Bestiák 8. fejezet

-Boldog békeidők mi? -viccelődöt Pete, miközben egy szál rózsát meg egy díszes kártyát rakott az asztalomra. Felemeltem a kártyát és elolvastam a rajta lévő pár sort.
 
„Hiányzol. Remélem mihamarabb láthatlak.
 
Addig is vigyáz magadra SZERELMEM.
 
Kate.”
 
Majd felemeltem a rózsát és megszagoltam, mesés illata volt. Hirtelen ötlettől vezérelve letörtem egy nagyobb darabot a rózsa szárából és a virágot beledugtam az ingzsebem gomblyukába. Majd megcsodálva a végeredményt a kártyát is bele süllyesztettem a zsebembe.
-Oh, milyen fess vagy ma. -kacsintott rám Anna amikor bejött az irodába. -Csak nem a kedvesed? Milyen kis romantikus. -mondta, majd mosolyogva letett elém egy újabb halom paksamétát.
-Utállak. -néztem rá a papírhalom mögül.
-Ugyan dehogy. Szereted a seggedet az irodában pihentetni és imádsz papírokat átnyálazni. -nevetett rám majd eltűnt az irodából.
Az egész napom azzal tellett, hogy az elém hordott paksamétákat átnézzem majd, ha az megvolt akkor az aláírandó dolgokat aláírjam. Utáltam az irodában lenni és ilyenekkel foglalkozni. Alig vártam, hogy végre vége legyen a napnak és újra láthassam Kate-et. A konyhában volt, és valami finomságot csinált. Csendesen mögé lopództam, majd átöleltem és magamhoz szorítottam. Ugrott egyet az ölelésemben, majd mikor rájött, hogy én vagyok felém fordult és megcsókolt.
-Sokáig elmaradtál. -mondta neheztelően.
-Ne haragudj, sok volt a papírmunka. -mondtam szomorúsággal a hangomban. -Köszönöm a rózsát és a kártyát is. Megmelengette kicsit szőrös szívemet. -Felkuncogott és adott még egy csókot. -Milyen napod volt egyébként? -kérdeztem kíváncsian.
-Hm, valószínűleg jobb, mint neked. -mosolyodott el. -Elkaptunk néhány gazfickót. És az én papírmunkám nem tette ki a teljes napomat.
-Milyen szerencsés vagy. Kéne felvennem valakit, aki helyettem megcsinál mindent, én pedig azt tehetném amihez kedvem van.
-Szóval szeretnél magad fölé egy olyan vezetőt, aki a te kényed kedved szerint cselekszik, te meg ellébecolnál egész nap? -kérdezte mosolyogva.
-Hát, igen. -bólogattam beleegyezően.
-Még jó, hogy te vagy az alfa. -kacsintott rám. -Menj zuhanyozz le, addigra elkészül a vacsi is.
-Jó illata van. -jegyeztem meg, majd a fürdő felé vettem az irányt.
 
¤¤¤
 
-Hm, ez mesés volt. -mondtam a kanapén fekve Kate-vel az oldalamon. Felnevetett és adott egy csókot a homlokomra.
-Kicsit fáziskésésben vagy, úgy érzem.
-Ne haragudj, fáradt vagyok. -néztem rá bocsánat kérően.
-Mi ez a nagy fáradtság?
-Nem tudom. -válaszoltam miközben feltámaszkodott, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Mi lenne, ha bemennénk a hálóba és aludnánk egyet? -kérdezte megértően.
-Rendben. -feleltem, de éreztem, hogy már elnyom az álom.
 
¤¤¤
 
Kate sikítására ébredtem, azonnal felugrottam a kanapéról és körbe néztem, veszélyforrást keresve. Kate a konyhában állt egy késsel a kezében, halálra vált arccal és az ajtó felé nézett. Az ajtóban egy két és fél méter magas szörnyeteg állt. Úgy nézett ki, mint a horrorfilmek farkasemberei. Szőr borította az egész testét és hosszú karmai fenyegetőn villogtak a hold fényében. Gondolkodás nélkül változtam át és ugrottam a szörnyetegre. Fémes ízt éreztem a fogaim közt, ahogy belemélyesztettem a fogaimat a szörny testébe. Olyan erősen haraptam és téptem amennyire csak tudtam. A szörny felüvöltött, majd egyetlen ütéssel átröpített a szobán. A fal fogta fel az érkezésemet. Az egész jobb oldalam belesajdult. De feltápászkodtam és még időben elugrottam a szörny támadása elől, aki akkor már a nappaliban állt. A következő támadásomat kivédte, így oldalra zuhantam. Aztán fájdalmat éreztem ahogy a karmaival végigszántott a hátamon. Mély morgás tört fel a torkomból és még hevesebben támadtam. De minden próbálkozásom hiábavaló volt. Végül elvesztette a türelmét és rám rontott. Mint egy játékszert kapott fel a földről és dobott a plafonra, majd estemben megint végig karmolt. Hangosan felnyüszítettem, a fájdalomtól. Még időm sem volt felállni, amikor ismét felemelt és a falnak szorított. Igyekeztem támadható felületet találni rajta, de hiábavaló volt, előnyben volt, hogy az emberi alakját valamelyest megőrizte. Még erősebben szorított a falhoz, majd előrehajolt és belém harapott. Nem bírtam visszafogni a nyüszítésemet. Próbáltam szabadulni, de nem engedett és újra belém harapott. Majd hirtelen elhajított a konyha irányába. Azt hiszem, hogy a hűtő volt az, ami megállított, de nem voltam benne biztos. Nagy nehezen négy lábra kászálódtam és már láttam, hogy miért engedett el, Kate késeket dobált felé és néhány el is találta. De ezzel csak még jobban feldühítette. Megragadtam Kate karját és magam felé rántottam. Megértette, hogy mit akarok, felült a hátamra és megkapaszkodott. Én pedig olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. Lerohantam vele az épületből, ki a parkba. De nem voltam elég gyors. A park közepén járhattam amikor a hátsó lábamat visszarántotta, ezzel elvesztettem az egyensúlyomat és Kate lerepült rólam. A lény a hátamra fordított majd belém mártotta a karmait, újra és újra. Esélyem sem volt védekezni, vagy bármit tennem ellene. Hiába vagyok képzett hatalmas farkas, ha ő egy elvadult fenevad. Végül felhagyott a marcangolásommal és elindult Kate felé. Maradék erőmet összeszedtem és ráugrottam. De könnyű szerrel ledobott a földre. Láttam Kate szemében a félelmet és a fájdalmat. Aztán egy nagy reccsenést hallottam, kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy a gerincem volt. Fel sem tűnt, hogy egész eddig én nyüszítettem, csak most a csend beálltával. Meglepő módon nem éreztem fájdalmat, nem érezem semmit. Csak a mardosó félelmet ahogy a lény Kate felé közeledett, hogy végezzen vele. Féltem, hogy elveszítem. Féltem attól, amit a lény fog tenni vele, és hogy milyen fájdalmat kell kiállnia mire vége lesz. De már nem tudtam semmit sem tenni. A testem lebénult, a légzésem lelassult. A szívem már majdnem megállt. Nem akartam, de lehunytam a szemem, már nem bírtam tovább ébren lenni. Éreztem, ahogy az elmém falát lökdösi egy hang. „Meg akarod menteni?” „Tudod, hogy mit kell tenned.” „Tedd meg!” Végül Kate sikítása volt az, ami megadta az erőt ahhoz, hogy megtegyem, hogy átengedjem az uralmat a testem felett. Aztán elvesztettem a sötétségben.
 
¤¤¤
 
Sose fogom elfelejteni azt a hangot, amikor Roze gerince eltört. Abban a pillanatban megszűnt a nyüszítése, még rám nézett, de már tudtam, hogy elvesztettem. A lény pedig nem törődve vele többet, elindult felém. Láttam a hosszú karmain Roze vérét és tudtam, hogy hosszú lesz az út a halálomig. Felálltam, hogy el tudjak futni, de nem voltam elég gyors és a lény végig karmolt a hátamon. Felsikítottam fájdalmamban és elvesztettem az egyensúlyom. A földön fekve igyekeztem úgy fordulni, hogy még egyszer utoljára láthassam a kedvesem. Mielőtt a borzalom véget érne. Lehunyt szemmel feküdt méterekkel arrébb tőlem, emberi alakjában. Majd kinyitotta a szemét és azok vörösek voltak. Elvesztem a szemei látványában. És egy hang jelent meg az elmémben. Az ő hangja. „Érted feláldoznám magam.”
-Ne. -hallottam a saját üvöltésemet. De már nem tudtam mit tenni, a lény ott tornyosult mögöttem. Felemelte a karjait, hogy támadjon. Aztán mély morgást hallottam magam mögül, nem is egyet. Két farkas jelent meg mögöttem és vettették rá magukat a lényre. Hátrébb lökdösték és újra és újra rávetették magukat. Kihasználva a lehetőséget elmásztam Roze mellé.
-Kérlek, kedvesem. Ne csinálj butaságot. -mondtam és a haját kezdtem simogatni, miközben a vörös szempárral szemezgettem. De ő nem mozdult, alig lélegzett. Megnéztem a pulzusát, nem találtam. Valószínűleg ép, hogy élt csak. Reménykedve, hogy nem csinált őrültséget könyörögtem, hogy maradjon életben.
-Jól vagy? -jött egy idegen női hang oldalról. Felemelem a fejem és ránéztem. Meztelen volt és néhol vérzett, de nem ismertem. Valószínűleg Roze falkájának a tagja.
-I…Igen azt hiszem. -mondtam, majd ismét Roze-t kezdtem el nézni. Közben egy férfi is megjelent szintén meztelenül. Gyorsan váltottak néhány szót majd leguggoltak mellém.
-Segítségre van szüksége. Mi tudunk rajta segíteni. Velünk tartasz? -kérdezte a férfi barátságos hangon. Bólintottam egyet. -A párja vagy? -kérdezte óvatosan. Mire kérdőn néztem rá, azért a falka tagjai tudták, hogy velem jár, mármint biztos mindenkinek megmutatta a képem, hogy rám vigyázni kell. Végül nem szóltam semmit csak ismét bólintottam egyet. A férfi is bólintott egyet, majd Roze alá nyúlt és a karjába kapta. A nő engem segített fel és támogatott kifelé a parkból.
 
¤¤¤
 
Azt hiszem elájulhattam, mert egy meleg szobában ébredtem. Mindent valamilyen különös illat lengett körül. Megpróbáltam felülni, mire egy kar nyomott vissza az ágyba.
-Hé, kislány csak nyugi. Még nem forrt össze a hátadon a seb és nem akarjuk, hogy felszakadjon igaz? -kérdezte mosolyogva. -Szia. Emlékszel rám?
-Igen, te voltál ott a parkban. -mondtam, majd eszembe jutott, Roze. -Roze? Mi van vele? Hol van? -ugrottam fel ismét, mire megint visszanyomott az ágyba.
-Él. Szerencséje volt. -mondta majd keserűen felnevetett. -Nem tudom mennyit tudsz arról, ami most történik, de ő... Hogy is fogalmazzak, nem biztos, hogy visszakapod.
-Láttam a szemén. Hagyta, hogy a szörny átvegye az irányítást.
-Igen, így van. Még az utolsó pillanatban elengedte. Így gyorsabban gyorsul és nem hallt bele a sérüléseibe. Még nem tudjuk, hogy mennyi idő mire teljesen felépül és azt sem, hogy mikor fog felébredni. De valószínű, hogy Roze már nem lesz benne. Sajnálom. -nézett rám szomorúan. Én nem bírtam rá nézni, így a plafont kezdtem bámulni.
-Tudod, vicces. Roze mindig is utálta azokat, akik ilyet tesznek. Valószínűleg az édesanyja miatt. Fiatalon megfogadta, hogy ő inkább meghal és hagyja meghalni a szerettét is sem, mint hogy ilyet tegyen. Ezért soha senkinek nem adta oda szívét. Most mégis. Mégis megtette. Fontos vagy neki.
-Ahogy ő is nekem. Nincs remény, hogy legyőzze a szörnyet? Hiszen már sokszor sikerült visszajönnie.
-Ezt, hogy érted?
-Nem ez az alkalom, hogy a szemei vörösek voltak.
-És hogy sikerült visszajönnie?
-Legutóbb leszorított a földre és csak nézett rám, miközben beszéltem hozzá. Kértem, hogy jöjjön vissza. -mondtam azon az estén mélázva amikor megvadította a hang.
-Képes voltál visszahozni? -kérdezte hitetlenkedve és maga felé fordította a fejem.
-Igen, azt mondta. -néztem rá értetlenül.
-Mindjárt jövök. -mondta és azzal elsietett.
Én pedig lehunytam a szemem és a fáradság újra elnyomott. Roze-ról álmodtam, ahogy a parkban sétálunk és nevetve kap a karjai közé. Találtunk a parkban egy kiskutyát és haza vittük. Roze féltékeny volt a kutyára, de végül beadta a derekát. Nagyon édesek voltak ahogy együtt játszottak a nappaliban. Aztán a kép megváltozott. Még mindig a nappaliban voltunk. Rajta feküdtem. Elnyomta az álom. Zajt hallottam, valaki betörte az ajtót. Iszonyatosan nézett ki. Aztán Roze először nyüszít fel. És erre a hangra még az ütő is megállt bennem. Majd a földön fekve látom a parkban a szemei vörösek, de élet már nincs benne. Egy kéz rázta a vállamat. Ijedtemben felordítottam, majd kinyitottam a szemem. A lány a parkból állt felette, aggodalommal a szemében.
-Jól vagy? -kérdezte aggódva.
-Igen, én csak rosszat álmodtam. -mondtam és igyekeztem kiverni az előző képeket a fejemből.
-Hoztam neked vizet. -mondta, majd egy poharat nyújtott át. Segített felülni, hogy tudjak inni.
-Mi a neved? -néztem rá kérdőn.
-Jaj, ne is haragudj, elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Petra. Örülök, hogy megismerhetlek. És téged, hogy hívnak? -nézet rám mosolyogva.
-Kate vagyok.
-Szia Kate. Mond mióta ismered Roze-t? -kérdezte végül kíváncsian.
-Nagyjából egy fél éve. Miért?
-Azóta együtt vagytok? -kérdezte meglepetten.
-Nem, akkor láttam meg egy kávézóban. Még egy hónap kellett, mire összesodort minket a sors vagy a pultos lány. -mosolyodtam el az emlékre, amikor Roze kihozta nekem a reggelimet. -És te? Te mióta ismered őt?
-Gyerekkora óta. Néhány hónappal utána fogadott engem is be az alfa család. Így lényegében mi mostohatestvérek vagyunk. -mosolygott rám.
-Mesélte, hogy mindig valami bajt csináltatok, amiért megkergettek benneteket. -jegyeztem meg mosolyogva.
-Igen. Nos nem voltunk ép nyugodt gyerekek. De boldog gyerekkorunk volt. Bár mindig is szeretett ő lenni a védelmező. A csendes. Mi elkövettünk valami hülyeséget, ő pedig jött és kimentett minket. Vagy épp magára vállalta.
-Mennyi időt aludtam? -kérdeztem egy idő után.
-Csak pár órát. De a szervezetednek még szüksége van a pihenésre. Szóval aludj még, vagy csak próbáld meg. Én nem megyek innen sehova és senki nem bánthat itt. -mosolygott rám, majd felállt az ágy mellett lévő székből és a kicsit távolabbi fotelbe telepedett le egy könyvvel.
-Mikor láthatom? -kérdeztem, még mielőtt az álom elnyomott volna.
-Holnap. Ha rendesen alszol. -mosolygott rám, majd az álom elnyomott.
 
¤¤¤
 
Petra állta a szavát. Amikor felkeltem, már egy másik szobában voltam. A szoba egy sarkában volt egy másik ágy, de nem láttam rendesen, mert rácsok voltak körülötte. Idő kellett, hogy rájöjjek, hogy az Roze.
-Csak óvintézkedésből van ketrecben. Nem akarjuk, hogy bárkinek is baja essen. Szeretnél kimenni a mosdóba? -kérdezte, majd segített óvatosan felállni és eljutni a fürdőig, ami a szobából nyílt, majd bent magamra hagyott. Szörnyen néztem ki, állapítottam meg egy tükör előtt állva. Megmostam az arcom, hátha kicsit felfrissülök, de nem jártam túl sok sikerrel.
Végül mikor kijöttem az ajtóban várt és visszakísért az ágyhoz. Addigra nekitámasztotta a párnát a falnak, így ülve maradhattam.
-Hogy van?
-A teste csaknem teljesen meggyógyult. Szerintünk estére visszanyeri az eszméletét is. Viszont a szemei még mindig vörösek.
Egy férfi dugta be a fejét az ajtón. Majd látva, hogy minden rendben, bejött. Ő is ott volt aznap este.
-Szép jó reggelt. Mi a helyzet? -nézet Petrára, láttam a szemükben azt a kis szikrát, amely elárulta, hogy ők szeretik egymást.
-Szia. Minden rendben. Kate-nek sikerült pihennie. Így már nem olyan gáz az állapota. Roze pedig estére valószínűleg felébred. -A férfi biccentet, majd odalépett mellém.
-Szia én Pier vagyok. Örülök, hogy javul az állapotod.
-Szia. -köszöntem neki, és ráemeltem a tekintetem, amely eddig Roze-t figyelte. Erős, izmos férfi volt, napbarnított bőrrel.
-Szóval Petra szerint sikerült már visszahoznod őt. Igaz ez? -kérdezte csendesen.
-Igen, igaz.
-Mennyit mesélt el magáról?
-Ezt nehéz megállapítani, mert tudom, hogy még sok mindent nem mondott el vagy csak elferdítve. De tudom, hogy a vörös szemek azt jelentik, hogy a szörny átvette az uralmat felette. Farkas alakban gyorsabban gyógyul. És azt is tudom, hogy ebből az állapotból nincs vissza út. De ha valaki elvadul abból sincs, neki pedig mégis sikerült visszajönnie.
-Hogy sikerült megvadulnia? -kérdezte hirtelen Pier.
-Egy eszköz olyan frekvencián adott ki hangokat, amitől teljesen begőzölt és elvesztette a fejét.
-És az eszköz megsemmisítése után sikerült visszahozni?
-Nem, az eszköz még működött amikor visszajött. A férfi, aki használta még tekert is a fokozaton, hogy újra visszataszítsa, de Roze-t már nem zavarta annyira a zaj és képes volt visszafogni magát.
Pier egy ideig csöndben ült és a hallottakat emésztgette, közben a tekintete Roze-ra vándorlót.
-Nem tudom, hogy képes lesz e ezt is legyőzni. -nézett végül rám szomorú szemekkel. -De remélem igen. Ideje végre, hogy ő is megkapja a boldogságot. Ha felébred nem sok időnk marad mire kiderül, hogy itt van. Talán egy nap. Te nem hagyhatod el ez a szobát mert, ha bárki meglátna azonnal végezne veled. Mondjuk úgy, hogy becsempésztünk benneteket és senki nem tud rólatok. Érted?
-Igen.
-Beszélj hozzá, vagy tégy amit csak akarsz. De ha felébred és vörösek a szemei ne menj két méternél közelebb a ketrechez. -mondta, azzal felállt és elsietett. Petra szomorúan nézett utána, de nem szolt semmit. Végül a kezében tartott könyvet kezdte olvasni megint.
Néhány órával később Petra megengedte, hogy oda ülhessek Roze mellé egy székre. Olyan közel voltam, hogy a rácsokon keresztül hozzá tudtam érni. A bőre nagyon fehér lett. Az arccsontja megnyúlt és néhány foga jobban kilátszott. A haja megnőtt és a feketeségbe szürke foltok is kerültek. Valamint az arcélén is kezdet erősödni a szőr. Furcsa volt így látni őt. Beszéltem hozzá. Elmondtam, hogy mit tervezek a jövőre nézve vele. És hogy mennyire szeretem. Hogy mennyire mérges vagyok rá azért, amit tett. Majd végül kifogyva a mondanivalóból Petra adott egy könyvet, hogyha szeretnék olvassak fel neki. Valamilyen régi romantikus történet volt bestiákról. Végül estére Petrának igaza lett. Roze légzése egyenletes lett és kezdett magához térni. De a szemei még midig vörösek voltak. Pier nem sokkal azelőtt jött vissza, hogy Roze teljesen magához tért volna. Amint felébredt próbált kiszabadulni, de a rács erős volt. Az elkövetkező órákat azzal töltöttük, hogy felváltva próbáltunk beszélni hozzá. De haszontalan volt. Roze kezdett teljesen átalakulni. A csontjai megnyúltak és átrendeződtek. Éjfélre teljesen olyan volt már, mint az a lény, aki megtámadott minket. A helyzetet nem segítette az a tény sem, hogy folyton üvöltött és a rácsokat feszegette. Pier nyugtatásként húst dobált be hozzá. Amivel legalább egy időre elcsitította. Hajnalban már feladtunk a próbálkozással, hogy biztassuk egymást. Leültem az szélére és azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mihez kezdek nélküle. Eddig nem mertem belegondolni, hogy mi lesz velem, ha már ő nem lesz. De most már kénytelen voltam belátni, hogy vége. Elvesztettem és ez a tudat sokkal jobban fájt mindennél. Az én mindig barátságos és néha talán kicsit melankolikus farkasom nincs többé. Fel sem tűnt, hogy nekiálltam zokogni, míg Petra nem térdelt elém és ölelte át a vállam. Végül megkért, hogy próbáljak meg aludni. Így elfeküdtem és a szörny morgását hallgatva elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki felránt az ágyból. Egy idegen férfi arc volt. Bármilyen odafigyelés nélkül ráncigált ki a szobából át egy számomra ismeretlen helyre. Néhány perc séta után és néhány emelet után egy csarnokba vitt, ahol rengeteg ember volt. Az asztalok párhuzamosan voltak elrendezve. Előttük pedig keresztben egy főasztal. Ehhez az asztalhoz ráncigált. Majd egy magas barna hajú szigorú tekintetű nőhöz vitt.
-Asszonyom egy betolakodót találtunk. Ott volt a szörnyeteg ketrece mellett. -mondta az idegen férfi.
-Valóban? -kérdezte, majd rám nézett- Mi keresni valód van itt ember? -kérdezte szárazon. -És ki az a szörny?
-Én… -akadt a hang a torkomon. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.
-Anyám, engedd el kérlek. -jött Pier hangja mögülem. -Ő velünk van.
-Ki ő fiam?
-Roze párja.
-Roze? És hol van ő?
-Roze a bestia. -válaszolta csendesen Pier.
-Micsoda? Ez mégis, hogy lehetséges? -üvöltötte a nő.
-Megtámadta őket egy bestia és Roze a halálán volt, valószínűleg meg akarta menteni Kate-et ezért bestiává vált.
-Hogyan? -hördült a nő, majd az idegen férfitól elvéve ő kezdett el ráncigálni. -A te hibád, hogy Roze-ból szörnyeteg lett. -köpte.
-Én magam foglak megölni ezért ember. -mondta és a nyakamnál fogva felemelt a földről. -Mégis, hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen bajba keverd a fogadott lányom. -üvöltötte továbbra is, nem törődve Pier-el.
-Ha meg akar ölni, tegye. Nekem már mindegy. Hisz elvesztettem őt.
-Ám legyen, de ne hidd, hogy gyors halálod lesz. -üvöltötte.
Én pedig lehunytam a szemem, hogy ne is lássam, hogy mire készül. Ám még mielőtt bármi is történhetett volna egy üvöltés rázta meg a termet. Kinyitottam a szemem és a hang irányába néztem. A bestia állt ott. Dühtől remegő testtel elindult felénk. Az emberek egyszerre álltak fel, hogy támadni tudjanak. De a lény figyelmen kívül hagyta őket és egyenesen felénk tartott. Tőlünk alig két méterrel állt meg és az engem tartó nőre nézett.
-Enged el! -morogta egyenesen a nő szemébe nézve. A nő kissé megremegett, de nem mozdult. -Azt mondtam, hogy enged el. -üvöltötte a lény. És láttam ahogy a vörös szemek helyét átveszi egy nagyon-nagyon dühös mélykék.
-Enged el vagy esküszöm soha többet nem kell fognod semmit azzal a kezeddel. -fenyegetőzött, majd mikor nem történt semmi stratégiát váltott. -Enged el, kérlek. -mondta kelletlenül, mire a nő azonnal lerakott a földre. Megfordultam és odarohantam Roze-hoz. Majd szorosan magamhoz öleltem, mire szép lassan teljesen visszaváltozott emberré. Már csak a haja hossza jelezte, hogy valaha is bestia volt. Majd ő felemelte a karjait és magához szorított. Egy halk nyögés hagyta el a szám, mire azonnal elengedett és sajnálkozva nézett rám. Végül Pierre és Petrára nézett.
-Kérlek vigyétek vissza a szobába, hogy pihenni tudjon. -mondta, mire az említettek mellettem termettek és már kísértek is visszafelé.
-Most mi lesz? -kérdeztem amikor már visszaértünk a szobába, ahol először ébredtem.
-Most, valószínűleg egy üres szobában fognak üvöltözni egymással. -mondta Pier a tarkóját vakargatva.
-Mi volt ez az egész?
-Sajnálom, hogy magadra hagytunk, de nyugtatót kerestünk Roze-nak. És mire visszaértünk már nem voltál itt.
-Nem arra gondoltam, hanem arra, ami köztük történt.
-Roze. Nos Roze magasabb rangú személy, mint az anyám, mert ő egy előkelőbb család gyermeke. Így joga van rá, hogy átvegye a falka irányítását. Ám Roze sose akarná azt. És anyám látva Roze dühét bármennyire is szeretett volna elengedni téged nem tehette, mert Roze parancsot adott neki. Ha pedig akkor megteszi, amit parancsolt neki, akkor kijelenti, hogy elismeri vezetőnek Roze-t. Amit Roze sem akarna. De dühösen elfelejt gondolkodni. Ezért amikor végre kimondta a „kérlek” szót, anyám megkönnyebbülve engedett el. Nem foglak arra kérni, hogy ne haragudj rá, amiért meg akart ölni. Viszont arra kérlek, hogy nekünk bocsáss meg amiért magadra hagytunk.
-Nem haragszom rátok és rá sem igazából.
-Nem baj én helyetted is haragszom rá. -jött Roze hangja az ajtóból.
-Mond, hogy nem ölted meg? -nézett rá könyörgően Pier.
-Nyugi, mikor utoljára láttam még élt. Bár a guta kerülgette. -mondta és egy lehengerlő mosolyt küldött a srác felé. -Hogy te milyen ronda vagy. -mondta miután alaposan szemügyre vette a fiút.
-Én is szeretlek hugi. -mondta a Pier, majd odalépet Roze hoz és szorosan megölelte. Majd még csak elengedte Pier Petra már ott is volt, hogy ő is megölelhesse.
-Nem jössz beljebb? -kérdeztem kimérten.
-Nem tudom. Beljebb mehetek? -kérdezte gyengéden.
-Még nem döntöttem el, hogy megöljelek e. Ezért az akciódért, vagy boldogan a nyakadba boruljak amiért még élsz. -mondtam szárazon.
-Mit szolnál, ha először örülnél és majd, ha azon túltetted magad, még mindig üvöltözhetsz velem? -kérdezte kedvesen, majd szép lassan elindult felém. felálltam, hogy meg tudja ölelni, amikor elém ér. Ám végül inkább pofon vágtam. Jól sikerült pofon lett, mert hallottam ahogy felnyög és éreztem ahogy a hátam húzódik. Pier és Petra kimenekültek a szobába, így nyugodtan őrjönghettem.
-Neked teljesen elment az eszed? Mégis, hogy képzelted ezt? -üvöltöttem. -Mégis mi a halált képzeltél, mit kezdek majd nélküled? Azt hiszed csak neked vagyok fontos? Hogy nekem te nem? Hát tévedsz. És tudd meg... -kezdtem de már nem tudtam folytatni mert hirtelen elkapta a fejem és közelebb húzott magához, majd megcsókolt. A csókja vad és követelőző volt, de egyben áradt belőle a szeretet is.
Majd elengedett és alaposan megnézett magának. -Jól vagy? -kérdezte aggódva.
-Igen, jól. -mondtam és a fejem a vállára döntöttem.
-Vérzel. -mondta csendesen.
-Valószínűleg felszakadt a heg a hátamon. -mondtam, mire azonnal megfordított és felhúzta a pólómat. Egy dühös morgással jelezte nemtetszését.
-Feküdj hassal az ágyra, szólok Petrának, hogy varrjon össze téged. -mondta és azzal elsietett.
Nagy nehezen kényelmesen elfeküdtem az ágyban amikor visszaértek. Petra adott érzéstelenítőt, majd óvatosan összevarrta a felszakadt sebet. Roze közben mellette ült és minden mozdulatát figyelte.
-Tudod, egyáltalán nem segítesz azzal, ha ilyen tekintettel figyeled ahogy összevarrom a kedvesedet. -nézett szigorúan Petra Roze-ra.
-Ne haragudj. -nézet az vissza rá bocsánat kérően. -Köszönöm. -mondta végül csendesen.
-Mit? -kérdezte az értetlenül.
-Hogy nem hagytátok ott. És engem sem.
-Ugyan már. Messziről látszott, hogy szereted és hogy ő is téged. Meg sem fordult a fejünkben, hogy hátra hagyjuk. És az sem, hogy téged. A testvérünk vagy. Mindegy mit teszel, mindegy ki leszel.
-Hogy kerültetek oda?
-A lény több falkatagot is megölt. Mi mentünk utána járni a dolgoknak. Nem hittük volna, hogy pont veled találkozunk. De túl későn értünk oda. -mondta csendesen, majd összeszedte a cuccost és leragasztotta a hátam. -Ha egy kicsit gyorsabbak vagyunk talán ezt az egészet megakadályozhattuk volna. -nézett végül Roze-ra és láttam a szemében, hogy mennyire fáj ez neki. Roze szorosan magához ölelte és mondott neki valami, amitől a lány kicsit megnyugodott. Majd elsietett.
-Nem így képzeltem, hogy megismerkedem a testvéreiddel. -néztem rá mosolyogva.
-Én sem. Sajnálom. De mi a véleményed róluk? -kérdezte miközben mellém mászott az ágyban.
-Ők egy pár? -kérdeztem végül.
-Gyerekkorunk óta azt hiszik, hogy eltitkolhatják előlem. De úgy látom most már senki előtt nem titkolják. Biztos vagyok benne, hogy Alua nem repes az örömtől.
-Alua?
-Igen, a mostoha anyánk. A nő, aki a torkodat szorította és akinek azt mondtad, hogy végezzen veled. -mondta és közben dühösen nézett rám.
-Á, szóval ő. -mondtam, mit sem törődve a dühöngésével. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ilyen értelmetlen szócsatát vívjak vele. De ő sem bolygatta a témát. Nemsokára hallottam ahogy a légzése egyenletes lesz és mikor ránéztem láttam, hogy elaludt. Így én is lehunytam a szemem és hagytam, hogy elnyomjon az álom.