16. fejezet
A múlt átka
Azt hiszem, húsz percet utaztunk a taxival, amíg elértünk egy birtokra. A forgalommal nem volt túl sok gondunk, mivel kerülő útón mentünk. A birtok csodás volt. Messziről látszott a palota, amit útvesztő vett körül. Az útvesztő három ki- és bejáratát gyönyörű, fehér virágok borították. Az útvesztő és a palota között volt egy rész, amit pihenő kertnek nevezek
- Mit gondol, kisasszony?- kérdezte mosolyogva Constantin, amikor kiszálltunk a taxiból. - Íme a White birtok !
- Csodálatos! Ámulatos… bámulatos! - kerestem a szavakat.
Két szolgáló lány szaladt ki elénk. Meghajoltak, majd bevezettek minket, de főleg engem kellett vezetni, a palotába.
A labirintus érdekes volt, nem logikus, ha a szolgálólányok nem lettek volna, elvesztem volna a magas sövény között.
Amikor kiértünk a magas sövény világából, egy kisgyerek mászott oda a lábamhoz. Egy szőke, göndör hajú kislány volt, nagy kék szemekkel. Három éves lehetett.
- Elnézést! - szaladt oda hozzám egy szőke, borostás férfi. - Ő a kislányom! Bocsánat a zavarásért!
- Nem gond - vettem fel az ölembe a kislányt.
- Jól áll az Ön kezében a gyerek. - Mosolygott az apa.
- Még szép! Hiszen, én is gyerek vagyok! Áh, a nevem Rozetta!
- Örvendek, kisasszony! Én John vagyok, a kertész!
- Csodás a kert!
- Köszönöm az elismerést!
- Jöjjön, kisasszony! - sürgetett Constantin.
Átadtam a kislányt az apukája kezébe és követtem Constantin. A palota belülről is gyönyörű volt; nem is vártam annál silányabbat egy gróftól.
- Hozhatok valamit, kisasszony?- jelent meg még egy szolgáló lány.
- Igen. Kérnék szépen egy teát - mondtam.
- Máris, kisasszony!
Constantin intett, hogy kövessem, ne álljak meg folyton. Folytattam az utam. Végül Constantin megállt egy óriási faajtó előtt.
- Az úrfi ebben a szobában alszik. Kisasszony, készüljön fel mindenre! - mondta Constantin.
Vettem egy nagy levegőt, felkészültem arra, amire tudtam:szőke Cielre, Ciel menyasszonyára, cicákra… És benyitottam a szobába…Nem az tárult elém, mint amit vártam;Ciel aludt egy gépre kötve, perfúzióval a kezében.
- Uh…- mondtam meglepve. - Itt... meg mi folyik? - az agyamon golyóként szaladt át a kétségbeesés.
- Nem a Duna… - csukta be a hátam mögött Constantin az ajtót.
- Alszik?- kérdeztem remegő hangon, bár feleslegesen.
- Igen. Kimerült.
- Mi történt vele?
- Ezt inkább tőle tudja meg.
Constantin odament Ciel ágyához, és ébresztgetni kezdte:
- Ifjú úr! Ideje felkelni! Ennie is kell!
- Nem vagyok éhes! - húzta magára a takarót Ciel.
- Van egy vendége is!
- Küldd haza!
- Az nehéz lesz…
- Nem érdekel!
- Ciel! Miért vagy morcos?- kérdeztem, közelebb lépve az ágyhoz.
Ciel kibújt a takaró alól és meglepve nézett.
- Te miért vagy itt?- kérdezte.
- Én is örülök, hogy látjuk egymást! Te is hiányoztál…- próbáltam apró megvetést csalni hangomba.
- Tegnap, amikor eljöttünk onnan Romániából , azt hittem, nem jön utánam senki…
- Tegnap, amikor eljöttetek Romániából, azt hittem, fejemre szakad az ég!
Eközben, Constantin kisétált a szobából. Csend lett, csend töltött meg mindent. Én vádlón néztem Cielre és Ciel is rám.
- Ciel… mi van veled?- kérdeztem, komolyra fordítva a szót, bár hangom elcsuklott. Nem tudtam még megemészteni a látottakat.
- Velem? Velem semmi! Csak a testennel…
- Ezt nem értem…
- Gondolom, emlékszel, hogy mit mondtam neked, mielőtt hazajöttem.
- Igen.
- Nos, van egy hátsó szándékom is a bátyámmal szemben… Mivel egy vérszerinti rokonomat sem ismerem, egyedül a bátyám az, aki megmentheti az életem… Beteg vagyok! És egy rokonom fél májára lenne szükségem az élethez.
- És… ha nem kapod meg a májat?
- Beszereztem egy pisztolyt. Ha nem találom meg a bátyám, néhány hónapon belül megkezdődik a leépülésem. De nem akarok gyenge testben meghalni. Az nem az én stílusom.
- És mit tervezel? Lelöveted magad?
- Talán.
- Mnah, ne viccelj! Ez a te stílusod ?A gyávaság? Mert, akkor nem érte meg eljönnöm ide! Nem érte meg eljönnöm a szüleim beleegyezése nélkül a saját káromra! Én nem ezt a Cielt szeretem…
- Éld bele magad az én helyzetembe!
- Nem akarom! Ha te nem tudsz megérteni engem, én nem akarlak téged megérteni! Öngyilkosság? Szánalmas vagy!
- Miért? Nem ragaszkodom túlságosan az élethez. Nem él egy rokonom sem. - Ciel próbált magabiztosan fellépni, ami nem igazán sikerült, hála az orvosi szereknek, amik csak úgy lógtak ki a karjából.
- Rokonod? És szerelmed? Nem is olyan, aki szeret téged? Azt hiszed, olyan személy sem él? Miért nem felelsz? - éreztem, hogy elvetettem a sulykot.
- Szeret engem? Ugyan! Ki szeret? Te?
- Netán, nem felelek meg neked? Mert nem vagyok grófkisasszony?!
- Ne forgasd ki a szavaimat!
- Én nem forgatom! Te forgatod magadnak! Én arról beszélek, hogy rád sem ismerek, erre te semmibe veszel engem?
- Mondd ki, hogy szeretsz, és akkor visszavonom, amit mondtam!
- Én mondjam ki? Mondd ki te! Te vagy a fiú!
- Miért, hogy jót nevess a haldokló szerelmesen?
- Szerinted, ha csak nevetni szeretnék, eljöttem volna idáig? - teregetésemnek hála biztosan viccesen néztem ki. Mint egy fekete bohóc, vagy nem tudom mi... Illett az alkalomhoz.
- Nem tudom…Gyere ide mellém! - legyintett, bágyadt mosollyal az arcán Ciel.
Odamentem Cielhez, és leültem mellé az ágyba. Akkor vettem csak észre, hogy mennyire színtelen is az arca.
- Még a színed sem jó… - mondtam fáradt mosollyal.
- Az előbb veszekedtünk és most… - simult hozzám Ciel.
- Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál?
- Nem. Vagyis, nem tudom…
- Ciel…
- Hm…?
- Jó így!
- Tudom.
- …Ciel?
- Tessék?
- Én tényleg… nagyon… - fakadtam sírva -, nagyon… nagyon szeretlek!
- Tudom. - Ölelt meg. Mióta ismertem, először éreztem, hogy őszinte. Hogy őszinte... velem...
- És nem engedem, hogy hülyeséget csinálj
Constantin zavart meg minket, mivel kopogás nélkül bejött a szobába, és kérdezés nélkül mondta:
- Felhívtam őket.
- Mit mondtak? - kérdezett vissza Ciel.
- Hogy nagyon aggódtak Rozetta kisasszony miatt, és Izolda kisasszony barátja fog a hölgyemény után jönni.
- Miről beszéltek?! - ugrottam fel az ágyból.
- A szüleid aggódtak miattad. Szóltunk nekik, hogy biztonságban vagy - mondta Ciel.
- Értem… - mondtam a földet nézve. - Nem vagyok mérges… Megértelek… De, miért nem mondod ki…?
- Hogy?
- Nem ,,hogy”, hanem mondd ki! Mondd ki, hogy szeretsz!
- Gyere közelebb! - nyújtotta a kezét Ciel. - Feküdj a mellkasomra… Hallod?... Folyton a te nevedet dobogja…
- Ciel… - kezdtem ismét sírni.
- Nyugi! Legalább egy óra, amíg ideér a ,,megmentőd”. Addig hancúrozhatunk egyet. - Ciel felnevetett. Olyan furcsa volt az egész. Minden megváltozott. Minden.
Elkezdtem nevetni. Mégiscsak annak a Cielnek a mellkasán pihentem, akit megszerettem.
- Ciel… Én teszek neked egy ígéretet - mondtam, amikor már Alexander sofőrje megérkezett utánam. - Megkeresem a bátyád, de! Ezért cserébe örökké hozzám kell láncold magad!
- Örömmel elfogadom ezt a feltételt! - kacsintott a gróf, s ezt végszónak szánva, hagyott elmenni.
A labirintus és az útvesztő mégsem szinonimái egymásnak: a labirintus egy kanyargós út, amely váratlan irányokon át, elágazás nélkül elvezet a célhoz. Az útvesztő ezzel szemben folyamatos döntésekre készteti az embert, melyben csak egyetlen út a helyes.