17. fejezet
Az álom valósággá válik?
Miután elmentem Ciel ,,palotájából" Alexanderhez, vegyes érzések zavartak össze: szomorú voltam Ciel miatt, izgatott Alexander miatt… És féltem szüleim büntetésétől, ami szigorúnak ígérkezett. De tudtam, mindent megérdemlek.
Az út hosszú volt. Ha jól emlékszem, több mint egy órát utaztam. Többször gyűltek össze könnyek a szememben, de mindig visszafogtam magam. Sírós, pityergős kislánynak éreztem magam Cielhez képest, végül is, neki többel kellett megküzdenie, mint nekem. Szegény sofőr folyton kétségbeesett a pityergési- rohamaimtól...
Alexander kertes házban lakott. Gyönyörű, zöld pázsit, gondozott virágos kert. És egy fiú a kapuban; fekete haj, kék szem, bájos mosoly. Alexander volt az. Messziről lerítt, hogy Izolda anno tökéletes leírást adott róla.
- Örvendek a találkozásnak! - nyújtotta vidáman Alexander a kezét, miután kikászálódtam a kocsiból.
- Szia - mondtam közömbösen. Kedvem sem volt, ráadásul rosszul is éreztem magam... Enni kellett volna, nem elraboltatni magam...
- Úgy hallottam, hogy mosolygósabb vagy… Mnah, mind egy! Gyere bennebb! Csak holnap indulunk Romániába. - Intett, hogy kövessem.
- Nem érdekel…- mondtam, majd unottan indultam utána.
- Én a nagyimmal élek. A nagyi írónő, ezért engedhetünk meg magunknak ennyi mindent. Gondolok itt a szép házra, az autóra és magánsofőrre.
- A szüleiddel mi történt? - kérdeztem reflexből.
- Hosszú és bonyolult történet…
- Holnapig van időnk! - ha egyszer elhúzta előttem a mézesmadzagot, nincs menekvés! Kíváncsiságom határtalan volt!
- Örülök, hogy már nem vagy annyira morcos. Gyere, vár a tea! Közben elmesélek mindent!
- Ennyire nyílt vagy? Hiszen, idegen vagyok!
- Miért furcsa ez? Csak az igazat mondom, amit bárhonnan megtudhatsz… Miért rejtegessem azt, amit nem kell?
- Furcsa fickó vagy!
- Én? Akkor te? Bagoly mondja…- nevetett Alexander.
Furcsa módon, Alexander viselkedése felvidított. Nevetgélve mentünk be a nappaliba, ahol csendesen gőzölgő tea várt minket.
Alexander lehuppant a kanapéra, én egyik fotelbe és kezdődhetett is a ,,mesedélután”.
- Tudod… a szüleim halottak. Én is Romániából származom, mint te. Amikor anyu és apu jobb élet reményében ideszöktek, engem hátrahagytak, ha netán elkapnák őket, engem ki ne végezzenek velük együtt. Nekem azt mondták, hogy anyu terhes volt, de elvesztette a babát. Sajnos, az országba soha többé nem tértek vissza… Meghaltak… Nem tudom a pontos részleteket… Csak annyit tudtam kideríteni nehezen, hogy a szüleim valami Hasfelmetsző Jack imitátor áldozatai lettek. Nos, ennyi… Röviden. - A fiú olyan széles vigyort vágott be, mintha ez lenne élete legszebb emléke...
Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Nem mozdult a testem, nem jött ki hang a torkomon… Levegőt is elfelejtettem venni. Egész idő alatt Ciel orra előtt volt a megoldás! El sem akartam hinni, hogy olyan könnyen teljesíthetem az ígéretem. Azt is képtelen voltam elhinni, amit a fülem hallott. Néhány perc némaság és öt csésze tea után tudtam csak megszólalni:
- Alexander! Én tudom! Én tudom! Boldogok lesztek, és én is!
- Mit tudsz te? - nézett rám Alexander, mint egy ufóra.
- Te nem érted?
- Nem nagyon…
- Ciel White! A neve!
- Gróf Ciel White? Mi van vele?
- Ő… Ő az öcséd!
- …Lázas vagy? Már, hogy lenne az öcsém?
- Itt volt végig az orrod előtt! És neki is! Közös a múltatok, és még csak észre sem vettétek! Basszus ! Jesszus! Micsoda informátoraitok vannak!
- Közös múlt? ... Mi van?
- Az ő szüleit is megölték… És a gyilkosok fogadták őt örökbe! De erre nincs idő! - Pattantam fel. - Sietnünk kell! Meg kell mentened őt!
- Mitől?
- A Haláltól! Ő beteg! Nagyon beteg!
- Rozetta…- torpant meg egy pillanatra Alexander, és látszott rajta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy diliházba zárhasson. Nem is csodálkozom...
- Gyere velem és megérted, hogy miről van szó! De, miért nem vettem észre már az elejétől fogva? …Külsőre is hasonlítotok! A hajatok színe… a szemetek színe… a mosolyotok… A hangotok! !
Összekulcsoltam a kezem, lehajtottam a fejem és úgy kértem Alexandert:
- Kérlek szépen… Ha egy kicsit is szereted Izoldát, eljössz velem Cielhez és megbizonyosodsz róla, hogy ő az öcséd!
- Jól van, Rozetta! - emelte fel védekezően a kezeit, mint akit lefegyvereztek. Jó volt tudni, hogy ekkora fegyver Izolda emlegetése- Elmegyek veled, hogy bebizonyítsam, az öcsém halott és Gróf Ciel White is fogja ezt tanúsítani.
- Jó! Tökéletes! - csaptam össze a kezem.
Alexander sóhajtozva és a fejét fogva jött utánam. Gondolom, megvolt rólam a véleménye: hisztis, bolond, stb. Egyszóval, Izolda legjobb barátnője!
Furcsálltam azt, hogy sofőrrel megyünk vissza is a birtokra, de lenyeltem. Fontosabb dolgom is volt annál, mint nyavalyogni, vagy más pénztárcáját sajnálni. Bár... a szüleim mindig takarékosságra neveltek.
- Találkoztál már Ciellel? - kérdeztem.
- A gróffal? Igen. Többször is, rendezvényeken. De csak a komornyikjával beszéltem.
- Constantinnal?
- Igen… Azt hiszem, úgy hívták.
- Miért ennyire hosszú az út? Másfél óra jövet… másfél óra menet… Egy óra a házban… Négy órán keresztül voltam távol Cielkétől…
- Két hétig lakott nálad? Ennyi idő alatt nem szerethettél bele… Ez túl kevés idő!
- Azt gondolod? Első pillanattól kezdve kedveltem. Tőle kaptam az első csókomat. Bár, néha idegesíteni akart, mindig éreztem azt a furcsa vibrálást… Oh, ez nyálasan hangzott... Általában nem szoktam ilyeket mondani... Te mikor lettél szerelmes Izoldába?
- Nem is tudom… Két nap után azt vettem észre magamon, hogy folyton rá gondoltam és az ő nevét irkálgattam mindenhova.
- Na, látod! Ez nem az időtől függ!
Sokat nevetgéltünk, amíg eljutottunk Ciel birtokára. Észre sem vettem, hogy milyen hamar eltelt a másfél óra…Kezdtem megérteni Izolda érzéseit. Alexander vonásai hasonlítottak a Cielére, de a viselkedése más volt... Míg Ciel a kalandot, a relytéjt, a tűzt éreztette, addig Alexander a biztonságot, megértést, meghittséget.
Ciel birtokán senki nem fogadott minket, senki nem jött ki elénk. Ez csak egy valamit sejtetett...
A rémálmom valósággá vált, ami ellen senki nem tehetett, és amihez senkinek semmi köze nem volt.
