Az utolsó vonat Ungvárról - 20. 1944. október 18-19. Búcsú

Egy pillanatnyi csend ölelte körül otthon, de a történelem nem állt meg, kíméletlenül gördült előre, mindent maga alá temetve. Reggel már elterjedt a hír a városban, hogy a Vörös Hadsereg elkezdte birtokba venni az Árpád-vonal üresen hagyott állásait. Bár számítottak erre, mégis döbbenetes volt erre ébredni. Hiába plakátozták tele a várost, hogy „kitartás”, „helytállunk”, hogy csak átmenetileg adják fel a várost, mindenki tudta, hogy valami végleg véget ért. A pályaudvaron tömegek várták, hogy vonatra szállhassanak, de a „hadianyagok” elsőbbséget élveztek. Botrányos esetek is előfordultak, volt, hogy helyi potemtátok a bútoraikat is fel akarták pakolni, de ez már a hungarista közigazgatásnak is sok volt és intézkedtek.
Szívszaggató jelenetek zajlottak le az utcákon: a katonák, akiket nyugatra vezényeltek, de családjuk, földjük, otthonuk idekötött, búcsúztak szeretteiktől… Sejtették: aki megy, aki marad, mind a halál útjára lép.
István ezt a napot a lakásban töltötte, mint de facto katonaszökevény nem mert az utcán mutatkozni.
- Ronda temetése ez a magyar világnak – gondolta csendben.

19-én Vincze András, a kormányzói biztos megtartotta utolsó értekezletét Ungváron. Már nem számított, mit határoznak, milyen jegyzőkönyv születik, csak a tény: „utolsó”. És amikor berekesztette az ülést, jogilag is lezárt egy korszakot.
Az este már csendesebb volt: aki menni akart, elment, aki maradt, de ez utóbbiak már nem mertek semmit sem tenni, csak vártak. István sétálni indult, már nem félt a járőröktől. A közigazgatás mindenestül köddé vált.
Közben arra gondolt, hogy a Don-kanyarból már ismerős számára a kép: az üresség. A régi hatalom kivonult, az új még nem érkezett meg. Eszébe jutott, hány fényképet is készített a keleti fronton. Ha lenne fényképezőgépe… Talán még meg tudná örökíteni ezt a pusztulást az utókornak. De ugyan, miért? Lesz-e még utókor, akit érdekelne a magyar világ kongó pusztulása? És szabad lenne-e egyáltalán megörökíteni? Nem lenne-e ez hullagyalázás? Eszébe jutott a nagyapja. Kisgyerek volt, amikor meghalt, de anyja kézen fogta és odavezette a kihűlt testhez. Gyerekfejjel nem értette, hogy hová lett az életteli vidámság, amivel nagyapja még néhány hete is mesélt neki. Most csak ott feküdt előtte egy élettelen valami, ami külsőleg hasonlított szeretett nagyapjára, de pont az hiányzott belőle, amit szeretett.
Most ilyennek látta Ungvárt is. Az utcák, a házak még a régiek voltak, de az élet már eltűnt. Ronda csendben kezdett oszlásnak indulni minden.
Vajon hány zsidót deportáltak? Vajon hányan estek el eddig is a fronton? És hányan menekültek el? Csoda, hogy üres ez a város? Nem inkább az a csoda, hogy maradt még pár magyar, aki tanúja lehet a végpusztulásnak?
Felnézett: a cukrászda előtt állt. Most már másik tábla lógott kint: „Áruhiány miatt zárva”. Nem törődött vele és belépett: az öreg azt ígérte, itt marad, hátha tud vele váltani pár szót. Néhány magyar szót. Az üzletben sötét volt, csak a nyitott ajtón áramlott be némi fény, nem is vette észre azonnal a pult mögött lógó testet.
Azonnal odarohant, de a test már kihűlt. Ennek már nem kell orvos, legfeljebb pap… Levágta és lefektette a földre. Furcsamód nem érzett semmit sem. Az öreg ünneplő ruhában volt, nem valószínű, hogy a nyilas suhanc tért volna vissza, hogy bosszút álljon a megaláztatásáért, ő maga választhatta ezt a véget. Körülötte széttört gramofonlemezek hevertek: magyar nóták, operettek, minden, ami a cseh megszállás alatt a hazát jelenthette neki.
A pulton, mintha csak üzenni akart volna a világnak búcsúzóul, az összetört lemez darabjai: Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…
Így kellett lennie. Öreg volt, tudta, hogy még egy megszállást nem élne túl. Hogy kivárja a talán soha vissza nem térő magyar világot. István sok halált látott, már nem tudott megrendülni, mert arra gondolt, hogy vajon az életben lévőkre milyen sors várhat... Elmondott érte egy imát, s elhatározta, hogy a parókián bejelenti az eseményt. Az egyházak talán még működnek…
Útban a templom felé látta, hogy az utcán még lobognak a kidobált papírokból rakott tüzek. István megállt az egyik előtt. Valaki éppen egy fényképet dobott rá, büszke tartású magyar katonatiszt tisztelgett egy lengyelnek. Milyen boldogok és derűlátók is voltak akkor! De hamarosan minden irat, minden fénykép vádponttá fog válni…
Nem is kellenek nekünk az oroszok, mi magunk égetjük el az emlékeinket, fosztjuk meg magunkat a múltunktól. Halkan fütyülni kezdett egy indulót, amit még ’38-ban unalomig játszottak:

Hazánk része, Kárpátalja, köszöntünk!
Újra magyar és boldog lesz a földünk!
El nem vehet senki tőlünk majd többé,
Miénk voltál és az is leszel örökké!

Milyen könnyen is mondtuk nemrég, hogy „soha” és „örökké”… Mint a szerelmes kamaszok.
És annyit is értek a szavak.