk késni…
Vettük a kabátunk és a táskánk, és elindultunk. A szokásos helyen várt Bettyke, Bogi és Raffaell osztálytársa, Márton. Bettykét már bemutattam. Bogi kicsivel alacsonyabb, mint én; hosszú szőke haja van, kék szeme, telt ajka. Márton magasabb nálam, szép szőke haja van, nagyon szép zöld szeme, zöldköves fülbevalója és gyerekes természete. Sokszor összetévesztik őt Raffaellel.
- Szijjóka! - ölelt meg Márton, mint minden reggel. - Ki ez a fiú?
- Igen, Rozetta! Ki ez a fiú? - jött oda hozzám Bogi és Bettyke is.
- Én vagyok Rozetta barátja! A nevem Ciel! Örvendek! - mászott bele Ciel a párbeszédembe, mint mindig.
- Atya Ég!... Még a hangja is szép! ,,Beindult a nyálelválasztásom!”- nevetett Bogi. - Ő elég normálisnak néz ki, nem,mint a többi… Ciel, szívem, hova valósi vagy? Á
- Londoni - válaszolta közömbösen Ciel.
- Visszaszívom, amit mondtam… - vakargatta a tarkóját Bogi.
- Ezt hagyjuk! Én és Ciel még be kell menjünk apához… - mondtam,kicsit dühösen.
Ekkor vettem észre, hogy Ciel jelez valamit. Mutatta,hogy álljak meg, és ő is megállt. Lemaradtunk mind ketten a hangosan nevetgélő csapattól.
- Viccesek a barátaid… Szeretnek nevetni… - kezdte kissé furcsán Ciel. - A többi osztálytársad is ennyire vicces?
- Hát… ha jó kedvük van… De az is sokszor megesik, hogy piszkálódnak. Miért?
- Eddig magántanuló voltam. Constantin tanított mindenre.
- Az jó. Nem volt gondod, ha nem csináltad meg a házi feladatodat! - nevettem el magam.
- Nem igazán… Constantin kemény tanár volt. Amit nehezen tanultam meg, azt szigorúbban tanította. A hegedűvel hadilábon álltam, ezért többet kellett gyakoroljak.
- Az is jó, ha szereted a zenét. Még milyen hangszeren tudsz játszani?
- Zongorázom három éves korom óta, gitározom és hárfázom.
- Wow… Te egy zseni vagy! Nem érezted úgy, hogy megterhel ez a sok tanulás?
- De igen… Amikor azt érzem, olvasok.
- És mi dolga egy ilyen helyes és dicséretre méltó fiúnak egy… nem is tudom, minek nevezzem azt a társaságot…
-A céljaim érdekelnek? Az túl bonyolult… Vagy túl egyszerű? Nem is tudom… Egyszer majd elmondom, addig is ez legyen titok!
- Értem.
Belenyugvó hangon mondtam ki azt a szót, de annyira furdalt a kíváncsiság, hogy majdnem megkérdeztem:
,,Miért nem tudhatom a titkod? ”
Nem volt más választásom, mint hogy megvárjam, hogy Ciel bízzon bennem.
