Az Éjszaka Démonjai - The Demons of the Night 4 fejezet

Fejezethez tartozó megjegyzések:
Meg kezdődik az ifjú farkasok és vámpírok bevezetése az éjszakába, Wolfgram fogja kezdeni, nos ennyi

Jó olvasást!



Nicholas:


Az este érdekes érzéskezdett gyötörni, nem is igen tudnám megmagyarázni, hogy milyen érzés is ez. Mintha, valami iszonyatosan erős lény készülne magába szippantani az embereket. Mint egy vákum, ami a szívás előtt a hangyabojt kezdi szétszedni. Mert a benne lévő hangyák érzik a közelgő veszélyt. Nos ez is körülbelül ezt igyekezett nyugtalanítani engem.

A falka tagok már gyülekeztek a szállóban éreztem a jelenlétüket. Pedig, még kilométerekkel arrébb voltam tőlük. És megint elkezdett bennem kavarogni egy szörnyen furcsa érzés. Mintha, valami közeledne, ami jó is és rossz is, és egyszerre tölt el aggodalommal, és semmit nem törődöm érzéssel.

Nem is emlékszem mikor éreztem ehhez hasonlót korábban... Talán... Lochnessben. Lochnessbe azért voltam kénytelen elmenni, mert egy kegyetlen mészáros, egy dilinyós vámpír futkározott föl – le a városban, na és persze szedte áldozatait. A környék összes fiatal lányát megkörnyékezte. Sajnos sokszor sikerrel, így a sok friss és ártatlan vér miatt egyre erősebb lett. Ott Lochnessbeb, azonban volt valami különös. Volt egy vár, nem is olyan messze a folyótól. Abból a várból éreztem ugyan ezt az érzést. Valami hatalmasat, lehet hogy most ugyan ez kísért errefelé. Amikor még Skóciában időztem a falusiak azt beszélték, hogy zombik vannak arrafelé, és rettenetesen gonosz harcosok, akik az alvilág küldöttei, és hogy folyamatosan tünedeznek el a gyerekek.

Nem tudtuk figyelmen kívül hagyni azt a dolgot, de tenni sem tudtunk ellene. Ugyan is Zigreal, abban az időben rabolta el Livyt. Így Skóciából a lehető leghamarabb siettünk a segítségére. És mivel másdolgunk volt, nem foglalkoztam azzal a kastélyos rémmesével.

Nem tudom, mit jelenthet ez, de, most amíg nem támadnak rám, addig nem igazán érdekveszítő gondolat, ezen lovagolni.

Lassacskán már pirkadat volt, már kezdtek az égre fellovagolni a narancssárgás csíkok. Az emberek is lassacskán elfogytak az utcákról. És a farkasaim is. Így ideje, nekem is nyugovóra térni. Nagy harcos vagyok az igaz, de ha nem pihenem ki magam, akkor simán kinyírhatnak, akkor, meg kampec.

Alvás... Livy is most mély álmát alussza. Már egy hete, lassacskán át fog változni. Addigra majd én is ott akarok lenni. Csak sajnálatosan nem biztos, hogy addigra végzünk.

Kis idővel később ...

Lassacskán már egy hete itt vagyunk Olasz országban. Lépésenként de megvannak a jelöltek. Mind – mind valamilyen tulajdonságukkal kitűnnek a tömegből, mind – mind egyéniségek egytől egyig. Nem elég az, hogy egy kicsi plusz lesz a jelöltekben, ezeket a plusz tulajdonságokat fejleszteniük kell, vagy elbuknak. Nem lenne igazán boldog életük az emberek világában. Mert ők többre valók, mint a puszta emberi lét..

Nem sokára elkezdődik majd a begyűjtés, eddig csak megfigyeltük az életüket, a lakásukat, a családot, meg egyebek. Már mindent tudunk róluk.

Itt Olaszban gyakran esik az eső mostanság, de csak ilyen futó záporok. Kicsit bosszantóak az ilyen égi jelenségek. De ez most nem tántoríthat vissza, a rendőrségen ugyan is sürgős dolgunk van az anyakönyvi részben. Nem mindenkinek találtuk meg a születési anyakönyvét meg néhány egyéb bizalmas adatot. Pedig nekünk azokra is szükségünk van.

Mielőtt kiválasztunk valakiket, előtte mindent tudnom kell róluk. Nehogy véletlenül rosszul válaszunk. Most még délután 4 körül van. Kicsit, mondhatni eléggé fülledt a levegő. Nyomasztja az embereket, fáradékonyabbak, az éberségük koránt sem nevezhető éberségnek. Ilyen kor lenne jó vadászni egyet. Hamar meglenne a vacsora. Csak sajna lapos lenne a vadászat nem, lenne benne az a szenvedély mikor ellenállnak, és ez szomorú. Ha nincsen benne tűz, akkor semmit sem ér a vadászat.

Lassan a köves utcákon keresztül oda értem a rendőrségre. Sajnálattal láttam, hogy szinte semmit sem adnak errefelé a polgárok őrzőinek a kezébe, teljes mértékben egy lepukkant romos ház jutott róla eszembe. Na jó, kicsikét6 túlzok, de nem olyan amilyennek vártam.. Beléptem ebbe az épületbe, amit rendőrségnek mernek nevezni.

Az asztal mögött egy vöröske rendőrnő játszott éppen valami játékkal. A jelek szerint valami félelmetessel, ugyan is akkorát sikított hogy mindenki rászegezte a tekintetét. Láttam a vélhető játék borítóját: Alone in The Dark. Egyedül a sötétben, jó játék, de nem érem miért kel sikoltoznia. Biztos tipikus feltűnési viszketegség. Hülye picsa.

-Ciao, il dati, una madre sono necessari per il mio libro inchiesta caso abstract.- kívántam neki egy jó napot, és megérdeklődtem, hogy merre lehetnek az anyakönyvek. Huncutul elvigyorodott a vöröske. Ki nem állhatom az ilyen libákat, meglátnak egy pasit, és rögtön riszálják a csontos seggüket, meg pislognak szépeket, és nagyokat. Nem tom erre a szánalmas cserkészésre kicsoda is kíváncsi.
-Ciao, tutto bene, vorrei chiedere un lasciapassare- köszönt, aztán pedig elkérte az igazolványokat, aztán pedig rábólintott a dolgokra. Megint vigyorgott a csajszi amíg oda vezetett és minő meglepettség, riszálta a fenekét ezerrel. Levezetett a pincébe, és folyamatosan vigyorgott. Lehet valami idegi problémával, küszködik a kicsi szívem, mert aki ennyit tud vigyorogni, annak tuti az idegek lezsibbadtak vigyor közben.

-Mi può aiutare con qualcosa di forse ancora??? - itt éppenséggel még mindig nagy vigyorral, azt tudakolja meg, hogy szükségem van – e még valamire.
- No grazie.- itt, pedig éppen arról világosítom fel, hogy nem köszönöm. Kicsit sértődött fejet vágott a csaj. De hát, ez van qurvákra nem vagyok vevő.
-utti i diritti, poi se qualcosa helo cresce solo lasciarlo ruggito- Itt pedig azt próbálta hangoztatni, hogy ha még kell valami, akkor csak egy szavamba kerül és jön.
- Grazie. – és meg köszöntem neki. Aztán, elhagyta azt a területet a csaj és fel ballagott a lépcsőn heves risza, risza közben a lépcsőn.

Hát, hogy mit ne mondjak, nem nagyon van itt takarítás. Legalább a port letörölgethetnék az aktákról, mert eléggé idegesítő, hogy valamihez hozzányúlsz, és tiszta mocsok leszel. Ennyit a tisztaságról.

Márió Cseleszku aktáját kerestem, valamint Antoinette d’Angoulêmet, csak az ő aktáik nem kerültek elő. Ami eléggé gyanús. Ha nem titkolnak valamit egyes személyekkel szemben, akkor tiszta sor, hogy nincsen köze a vámpírok, vérfarkasok, és boszorkányokhoz. De ha valamit titkolnak, akkor ált 80%alékban gyerekkorukban történt valami, ami miatt nem akarják, hogy mások tudomást szerezzen ezekről a megtörtént dolgokról, vagy ők maguk sincsenek tudatában a nyomok eltüntetésének. Minden esetre érdekes fejlemények. Kerestem az aktáikat jó darabig, de semmi. Mire nagy nehezen másfélóra kutatás után előkerültek az akták kiderült, hogy mind a kettő üres.

Ez érdekes következményeket fog maga után vonni.

Mellesleg ezzel kurtam el másfél órámat, hogy ezeket a vackokat kerestem, erre kiderül, hogy üresek, hát ez több mint remek. Mivel nem találtam semmit sem, így azt hiszem inkább a szállóhoz, megyek, ki kéne tárgyalni a dolgokat, hogy most, hogyan tovább.

Felmásztam a lépcsőn a vöröske, rendőrnőci, persze, amint kilépte sittről ezerrel. -Mit is vártam egyebet???- Szánalmas egy csaj. Most pofára ejtem, egy szó nélkül elhúzok innen, rá se nézek. Immár kint vagyok a rendőrség épületéből. A kicsi szívem, pedig sokkos állapotot kapott, hogy bár nem vesznek róla tudomást. Hihetetlen hisztis tyúk.

Délután 6 körül járt az idő. Akkor ezek szerint tovább lehettem bent, mint, ahogy saccoltam. A kövekkel díszített úton most már jócskán csak igyekeztem. A többiek még alhatnak, és mielőtt elmennek a jelöltjeik után kutatni még előtte kéne őket elkapnom.

A narancsló fények egyre jobban tereltek világosságot a szürke felhőkre. Az álmos városka lakói még javába aludtak, kivéve néhány embert. A boltok java része is zömében zárva volt. Sietősen vette a lépteimet, nem lett volna jó még napokig húzni a dolgokat.

Beléptem a szállodába, még a recepciós is aludt a papírok alatt. Beszálltam a liftbe és benyomtam az 5.-dik szintet. Ez volt a miénk. Még éppen idejében érkeztem, Fábián és Wolfgram már éppen indult is volna a megfigyelésre.

- Jó reggelt.- köszönt nekem álmosan Fábián.
- Szint úgy, de hé Nicholas nem szép dolog ilyen korán kelni, meg viseli az arcbőrödet. – gúnyolódott az okos Tóni Wolfgram.
- Aha, kösz, hogy szóltál.
- Nagyon szívesen. – vigyorgott.
- Ideje lenne összeszedni a választottjainkat. Nem akarok most már sokáig időzni itt.- mondtam
- Rendben van, és akkor hogy legyen, rögtön harapjuk meg őket, vagy altatóval vigyük ki őket az országból és úgy görögbe???
- Kábítás, és úgy kéne őket kivinni kocsival az országból.
- Oké, akkor így intézzük a dolgokat.
- Ja és acetonnal, kábítsátok el őket, és feltűnésmentesen, amennyire csak lehet. Este, pedig 11körül indultok is.
- No problemo.- mondta Fábián, aztán leléptek.

Miután elmentek a konyhában várakoztam, hogy a többiek is felkeljenek. Miután ballagtak sorba kifelé a szobákból, mindegyiket kioktattam a dolgaikról. Ma Wolfgram, Viktória, és Milán szedik össze a gyermekeiket. Aztán mennek is majd ki görögbe.

Wolfgram:

Kiléptem a szállóból, és már kerestem is az autót, úgy 30km-re lehet a kicsi szívem. Ma sötétedésig élvezheti az életét, de utána minden eddiginek vége szakad.

Whitney Laurez, egy új gazdag libának tűnik, de nem az. Nem találja a helyét, nem érzi jól magát a kapzsi pénzéhes üzletemberekkel. A szülök, nem foglalkoznak vele szinte semmit sem. Mindene megvan, de a legfontosabb dolog hiányzik az életéből, az izgalom a váratlan fordulatok. Mert minden nap csak tárgyalások, és vacsik, és az a maszk, amit hordania kell. Az érzelemmentesség. Az egész eddigi élete színjáték volt, most majd élhet... Élheti azt az életet, amire vágyott. Azt az életet, amire ha vigyáz, akkor századokig és élvezheti ezt a játékot, ami életnek hívnak.

Ezzel egyben meg fogom átkozni és meg is, ajándékozom, aki rendesen megérti a dolgokat, hogy mi, miért történik. Aki emelt fővel kezdi el ezt a kegyetlen és véresen komoly játékot, de aki lehajtott fejjel kezd bele, az valószínűleg bele bukik és annak Game Over.

A leányzó egy hatalmas házban lakott, akkorában, ami majdnem kitett egy utcát. Hatalmas kerítések és egy palotának mondható terebélyes ház. Három medencével, egy golf pályával, és négy teniszpályával. Hogy mit ne mondjak, jól mehet a szülőknek. Csak az a vicces hogy leszálló pályájuk nincsen a hátsókertben, vagy lehet, van csak én még nem vettem észre.

Elektromos, kapuk és őrök dobbermanokkal, ja meg fegyverekkel fel fegyverkezve. Egy sima emberrablót már rég kilyukasztgattak volna az őrök, és a többi darabkáját, pedig a kutyák szedték volna darabokra. De nekem mázlim van, hogy nem ember vagyok.

Az ablakához lopóztam és a fáról figyeltem, a lombok rejtekéből, így nem vehetett észre. De nem is akart, talán tudta vagy érezte hogy figyelem, de nem vett róla tudomást, olvasott valami könyvet, azt bújta már napok óta. Valami vámpíros vérfarkasos könyv volt, de a címét nem tudtam meg állapítani. De annyi tény és bizonyosság hogy az a könyv vagy 600oldalas lehetett, apró betűkkel, annyira vaskos volt.

Napok óta csak az ágyában van és olvas, meg zenét hallgat, meg persze énekel az előadóval együtt, meg tus alatt. A tánc tudása is lenyűgöző és egyedi, bár vannak kétségeim, hogy ha színpadon kéne ezt előadnia, akkor nem lenne ennyire jó és dinamikus.

Ma is csak forgolódott az ágyában, fekete sportos nadrágban volt, és egy kék topban. Hason feküdt az ágyban a lábait lóbálta a levegőben a kezeit pedig, hol az állára helyezte, hol a nyakláncával játszott, azzal a keresztessel, ami annyira szimbolikus volt neki, meg volt még 2ezüst nyaklánca is, azokat is szerette, de a leginkább a kereszteset.

Volt, amikor pedig a lapokon pihent a keze. Olyan is előfordult, hogy az ágyról lefelé lógott, és úgy tartotta maga fel lett a könyvet és olvasta. Aztán mikor már szédült a fejébe sokasodott vértől újból hasra fordult, de kiment cseresznyéért, és evett miközben olvasott, aztán kiment eperért, de vagy 4kg-eperért egy hatalmas tálból ette. Miután 2óra múlva megette gyümölcsöket, kiment 2leres ásványvízért, majd megint vissza az ágyba és időnként ivott és olvasott. Most már körülbelül a felénél tartotta vaskos és a számára érdekfeszítő könyvnek. Rendíthetetlenül olvasta a könyvet és egy percre sem volt hajlandó letenni.

Amit biztosan megfigyeltem nála, hogy mindenek ellenére kitartó, ha valamit akar, akkor azért tűzzel, vassal küzd, de, úgy ahogy én még embert, farkast, boszorkányt nem láttam. Figyelemre méltó tulajdonság. Emellett, mintha álomvilágban élne, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Mintha lenne egy saját, képzelet világa... Nem tudom jobban elmagyarázni, én sem értem teljes egészében a dolgokat... De valahogy így lehet.

Már órák óta olvasta azt a könyvet, megint csak. Úgy döntöttem, hagyom, hogy elolvassa azt a könyvet, és csak utána nem sokkal fogom tiszteletemet tenni neki. Ha most betoppannék hozzá, és előadnám a mesémet, akkor a könyvet tuti nem olvasná el soha, de ha már ennyire oda van érte, akkor nem szakítom félbe az örömét.

Lassacskán 11et ütött az óra ő, pedig végzett a könyvvel néhány perce, de még transzban van, és a folytatáson gondolkodik. Eltelik még úgy 10perc és beül a gépe elé. Én, pedig az ablakához suhanok az erkélyre és figyelem az áldozatomat. Majd az ablakot megdobom egy kővel, és várok, kijön az erkélyre, és körül kémleli a földet, hogy ki lehetett az, aki dobálózik. Ekkor hirtelen mögüle előtűnök és elkábítom acetonnal. Küzd, kapálózik, de hiába. Aztán hirtelen abba marad a kapálózás, elemelem a szájától, aztán csak azt veszem, vettem észre, hogy ágyékon rúgott és hátba vágott, aztán pedig az arcomat kezdte kémlelni miközben egy esernyővel akart agyon vágni.
- Te, meg kivagy, és mit akarsz???- kérdezte idegesen.
- Elvinni innen egy jobbhelyre, ahol boldog lehetsz, ahol kedvedre élheted az ajándékod azt az életet, amit tőlem fogsz kapni.- magyaráztam neki kedvesen-, ha megérted, akkor meg nyered ezt a játékot, de sok csata lesz, de mindegyikben győznöd kell, de hiszen ez az élet, csak ez egy kicsit más fajta.- teljesen ledöbbent, láttam rajta megcsillanni a megvilágosodás és a felismerés fényeit.
- Te... te nem vagy ember, hanem... Vérfarkas- formálta a szavakat lassan a rémülettől megfélemülve. Pedig nincsen mitől félnie, ugyan megölöm, de cserébe kapni fog egy sokkalta fantasztikusabb életet az eddiginél. Itt nem kel maszkot viselnie, itt önmagának kell lennie, és nyernie.
- Igen- mondtam, próbáltam kedvesen és mosolyogva- ne értsd félre, megfigyeltem az eddigi életedet, már egy hónapja, csak téged figyeltelek, és csodálkoztalak, a kitartásodat és te magadat. Rád esett a választásom, hogy vérfarkas lehessen belőled, vagy majd vámpír, ez majd még eldől.- a lány teljesen le volt döbbenve, nem is csodálom sok ez az információ halmaz, amit elé gördítettem.
- És most tulajdon képen mit is akarsz velem csinálni?- kérdezte félve miközben egy esernyőt úgy tartott felém, mint valami baseballütőt. De mind ezen közepette reszketett.
- Hát, magammal szeretnélek vinni, hogy új életet kezdhess.- ezt is kedvesen ecseteltem neki. A földre nézett és gondolkodott. Gondolom azokon, hogy melyik élet éri meg jobban.
- Figyelj, csak ha ki jössz velem az utcára, akkor ott mutatok valamit, mondtam és egy pillanat alatt ölbe kaptam, és kiszaladtam vele az utcára. A szíve rettenetesen hevesen verdesett, meg ijedt.
- ÁÁÁ azonnal tegyél le!- elkezdett visítozni. Inkább engedelmesen letettem, nem kell nehezíteni a döntését.
- Ezt ne csináld többet!!!... – hallgatott, majd miután meg nyugodott újra meg szólalt- És gondolom ezzel a gyorsasággal futottál át a biztonságiakon... de miért pont én, mi alapján??? Ki döntött így???- jogos kérdései voltak a kis csajnak.
- Igen ezt pontosan eltaláltad, ezzel a gyorsasággal jutottam, be hozzád észrevétlenül. Azért te, mert téged választottalak, te kitűntél a tömegből, de nem, azért mert volt pénzed, hanem azért mert te más vagy a kitartásod páratlan, ahogy az akaraterőd is, az a hideg maszk, amit mindenki előtt nyújtasz az a színjáték nem te vagy, és rossz látni, hogy többre lennél hívatott, de ember vagy. Mert amikre te hívatott lehetnél azok az ajtók csak akkor nyílnak ki, ha átléped az emberi lét küszöbét.- magyaráztam neki. Eléggé meg volt döbbenve- Ha most úgy döntesz, hogy nem jössz velem, akkor rendben van, megértem, de akkor örök életedre bánni fogod, hogy nem éltél a lehetőséggel, ami kivételes és valószínüleg egy életben csak egyszer adatik meg. – sokkoltam még egy kicsit a biztos döntés érdekében. Látszott rajta, hogy szavaim súlya a vállaira és az egész testére nehezedik, és gyötri a döntés. Az utcai lámpa fényeit nézegette, a lámpa tetejére szegezte a tekintetét és gondolkodott. Én is a lápára vetettem a tekintetemet és próbáltam arra gondolni, hogy ő vajon mire gondolhat. A lámpa égető fényeinél bogarak voltak, ahogy a fénnyel játszottak hogy megégesse őket. A mikor mind untalan közelítgették azt a lámpatestet egyre és egyre közelebb értek a halálukhoz. Tudták, de még is vállalták a kockázatot. Újra és újra, mígnem az egyik szárnyai annyira megégtek, hogy kénytelen volt, lezuhanni a mélybe. A lány arcát kutattam ezek után. Szomorúan nézte a bogarat, ahogy a haláltusáját éli meg. Mintha, szólásra akarta volna nyitni a száját, és újra meg újra, mégsem volt képes megszólalni. Majd könnycseppeket véltem felfedezni a kis arcán, amik aztán a földre hullotak. Majd ismét nyitásra késztette a száját, de most már hangok is kijöttek rajta nem csak a levegő.
- Mind annyian... mind halálra születtünk, de ezt mind tudjuk, mégsem értékeljük, mivel nem látjuk a lényegét. Az élet lényegét, pazaroljuk a drága időnket, mikor bármelyik pillanatban vége szakadhat azé letünknek. Én egészen mostanáig ezt csináltam, egy hideg maszkba bújtam a világ elől hogy csak azt láthassák, és ne az életvidám és naiv kislényt, aki túl hamar nőtt fel, ha tudták volna, talán csodálták volna, de azt nem tudhatták, hogy a kényszer vitt idáig. De nekem sem lett volna szabad hagynom, hogy a kényszer vezessen, amagamurának kellet volna lennem. -huu- kifújta a levegőt majd ismét beszédre nyitotta a száját-, És most itt van a lehetőség, az a kiút, amivel mindent meg változtathatok, amit annyi ideje akartam már, évek óta, de még is habozok, félek ezt az életet feláldozni, de közben tudom, hogy a másik élet sokkal jobb lenne. Ne is kérdezd, mi lehet ez, mert én tudom, csupán emberi ostobaság, a ragaszkodás ostobasága.
- Nem sürgetlek, még adhatok párnapot a döntésre...
- Felesleges, nincsen mi, idekötne, csak a könyveim, és a gépem, meg a ruháim, ezekre, pedig kár napokat várni. Nincsen kitől búcsúznom, igazán senkihez sem, álltam közel soha sem... Menni akarok... veled akarok menni - mondta és a szemembe nézett. Látszott rajta hogy elhatározta magát.
- Rendben van, és búcsúlevél? Azt sem írsz???
- Nem ragaszkodom hozzá, de ha muszáj akkor irhatok.
- Akkor visszaviszlek, és írj egyet, és szedd össze a fontos holmiijaidat.
- Köszönöm...
- Ne köszönd, ez természetes, egy ilyen fokú változás senkinek sem könyű...- ölbe kaptam és visszavittem a szobájába.
- Szerintem én lelépek, 1óra múlva vissza jövök érted, addig intézd el a dolgaidat.
- Köszönöm... – mondta hálásan.
- Szívesen,- mosolyogtam rá.

Most itt vége lesz az eddigi életemnek, illetve jobban illene a színház erre az úgy nevezett életre. Mintha az egész életem folyamatosan egy darab lett volna, amiben mindig a maximum felett kel teljesíteni, és tökéletes játékot kell előadni. Mert muszáj volt, mert kiút az nem volt. Vak voltam fel fedezni a fényt az alagút végén. Közben, rákellet, volna jönnöm, hogy ha szabadulni akarok, akkor meg kell érte küzdenem, és nem várni a csodára, mint amit mostanáig tettem. De tanultam a leckéből, ezek után igyekezni fogok, hogy tegyek, azért ha valamin változtatni akarok, vagy ha valamit el akarok érni.

Még néhány búcsúpillantást vetettem a szobára, a könyveimre, a búcsúlevelet nem volt nehéz megfogalmaznom.

„Most azért megyek el, hogy új életet kezdhessek, de ebben nektek nincsen részetek, nincsen semmiféle tartóerő, ami visszahúzhatna. Akkor mi okom a maradásra??? Semmi.... Így hát most elmegyek ne is keressetek, fölösleges...
Üdvözlettel: Whitney Laurez”

Miután ezeket a dolgokat magam elé idéztem, emelt fővel és bűnbánat halvány jelei nélkül léptem ki az erkélyre. Már vissza sem néztem, ugyan minek? Az a múlt, egy régi élet, egy lány lakott ott, aki rettenetesen hasonlított rám, az a lány eltűnt, meg halt. Most pedig itt vagyok én, én, aki még csak most fog igazán élni, mert nem ment neki 17év alatt.

A farkasom, pedig már jött is értem, mint égi lovagom.
- Készen vagy???- kérdezte.
- Persze, mehetünk, de csak azután miután megtudhattam a nevedet.- incselkedtem egy sort.
- Persze Wolgram, a tied, pedig Whitney, na akkor mehetünk?
- Aha, menyünk.-

Leugrott velem az erkélyről, és kiszaladta velem a kerítésen. Aztán mikor, már messzebb voltunk az egykori otthonomhoz lassítottunk, a cuccaimat lovagiasan hozta, nem engedte, hogy én vigyem. Jó, szeretem, ha nem kel cipekednem, de szúrja a szememet, ha én nem vihetek semmit sem, a másik, pedig megszakad. És a megszakadó fél, még le is olt, hogy miért akarok én bármit is cipelni? Most őszintén ez normális?

Hát nem.

Lassú sétára vettük a tempót a kocsija is előkerült 20percen belül. Kinyitotta a kocsit.
- Ezzel megyünk??? – kérdeztem kíváncsian- Minek egy kis busz???
- Mert falkában élek, és néha fuvaroznom is kell őket ide-oda, vagy megesik az is, hogy csak éppenséggel együtt megyünk valamerre.
- Értem.
- Remek akkor szálj be az autóba.

Engedelmesen beszálltam az autóba, lassan kigurultunk a parkolóból és elkezdett száguldozni a szinte teljesen kihalt utcákon. Én, pedig csak néztem a város fényeit, ahogy átsuhannak a szemem előtt... Megnyugtató volt... És álmosító. Ameddig fent tudtam maradni addig az utat bámultam, de az álom elnyomott és elszenderedtem...
Kíváncsian várom, hogy mit hoz mostantól a holnap.


jezet végéhez tartozó megjegyzések:
kapok véleményt?? véleményt!!!!!=D*-* *-**könyörgően néz/mint csizmás kandúr a shreekben/ *-*