Bestiák 2. fejezet

A kezdeti munkák jó alakultak. Kiderült, hogy az épület elég stabil, csak néhány gerendát kellett megerősíteni a tetőn és szerencsére azok sem voltak kényes helyen. Így a hét végére már nekiállhattunk kipakolni az épületet. Ez bizonyult a legnehezebb feladatnak. Úgy kellett a bent lévő bútorokat kivinni, hogy azok ne sérüljenek. Majd minden egyes kihozott dolgot leltárba vettünk és eldöntöttük, hogy mi marad és mi nem. Ami kuka, azt a törmelékesbe dobtuk, de ami még használható, annak, helyet kellett találni. Így végül a földszinten két szobát is ki kellett takarítanunk és oda hordtuk a megmaradó bútorokat. Ez a munkafolyamat közel két hétig tartott. Ez alatt az idő alatt új törzshelyünk lett. Az épülettől egy sarokra volt egy kellemes kis kávézó, ahol reggelivel is szolgáltak. Valamint, ha szépen néztünk, kihozták nekünk a kívánt fogyasztási cikkeket, így nem kellett mocskosan megjelennünk ott. Itt figyeltem fel rá. Hosszú szőke haj; hosszú szexi lábak, mindig mosolygós ajkak és ragyogóan kék szemek. Ő is ott volt minden reggel a kávézóban. Sajnos, soha sem egyedül. Annyit viszont sikerült kiderítenem, hogy már régebb óta törzsvendég ott és mindig azzal a beképzelt pojácával mászkált. De azt is sikerült megtudnom, hogy ők csak munkatársak és nincsenek együtt, ami jó hír volt. Már csak találnom kell egy napot, amikor egyedül van.
Néhány hét múlva meg is volt rá a lehetőségem. Az egyik szerda reggel korábban mentem, mert kivetett magából az ágy és gondoltam, addig dolgozom kicsit a házon, meg előtte jól bereggelizek. Mikor beléptem a kávézóba ő már ott volt és a reggeli kávéját iszogatta. Ezen a reggel egy tapadós farmer és egy ing zakóval volt az öltözéke, hozzá elegáns sportcipő. Míg őt méregettem, odaértem a pulthoz, a kiszolgáló látván, hogy nem figyelek rá, a bámulatom tárgya után kutatva követte a tekintetemet.
- Mióta is vársz arra, hogy egyedül legyen itt? Egy hónapja is meg van már. Nosza itt az alkalom.
- Ugyan már. És egyébként is nincs neked jobb dolgod, mint a vevők életében vájkálni? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Lenne, ha a vevő rám figyelne és elmondaná, hogy mit szeretne.
- Oh, tényleg, ne haragudj. A szokásosat kérem. - néztem rá mosolyogva.
Az eladólány előkészítette a szendvicsemet meg a kávémat, majd átnyújtotta nekem. Mikor távoztam volna, hogy leüljek megenni, még a kezembe nyomott egy másik szendvicset is mire én kérdőn néztem rá.
- Az övé. Kérte, hogy melegítsem meg. Kivinném én is neki, de ha már úgyis arra mész, vidd már te ki. - mondta, huncut mosollyal az ajkán. Megadóan megráztam a fejem és elindultam az ablak irányába, ahol ő is ült.
- Bocsánat, itt rendeltek átmelegített szendvicset? - kérdeztem udvariasan. - Ha jól látom szalámis és talán tojásos, bár ebben nem vagyok biztos. -mustráltam a szendvicsét.
- Ö, igen itt, vagyis én. Köszönöm. - mondta, miközben leraktam elé a tányért. - Hogy hogy ön hozta ki nekem?
- Tudja, kicsit lusta a kiszolgáló és nem volt kedve kisétálni idáig. Látja, inkább azzal az úriemberrel flörtöl ön helyett. Hatalmas hibát követ el. - néztem hátra a pult felé. - Nos, jó étvágyat. - mondtam, majd elindultam egy másik asztal irányába.
- Várjon, hogy érti, hogy hibát követ el? - kérdezte kíváncsian.
- Úgy, hogy sokkal jobban járna, ha önnel flörtölne. - kacsintottam rá.
- Kérem, nem csatlakozna hozzám, ha már kihozta nekem a reggelimet? - kérdezte reménykedve és kissé elpirulva a bókomon.
- Végül is, miért is ne. - mondtam, majd leraktam az asztalához a kezemben tartott bögrét és tálat.
- Kate vagyok örülök, hogy megismerhetem. - mosolygott rám.
- Részemről a szerencse Kate. - nyújtottam felé a kezem. - Roze.
Mosolyogva emelte a kezét, hogy kezet rázzunk. A szorítása határozott volt, de nem túl erős vagy túl gyenge. Pont úgy csinálta, ahogy azt kell. Csak egy dolgot felejtett el, elengedni a kezem. Végül zavarában felkuncogott és bocsánatot kérve elengedett.
- Ugyan, ne kérjen bocsánatot. Én is szívesen fognám még az önét. - mosolyogtam rá.
Végül a reggelijébe rejtette a zavarát. Én sem zaklattam, inkább nekiálltam enni a saját szendvicsemet.
- Mondja, mit keres ön itt? - kérdezte hirtelen.
- Itt? Hát reggelizem egy csodás nő társaságában. Nem feltétlenül értem a kérdését.
- Nem most, hanem általában. Néhány hónapja járnak ide a barátaival, de miért? Mármint mi szél hozta önöket ide?
- Á, nos néhány háznyira innen van egy régi öreg ház. Ott dolgozunk, helyrepofozzuk a kicsikét. Ezt a helyet találtuk a legalkalmasabb reggeliző helynek.
- Szóval maga az építkezésen dolgozik? - kérdezte kíváncsian. - A régi lelencházban?
- Lelencház volt régen? - kérdeztem meglepetten. - Nem is tudtam. De egyébként igen.
- Igen, az volt. Miért lepte meg ennyire?
- Tudja, ha elkészül, gyerek kollégiumot akarok belőle csinálni.
- Az milyen?
- Olyan, mint a gyerekotthon, csak sokkal barátságosabb és a rendszerben maradt vagy az utcán élő gyerekek számára készül.
- Nemes cél.
- Igen, tudja nap, mint nap nagyon sok gyerek válik árvává a bandák vagy más szörnyűségek miatt. Szeretném felkarolni őket és kiszakítani ebből a ciklikus világból.
- Remélem sikerrel jár majd. - mosolygott rám.
- És ön?
- Hogy hogy én? - kérdezte értetlenül.
- Ön mivel foglalkozik?
- Ja, én rendőrnyomozó vagyok.
- Akkor az ön élete sem fenékig tejfel. - néztem rá megértően.
- Tudja, nagyon kevés ember érzi át annak a súlyát, amit mi csinálunk, főleg a mostani időben. Jól esik olyan emberrel beszélni, aki megérti ezt. - nézett rám hálásan.
- Én mindig is tiszteltem a rendőröket és tisztelni is fogom azért, hogy saját életüket nem féltve másokon segítenek. De tudja...
- Mi lenne, ha inkább tegeződnénk? - vágott a szavamba.
- Rendben tegeződjünk. De tudod, egyáltalán nem irigyellek téged ezért.
- A munkám miatt vagy az önfeláldozásom miatt?
- Lehet, hogy mindkettő. - mosolyogtam rá.
A reggeli további idejében beszélgettünk és ismerkedtünk egymással. Mikor már fél órája mindketten végeztünk a reggelivel, úgy döntöttünk, hogy ideje indulnunk, mert bőven elkéstünk a munkából. Amikor kiléptünk a kávézóból, átnyújtott nekem egy névjegykártyát. Azzal a címszóval, hogy találkozhatnánk még valamikor a közeljövőben. Méltatlankodásomra, hogy nekem nincs névjegykártyám melyet oda adhatnék neki elővett még egyet és adott hozzá egy tollat. Így az ő névjegykártyájára írtam a nevem és a telefonszámom. Majd elbúcsúztunk egymástól és ki-ki a saját dolga irányába ment.
Fél órás késéssel értem a házhoz. Addigra már a többiek dolgoztak, így én is átvettem a pólómat, felvettem egy biztonsági sisakot és nekiláttam a munkának. Hiszen még sok dolgunk volt.



¤¤¤



Telihold volt. Verejtékezve ébredtem az ágyamban. Álmodtam valamit, de már nem emlékeztem, hogy mit. Felkeltem és a fürdő felé vettem az irányt. A fürdőhöz érve felkapcsoltam a villany, amitől olyan érzésem volt, mintha a retinámat égetné a fény. Félszemmel odasétáltam a mosdókagylóhoz, hogy megmossam az arcom. A tükörben egy sárga szempár nézett vissza rám, az én kék szemeim helyett. A testemet elfogta a kényszer, hogy kimenjek a szabadba és fussak. Hogy érezzem a talpaim alatt a fű és a talaj érintését. Mikor is voltam kint utoljára. Talán három hónapja. Szükségem van már rá, hogy kicsit önmagam legyek. Tehát, végül győzött az ösztön az önuralom felett. Gyorsan magamra kaptam egy melegítő nadrágot meg egy melegítő felsőt és már siettem is ki a lakásból. Amint a közeli parkba értem, levettem a ruháimat és elrejtettem egy fa odvában. Az átváltozás különösebb fájdalom nélkül zajlott. A testem megnyúlt és szőr borította mindenem. Aztán megváltozott a táj körülöttem. Tele lett élettel. Színekkel és szagokkal, melyek előttem táncoltak. Emberként is éreztem őket. De nem ennyire, mint bestiaként. Kerestem egy finom illatot, mely a közeli erődből jött és elkezdtem futni felé. Az átlagemberek gyűlölnek minket, pedig ha tudnák, hogy milyen jó érzés négy lábon szelni a távokat. Inkább irigykednének. Olyan érzés volt, mintha az egész világ csak az enyém volna. A futás felpörgetett, elárasztotta a testem adrenalinnal. De ez nem volt elég, még gyorsabban rohantam a célom felé a szagot követve. Mikor már majdnem a szag közelében voltam, megálltam, lelapultam a fűben és nesztelenül közelítettem hozzá. Előttem egy ösvény volt és az ösvényen egy gyönyörű szarvas legelészett. Nem vett észre engem, így több esélyem volt elkapni. Felkészültem az ugrásra, amikor, hirtelen hatalmas zajt hallottam mögülem, majd éles fájdalom hasított a hátamba. Rám lőttek. A düh és a félelem egyszerre döntögették a józan ész kapuját. Olyan gyorsan ahogyan csak bírtam, elkezdtem rohanni. Csak rohantam és rohantam. Minél messzebb akartam kerülni az emberi szagoktól. Ahányszor egy ilyen szag került az utamba irányt változtattam és addig rohantam míg már nem éreztem. Órákig rohantam, mire sikerült teljesen megnyugodnom. Egy másik parkban találtam magam. Egy teljesen másik illat vitt ide. De nem bírtam rájönni, hogy mi az, egészen addig, míg meg nem láttam a padon. Kate ott ült és a tájat figyelte. Egy tréning nadrág, egy top meg egy futócipő volt rajta. Megizzadt, éreztem az illatán. Tudtam, hogy nem lenne szabad itt lennem, de nem bírtam elszakadni tőle. Néztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa és addig elfeküdtem a fűben. Egészen addig ott maradtam, míg fel nem áll és be nem ment a közeli panelházba. Akkor megfordultam és elindultam visszafelé, amint visszaértem, megkerestem a fát, ahol a ruhámat hagytam és gyorsan visszaváltoztam, majd elővettem a nadrágom és pulcsim és belebújtam. Majd szép lassan visszaballagtam a saját lakásomat rejtő panelház ajtajához. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet Kate-tel.