18. fejezet
A játék vége
A már jól ismert útvesztőt unatkozva jártam végig- csak hatszor tévedtem el, s csak kicsit szégyelltem magam Alexander előtt. Néha- néha zsákutcába ütköztünk, de még visszafordulhattunk. Végül, fél óra bolyongás és szitkozódás után kikerültünk a zöld szörny hasából. Csend vette körül a világoskék színben tündöklő palotát. Az ajtó zárva volt, ezért nem volt más lehetőségem, mind a lábammal döngetni, hogy jól hallható legyen: én is ott vagyok.
Néhány pillanaton belül Constantin nyitott ajtót.
- Van egy jó hírem!- mondtam mosolyogva.
- Kisasszony, azt vártam Öntől, hogy hamarabb rájön az igazságra - mondta Constantin közömbösen.
- Te tudtad?- lepődtem meg, s már semmit nem értettem.
- Nem csak én…
- Ciel is tudta?!
- Nem… Ő nem tudta… De a gróf és grófné…
- Miért nem mondtad el Cielnek?
- Ígéretet tettem.
- Mégis kinek? - rontottam be a házba.
- A grófnak és a grófnénak.
- Te…- mondtam halkan.
Alexander figyelt. Próbálta megérteni a dolgokat, ami többé- kevésbé sikerült is.
- Hol van Ciel? - figyeltem fel a csendre.
- Én… hazudtam Önnek és az Úrfinak is… - tért ki a válasz elől Constantin.
- Hol van Ciel? - szinte ordítottam a dühtől.
- A szobájában.
Felszaladtam a lépcsőn, és berohantam Ciel szobájába. A legrosszabbra gondoltam akkor; Ciel halálára… Abban a pillanatban az egész további életem lejátszódott előttem… Ciel nélül… És nem voltam boldog.
- Ciel! - kiáltottam el magam.
- Tessék? - figyelt rám Ciel olvasás közben.
- Élsz?...
- Zavar?
- Annyira örülök!- éreztem, ahogyan szívemről nagy kő esik le.
Megöleltem Cielt, és el sem akartam engedni soha többé. Alexander is bejött a szobába.
- Ciel…- mondtam. - Azt hiszem… Ő a bátyád! - s rámutattam Alexanderre.
Kérdően nézett rám a két fiú, majd egymásra. Szemmel látható volt a hasonlóság. Már csak azért megérte élnem, hogy láthattam azt, amit akkor.
Elvégezték a DNS vizsgálatot Ciel, és Alexander között. Hogy mi lett az eredmény?... Ők ketten testvérek… Hogyan viszonyultak ehhez?... Féltek egymásnak köszönni is, de idővel megtalálták a közös témákat.
De még nem voltam teljesen boldog; volt még valami, ami aggasztott… Ciel betegsége…
Kigubancolódnak a szálak.
Azt hiszem, a szerzőnek is tanulságos ez a regény, hiszen visszaolvasva néhol másképp nyúlna a történethez, és egészen biztosan nagyobb/hosszabb adagokban tálalná. A folytatásos dolgoknál nagy a veszély, hogy a kezdeti olvasók közül elkopnak páran, az újak meg menet közben nem kapcsolódnak be, mert tartanak attól, hogy nem értik meg. Ez Nálad nem nagyon fordult elő, mert - tényleg bonyolult közben felvenni a ritmust, de - kézenfogva végig tudtad vezetni az olvasóidat a feszültséggel és a még mindig nem teljesen tisztázott szálakkal.
Még az egészről korai véleményt mondani, de úgy látom, mindenestől jónak mondható.