14. fejezet
Keserű ébredés
Nem álmodtam semmit aznap éjjel. Azt hiszem, folyton Ciel forróságát éreztem. Amikor felébredtem, Ciel nem volt mellettem. Kinyújtóztam és megpróbáltam az álom határáról a valóságba vissza cseppenni. Körbenézve a szobában nem láttam Ciel dolgait. Megrémültem, felugrottam és a szekrényekhez szaladtam. Az összes üres volt. Constantin szobáját is ellenőriztem; onnan is minden eltűnt. Reménykedtem benne, hogy mind a ketten a konyhában vannak, ezért odaszaladtam, de tévedtem. A hűtőn egy cetli állt: ,,Ennivaló a hűtőben. Constantin “.
Hol vannak? - kérdeztem magamtól elcsukló hangon.
Leültem az egyik székre, mert eléggé megszédültem. Csak akkor vettem észre, hogy az asztalon egy pici dobozka várakozik. Elvettem, és megnéztem, mi van benne… Könnyezni kezdtem;egy pár kék fülbevaló volt a dobozkában.
- Elment? Köszönés nélül?... - borultam rá az asztalra.
Sírni kezdtem. Azt sem hallottam, hogy valaki bejött a bejárati ajtón. Raffaell volt az Krisztával. Hallottam, ahogyan Kriszta fel- felnevet, ezért megpróbáltam letörölni a könnyeimet.
- Hozok teát! - hallottam Raffaell hangját, akinek amikor belépett a konyhába, az volt az első reakciója, hogy:Hol van Constantin?
- Raffaell…- sírtam el magam.
- Mi a baj?! - rohant oda hozzám Raffaell.
- Eltűntek! Mindketten eltűntek!
- De miért?
- Nem tudom! A tegnap Ciel belázasodott és azt hiszem, a láz miatt elmondott valami… nagyon fontosat!
- Mit mondott? - közben Kriszta is megjelent.
- Elmondta, hogy mi történt vele, hogy miért van itt… Mindent… Meg kell keresnem!
- Várj!Meg kell várjuk anyuékat. Te addig vegyél egy hideg zuhanyt, én pedig megyek, és kiderítem, mi folyik itt. Jó? Ne csinálj semmit, amíg vissza nem jövök! Jó?... Jó?!
- Jó…
- Kriszta, ne haragudj… Mint látod, van egy kis családi probléma.
- Nem gond!- mondta Kriszta.
Raffaell és Kriszta elmentek, engem pedig otthagytak jó sok csokival. Miután elpusztítottam a csokidomb felét felmentem a szobámba. Forgattam a kezemben a dobozocskát és döntöttem;egy közepes méretű táskába bepakoltam minden szükséges dolgot, és indítottam is le a lépcsőn, ki az ajtón…és ott véget is ért a kaland még mielőtt elkezdődhetett volna. Édesapámmal találtam szembe magam, aki mennydörgő hangon meg is kérdezte:
- Hova, hova , kisasszony?
- Öhm… Izé… Ki? Én? - jöttem zavarba.
- Miért van az a táska a kezedben?
- Milyen táska? - dugtam a hátam mögé a táskát.
- Ezt megbeszéljük a házban. Menj be, kisasszony! - szólt rám anyukám.
Remegő szívvel mentem be a házba. Éreztem szüleim égető nézését a hátamon… Leülltem a nappaliba a kényelmes fotelbe, és vártam a csendes kérdéseket…
Apa főzött magának egy kávét, és hallhatóan gyanakvó hangon kérdezte:
- Hol van Ciel és Constantin?
- Öhm?... Ciel?
- Igen, Ciel.
- És Constantin?...
- Igen, Constantin is.
- Hol vannak?
- Rozetta! Ne a kérdésre kérdezz rá, hanem válaszolj!
- Rozetta!- rohant be az ajtón Raffaell. Alig tudta magát visszafogni, nehogy kiessen a száján egy- két információ, ami nem kellene.
Anyu csúnyán nézett Raffaellre, aki tudta, hogy ez mit jelent… Bátyám leült mellém a fotelbe és ő is várta a csendes kivégzést.
- Most mondjátok el, hogy mi folyik itt! - mondta anya mérgesen.
- Az, hogy… - kezdtem volna, de Raffaell megelőzött:
- Anya, apa… El kell mondanom nektek valamit… Egy lány miatt csatlakoztam egy társasághoz, ami azt a feladatot adta, hogy el kell szállásolnom egy… vagy két személyt… Nem tudtam mit kezdeni ezzel, s ezért Rozettához fordultam… Ciel és Constantin volt a két személy…
- Azt akarod mondani, hogy két idegen lakott a házunkban napokig? Rozetta! Raffaell! Azt hittem, több eszetek van ennél!... És, ha egy sorozatgyilkos lett volna? - vont felelőségre minket apa. - Vagy tolvaj? Belegondoltatok ti már abba, amire válalkoztatok?Ha bajotok esett volna…
- De nem esett!- tört ki belőlem a sírás- Cielnem tett semmi rosszat, sőt!Tudod, szeretem őt!Ez szerelem!Mert ő más! Ő jobb! Utána kell mennem!
- Hova akarsz te menni?! Hol vannak?- kérdezte anyu mérgesen.
- Hazamentek Angliába - mondta Raffaell.
- Szerelem? Ugyan! - mondta apa dühösen- Túlságosan meg volt engedve minden nektek! Menjetek a szobátokba!Nem. Menjetek mindketten a szobába, a Rozettájéba! Gondoljátok át, amit tettetek!
Dühösen mentem fel a szobámba, s miután Raffaell is követett, gondolkodtam róla, hogy anyuék hallják, hogy dühös vagyok.
Amikor egy kicsit lenyugodtam, Raffaell megkérdezte:
- Tényleg azt mondtad, hogy szereted!
- Igen…- mondtam könnyel a szememben.
- És csak dramatikus akartál lenni, vagy…
- ,,Vagy”.
- Szereted?
- Igen…
- Mennyire?
- Nagyon.
- Biztos vagy benne?
- Teljes mértékben.
- Miért?
- Miért szeretem?... Mert…
- Nem tudod?
- Nem…
- És mégis utána akarsz menni?
- Igen! De, miért kérdezel ennyit?
- Beszéltem a társaság egyik tagjával. Kiléptem, de még utoljára megkérdeztem, hogy Ciel, hol van. Hazament, de nem tudják, hogy miért. Mindenesetre, kértem egy utolsó szivességet. - Raffaell egy fehér borítékot nyújtott át nekem- Ez egy repülőjegy. A repülő egy óra múlva indul. Tudod, hova kell menni, igaz?... Bőven lesz időd odaérni…
Raffaell nyakába ugrottam és nem tudtam mást mondani, csak , , köszönöm”.
- Várj, még nem fejeztem be!- mondta Raffaell- Nem szívesen engedlek el… Sőt, már kezdem megbánni…De…Tessék!- kaptam még egy borítékot- Annyi pénz van benne, amiből néhány napig megleszel. Vidd a személyi igazolványodat is és, ha nem találod meg Cielt, vigyázz, maradjon annyi pénzed, hogy tudj venni egy repülőjegyet hazafelé! Bepakoltál abba a táskába mindent?
- Igen.
- Jó. Falazok néhány óráig. Mássz ki az ablakon, de vigyázz, nehogy meglássanak!... Még most sem vagyok biztos benne, hogy jól teszem- e, amit teszek… sóhajtott Raffaell.
- Nyugi! Ismersz, nem? Nem lesz semmi bajom!... És… Köszi! Köszi! Kösziii!
- Vigyázz magadra!
- Én?Én mindig vigyázok magamra!
Elbúcsúztunk egymástól, majd megkezdtem a , , szökést”. Kidobtam a táskám az ablakon, majd ugrottam én is utána. Szerencsém volt, hogy a szobám ablaka nem volt túl magasan és, hogy elfelejtettük lenyírni a füvet, s így puhára estem. Körülnéztem, majd mikor meggyőződtem róla, hogy senki nem lát meg, elillantam. Végigszaladtam az utcán és épp, hogy elértem az autóbuszt, ami a reptérig vitt el. Ott tíz- húsz percet vártam, de közben annyira fájt a hasam az aggodalomtól és a félelemtől, hogy észre sem vettem az idő múlását. Bemutattam a jegyem és felszálltam a repülőgépre, ami azután velem együtt emelkedett a felhők közé. Először repültem egyedül, ezért is féltem…
- Mi lesz, ha rájönnek anyáék? - tettem fel magamnak újból és újból a kérdést.
Már nem volt visszaút… És a kellemes zene hallatán, ha nem is nyugodtam meg, elaludtam. Jól jött a pihenés, mert amikor ideges vagyok mindig sok energiám vész el.
A stuardes ébresztett fel, mondván, hogy ideje leszállnom a gépről, mert megérkeztünk. Vettem a táskám, amit magamnál tartottam végig, és elindultam ki a repülő ajtaján, le a lépcsőn, át a repülő várakozó üvegházán, ki az utcára.
- Ez London… - sóhajtottam.
Az angol tudásom elég jó volt, ezért értettem, amit körülöttem mondtak az emberek. Magyarul fogom továbbra is a párbeszédeket írni, hogy ne bonyolódjak bele a mondanivalómba.
Az utcán pörgött az élet, egy pillanatra sem állt meg. Időm sem volt megfigyelni a dolgokat, hisz’ minden és mindenki repülve suhant el mellettem. Csak akkor ébredtem rá, hogy mekkora hülyeséget csináltam: egyedül voltam egy ismeretlen városban, egy olyan személyt keresve, akinek csak a nevét tudtam.
- Eltévedtem volna?...
Tetszett!