Bestiák 5. fejezet

Az emberek kérdezősködtek, hogy ismertem e? Mire ijedtemben csak annyit mondtam, hogy ez egy farkas volt, hogy ismerhetném. Végül megelégedtek ezzel és hazavittek.
 
Egész éjjel nem bírtam aludni. Csak az járt a fejemben, ahogy láttam lezuhanni a folyóba. A tudat, hogy lehet, hogy most tényleg meghalt rosszabb volt minden másnál. Még annál is, hogy egy gyilkos, egy szörnyeteg volt. De miért, miért érzek ilyet iránta? Miért rettegek a tudattól, hogy lehet nem látom többet azt a nagyképű mosolyt, és a gyönyörű mélykék szemeit? A válasz egyszerű volt, beleszerettem. Szerettem annak ellenére, hogy egy Bestia volt. Szerettem, bármit is tegyen, bárki is legyen. És most lehet, hogy elveszítettem őt. Nem tettem semmit azért, hogy segítsek neki, ő pedig az élete árán is engem védett. Nem bírtam tovább, nem bírtam egy helyben ülni tétlenül. De mit tegyek? Elmegyek hozzá, döntöttem el. Biztos, hogy nincs ott, de el kell mennem a lakására.
 
¤¤¤
 
A lakása ajtaja előtt álltam a panelház folyosóján. Reggel 7 óra volt. A szomszédok halk mozgolódása hallatszott. Biztos tiszta hülyének néztek, hogy már húsz perce az ajtó előtt szobrozok. De nem mertem bekopogni, mert mi lesz, ha nem jön ki, ha tényleg meghalt? Akkor mit csinálok, mihez kezdek? Végül erőt vettem magamon, felemeltem a jobb kezem és háromszor kopogtam a régi faajtón. Még nekem is feltűnt, hogy milyen erőtlen is volt ez a „kop kop kop”. Nem történt semmi, ezért felemeltem a kezem és újra kopogtam, most már határozottabban. Majd álltam és vártam, hátha történik valami. Egyszer csak mozgás hangját hallottam bentről, majd kulcs zörgését. Óvatosan kinyílt az ajtó és ott állt mögötte ő. Egy pillanat alatt elfelejtettem minden aggodalmamat és még esélye sem volt jobban kinyitni az ajtót amikor belöktem azt és a nyakába ugrottam. Talán túl nagy lendülettel, mert a következő pillanatban már a földön feküdtünk, ő alattam. Olyan jó érzés volt viszont látni őt. Látni, hogy él. Egy pillanatig habozott csak mielőtt visszaölelt volna, szorosan magához húzott és megcsókolta a homlokom. A nyaka hajlatába temettem az arcom és beszívtam az illatát. Mint mindig most is éreztem az a különleges meleg illatot, amit nem tudtam eddig sehova sem rakni, de most már sejtettem, hogy a farkasléte miatt van ilyen finom illata. Nem éreztem rajta vért vagy bármilyen más idegen szagot. Óvatosan felemelkedtem róla és ráültem a csípőjére, ő pedig ott feküdt kiterülve alattam egy pólóban és egy sortban. A haja hosszabb volt, mint általában, de ezen kívül semmi különbséget nem láttam rajta most, mint máskor.
 
-Ostoba, meg is hallhattál volna! -hallottam saját magam üvöltését. Ő csak bocsánatkérően mosolygott rám.
 
-Nehéz végezni velem. -mondta, és egy cseppnyi nagyképűség sem volt a hangjában. Majd szép lassan felült így csak néhány centi választotta el az ajkainkat egymástól. Behunytam a szemem és előrébb hajoltam míg az ajkaink nem találkoztak. Az íze isteni volt. Lágyan csókolt meg, úgy ahogy csak ritkán szokott. Hitetlenkedve húzódtam hátra a csókjából mikor rájöttem, hogy mit csinál.
 
-Te most komolyan ilyen kimért leszel velem innentől kezdve? Mert, ha attól félsz, hogy megijesztesz van egy rossz hírem. Nem vagy te annyira ijesztő.
 
-Ne haragudj. -mondta, de közben nem nézett rám. Szomorúság ült a szemében, miközben a kanapéja szélét tanulmányozta.
 
-Nem, te ne haragudj rám. -mondtam, majd felém fordítottam a fejét. -Megmentetted az életem, többször is. Én pedig nem tettem semmit.
 
-Nem, ez nem igaz. -rázta a fejét. -És igazán, nagyon dühös lennék rád, ha felfedted volna magad azok előtt az emberek előtt, mert azzal még nagyobb veszélybe sodortad volna magad mind amilyenben voltál. Gondolom pár kérdés után elengedtek, esetleg haza is vittek, de ha kiderült volna, hogy velem voltál, hogy ismersz nem engedtek volna el ilyen könnyen. Akkor viszont mindketten nagy bajban lennénk. Sajnálom, hogy nem szóltam, de időre volt szükségem míg rendbejövők. Ezen kívül pedig nem voltam benne biztos, hogy még látni akarsz. -nézet rám szomorúan.
 
-Miért ne akarnálak látni?! Ha így lenne, már rég lelőttelek volna az erdőben. -néztem rá mosolyogva.
 
-Nem voltam benne biztos, hogy nem teszed meg. -mosolygott ő is rám.
 
-Pedig nem állt szándékomban. -mondtam, majd előrehajoltam és megcsókoltam. Ő is visszacsókolt, de ezúttal nem lágyan és óvatosan ahogyan az előbb, hanem vadul és játékosan ahogy mindig is szokott. Majd a jobb kezét a fenekem alá csúsztatta, a balt pedig a hátamra és egy gyors mozdulattal már állt is velem az ölében, gyorsan köré fontam a lábaimat ő pedig lassan elindult velem a háló felé, de közben egy pillanatra sem engedte el az ajkaimat.
 
¤¤¤
 
Arra ébredtem, hogy nagyon melegem van. Aztán valami szőröset éreztem az oldalamnál. „Hm, mióta van Roze-nak kutyája?” Ezen gondolkodtam mikor villámcsapásként ért a felismerés, hogy nincs kutyája. Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, hogy a mellettem fekvő hatalmas lény megremegett és morgott egyet, de nem ébredt fel. A hold bevilágított az ablakon és így láthattam a teljes valóját. Telihold volt még mindig, de őt ez egy csöppet sem zavarta. Békésen szundikált, csak farkas alakban. Óvatosan kinyújtottam a kezem és végigsimítottam a bundáján. Puha volt és selymes a szőre. Nyoma sem volt az előző esti sérüléseknek. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és a füle tövét kezdtem vakargatni, mire halk morgás szakadt fel a torkából. Majd lassan felemelte a fejét és rám nézet a hatalmas sárga szemeivel. Látszott rajta, hogy még nagyon kómás. Végül ásított egy nagyot, amibe a hatalmas teste beleremegett. Felemeltem a kezem és végigsimítottam az orra feletti csontot, majd a két füle közti területet. Erre egy lelkes vakkantás volt a válasza és olyan bandzsa fejet vágott, hogy kénytelen voltam felnevetni. Mire ő előrehajolt, kidugta a nyelvét és végig nyalt az arcomon. Ez egy normál testű kutyánál is durva, de egy ló méretű farkasnál uuh. Bárcsak tudnék mást mondani rá, de ez undorító. Nem volt büdös a szája, de nem a megszokott emberi illata volt és egyébként is tiszta nyál lettem tőle.
 
-Jézusom, kérlek ezt ne csináld többet. Ez undorító. -mondtam, majd látván, hogy mégis meg akarja tenni, inkább hatra dőltem az ágyba. Bár lehet, hogy nem volt ép a legjobb döntés, hiszen így saját magamat zártam csapdába. Láttam, ahogy felém veti magát ezért inkább becsuktam a szemem. Végül az ajkai érintették az enyémet. Szinte egy pillanat alatt változott vissza, nekem fel sem tűnt, addig míg már meg nem csókolt. Csókja vad és szenvedélyes volt, mint midig, kivéve, hogy most sokkal jobban érződött az ízén az az édes íz, melyet soha nem tudtam behatárolni. De nem csak az íze volt ilyen, az egész lényét ez az illat lengte körül. Mikor abba hagyta a csókot kinyitottam a szemem és láttam, ahogy mellettem könyököl és engem mustrál.
 
-Szia. -köszönt halkan.
 
-Szia. -köszöntem vissza. -Sokszor előfordul, hogy így alszol?
 
-Néha megesik. Főleg, ha frusztrált vagy fáradt vagyok, de akkor is ha megsérülök. Farkasként gyorsabban gyógyulok. Ezen kívül pedig szeretek farkasként melletted lenni. Figyelni téged. -mosolygott rám, azzal a bugyi eldobós mosolyával.
 
-Várj. Ezt, hogy érted? Hogy hogy figyelni engem? Hisz még csak most vagyok először melletted, mikor te farkas vagy.
 
-Az lehet, de tudod kevés embernek jut eszébe éjszaka futni menni egy parkba, főleg teliholdkor. -nézett rám bűnbánóan.
 
-Te figyeltél engem? -hitetlenkedtem.
 
-Nem állt szándékomba, eleinte. De aztán nem hagyhattam ki, hogy lássalak. Hamar rájöttem a rendszeredre. -mosolygott rám büszkén. -Miért pont telihold?
 
-Mert szeretem a holdat. Valahogy élvezem. De látod most sem futok.
 
-Látom, de attól még farkasként én melletted vagyok, ahogy eddig is minden teliholdkor. -mondta, majd felém hajolt és adott egy puszit az ajkaimra.
 
-És mióta figyelsz, ha megkérdezhetem?
 
-Azóta, mióta megismertelek. Mikor együtt reggeliztünk.
 
-Szóval a kezdetektől.
 
-Igen, de már előtte is csábított az illatod. De akkor este hagytam, hogy a farkas vezéreljen, így jutottam el hozzád. Nem volt jó ötlet végig veled maradni, de megvártam míg bemész a házba, csak utána jöttem el. Meg egyébként is fát a hátam mert valaki előtte hátba lőtt, így inkább addig ott pihentem. -mosolygott rám.
 
-Ez neked vicces?
 
-Igen. Akkor már nagyon rám fért a futás és mivel sikerült jó pár vadász figyelmét felhívnom magamra, így vagy két órán keresztül rohantam amerre a lábam vitt, így találtam végül rád. Aztán persze még haza is kellet jönnöm. Másnap pedig eljátszani, hogy én milyen fitt vagyok. Persze a vacsorámat sajnálom. Rég láttam olyan szép szarvast erre felé, mint akkor. -mondta elmélázva.
 
-Csodálkoztam is, hogy nem láttalak reggelinél.
 
-Igen, korábban kellett mennem, így végül kimaradt a reggeli.
 
-Hm, és mi lesz a holnapi reggelivel?
 
-Gondolom te is mész dolgozni holnap és nekem is kell mennem. Túl sok időt voltam távol. De mit szolnál, ha a reggelit itt ejtenénk meg a konyhában.
 
-Nem hittem volna, hogy használod a konyhád.
 
-Nos, mert még nem jártál nálam. Pedig pazar reggelit tudok csinálni, majd meglátod.
 
-Igaz is, eddig mindig nálam kötöttünk ki. Miért?
 
-Mert te közelebb laksz. -közölte nemes egyszerűséggel. -És mert nem szeretek takarítani.
 
-Pedig nem látok sehol pókhálót. És nem ér nyakig a kosz sem.
 
-Ezért fizetek a szomszéd néninek. -mosolygott rám.
 
-Szörnyű vagy. -nevettem fel.
 
-Nem, kedvesem. Én egy szörny vagyok. -mondta és a szemei sárgák lettek, majd rám vetette magát.