Az Éjszaka Démonjai - The Demons of the Night 2 fejezet

2. fejezet: A mély álom kezdete, a klub, vámpírok, vérfarkasok -The beginning of the deep sleep, the club, vampires, blood wolves

Livy:
Perzselő melegséget éreztem a bőrömön. Eleinte kellemes volt, aztán egyre kevésbé volt kellemesnek mondható. Már égetett. Gyorsan magamra húztam a takarót, mivel még nem volt hozzá lelki erőm hogy kiugorjak az ágyból. Inkább a kényelmesebbik megoldást választottam. De már most meg állapíthattam magamban, hogy vagy rettenetesen fény érzékeny lettem, vagy pedig vámpír vagyok. Harmadik elmélet pedig nem jutott eszembe. Túl kómás vagyok még az elméletgyártásokhoz.
Még vagy egy órán keresztül kómáltam a takaró alatt, közben pedig éreztem, hogy a napsugarak arrébb álltak valamivel. Így pedig biztonságban kimászhatok az ágyamból, anélkül, hogy meg égetném magamat.

Azonban valahogy még mindig nem akarózott kimásznom a paplan alól. Valahogy mintha erőtlen lennék vagy nem is tudom. Mintha valaki kiszipolyozta volna belőlem az életet. Nem is kell mondanom, hogy, ez nem valami kellemes érzés.

Magatehetetlen állapot, ha mondjuk, lenne itt egy pasi és úgy lennék magatehetetlen az ágyban, na, az nem lenne rossz, de így nem élvezetes a dolog.

Végérvényesen erőt vettem magamon és kimásztam az ágyból. Baktattam a mosdóba és meg mostam az arcomat. Ettől felébredtem. Felnéztem a tükörbe és teljesen elhűltem a látványtól. Mint akit vámpír szívott. Annyira fehér voltam. Mint egy porcelánbabának a bőre. Olyasmire hasonlított az enyém is. Ez a látvány kissé sokkosan érintett, vagy inkább nagyon is.

Nem tudtam mit kezdeni a szituációval, de ezzel az éhséggel sem, ami belülről mart. Úgy döntöttem lemegyek és keresek valami kaját, mert menten éhen veszek.

Kinyitottam az ajtót és amint kiléptem a folyosó rengetegében találtam magam. Na, akkor egy csigalépcsőt kell keresni. Meg is találtam pár percen belül. El is kezdtem lefele sietni. Valahol lent lehet a konyha. Az ilyen kastélyokban mindig földszinten van a konyha. Ezt az ötletet persze a hülye Hollywood-i filmekből vetem.

Lassacskán megtaláltam a földszintet. Majd pedig azt a nagy termet a mit tegnap is. Most viszont egy árva lekeltsem véltem fedezni. De arra kíváncsi voltam, hogy vajon milyen papírok lehetnek az asztalon. Tehát véletlen az asztal felé indultak el a lábacskáim, de persze, ha valaki kérdezné, akkor a lábaim maguktól mozogtak, és nem bírtam nekik parancsolni. Kétséges, hogy bárki is bevenné ezt a béna szöveget, de attól még lehet próbálkozni.

Egy mahagóni árnyalatokból álló hatalmas fából készült íróasztalon voltak a papírok. Végül is nem volt semmi érdekfeszítő információ a lapokon. Éhségemben viszont ijesztő méreteket öltött ugyan is fájdalmas korgás kíséretében megszólalta gyomrom. Na, ne már akkor kb 2óra múlva az ájulás fog kerülgetni.

Szaporán vettem a lépteimet és kerestem a konyhát, de semmi sikerrel sem jártam. Illetve annyival, hogy megtaláltam, de a kulcsát nem. Ugyan is valaki bezárta kulcsra. Én meg nem vagyok víz ember a pókemberből, így hát természetesen, nem tudok befolyni a kilincs lyukon, bár most ez a víz emberes dolog csábító ötlet lenne.

Az egész teremben sehol - senki és semmi érdekes. Így nem nagyon volt más választásom, mint, hogy visszamászok a szobámba, ott pedig az ágyamba. Így, meg úszom az ájulás lehetőségét, továbbá ezt az őrjítő
éhség érzetét is. Vagy pedig keresgélek tovább és a táplálkozási zavarokon belüli kategóriában, éhen döglésem közepette kiterülök a padlón miközben folyamatosan veszítem elfele az eszméletemet.

Hát nekem az első feltételezés, valahogy szimpatikusabb, mint a második számban feltüntetett ötlet. Akkor irány a pihe puha ágyam. Mielőtt felmentem volna a lépcsőn, észre kellet vennem azt a gyönyörű vöröses árnyalat kavalkádot, amelyeket a nap idézett elő. A falakra és a berendezésekre vetette gyönyörű napsugaras tekintetét. Kertben lévő ágak pedig mintha égtek volna. Gyönyörű volt. De a gyomrom persze megint közbe szólt és morgott egyet, megszíkítva ezzel ezt a csodás idilli pillnatot. Ha így haladok, akkor lassacskán önálló élete lesz a gyomromnak, meg önálló beleszólása. Fú, ha ez, de ijesztő lenne.

Nekimentem, gőzerővel a lépcsőnek aztán pedig a folyosómra érve megtaláltam a szobámat. Ez a folyosó is csak úgy égett. Annyira szép intenzív színei vannak a kastélynak, hogy olyan mintha égne az összes berendezés. És persze itt- ott néhány kék színekben pompázó kiegészítő, egyszerűen gyönyörű, mint valami mesében.

Benyitottam a szobámba, valaki viszont már az ablakomban állt, háttal nekem. Nem láttam az előle tóduló fénytömegtől, hogy kicsoda az. Annyit sikerült meg állapítanom, hogy nő nem lehet ahhoz túlságosan széles a válla és keskeny a csípője, egy szó, mint 100 férfi alkata van az előttem álló egyénnek.

- Hé, te meg ki vagy? – kérdeztem hirtelen. Meg fordult és.. Annyira ismerős volt.
- Hát nem ismersz meg? Nicholas vagyok – mondta. Én meg csak álltam döbbenten. Örültem, hogy végre újra láthatom. Elmosolyodtam és a nyakába ugrottam ő pedig átölelt.
- Annyira hiányoztál. Azonnal mondd meg hol voltál? Miért hagytál egyedül? - követeltem tőle a válaszokat azonnal, könnyes szemekkel. Mindennél jobban szeretem és az által nagyon is ragaszkodom hozzá.
- Jól van semmi baj, ne sírj. Itt vagyok. Ne haragudj, de muszáj volt elmennem, de most itt vagyok.
- De miért, mi miatt kellet elmenned?
- Nem tudom, hogy mikre emlékszel és mikre nem, de Gábriell elrabolt téged, megtaláltalak és elhoztunk. Gábriellel megküzdöttem, de sajnos elmenekült. És emiatt kellet itt hagynom téged egy időre Zekkel.
- Értem.
- És hogy érzed magad, jól vagy? - kérdezte kíváncsian.
- Hát nem éppen rózsásan, amint látod, eléggé sápadt vagyok. És majd megörülök olyan éhes vagyok. A napfény pedig mikor... Mikor felébredtem a toronyban rettenetesen égetett és nem is láttam utána egy ideig.. Nem értem most akkor fény érzékeny lettem? – Nicholas lágy arcvonásai egy pillanatra meg keményedtek, aztán pedig újra ellágyultak. Elráncigált az ágyhoz.
- Hé, mit csinálsz? – kérdeztem. Ugyan is jókedvében letepert az ágyba.
- Tudom, mire van szükséged – mondta és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Egyre éhesebbnek éreztem magamat. De azért még én is elkezdte puszilgatni a nyakát. Aztán a kezével felsértette a nyakát. Amiből pedig skarlát vörös vér kezdett el folydogálni. Nem tudtam ellent állni, nem tudtam mozdulni csak a szomj hajtott.

Annyira édes volt a vére... És finom... Teljesen elveszítettem a fejemet és az ön kontrollomat. Semmiféle gátlás. Csak a színtiszta ősi ösztönök uralkodtak felettem. Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám az izét. Talán, mint, nem is tudom mihez, egyszerűen ennyire finom és édes dolog nem is létezik ezen kívül.

Egyre inkább csillapodott a sz éhségem. Én pedig kezdtem elveszteni az eszméletemet. Mintha valaki vagy valami egy hosszú álomba kárhoztatna, ahonnan senki sem tudja, meddig kell maradnod.

Tény, ami tény elaludtam, de annyit még éreztem, hogy letörölte ajkaimról a vért. De ezek után már tényleg elragadt az álom.


Nicholas:

Pillanatok alatt begyógyult az a seb, amit okozott. De minél hamarabb változik át annál jobb. Hamar megtörtént, akkor nem akarom húzni az időt. Egyébként is csak szenvedne szegénykém félvérként. Szükség esetén nemtudná magát rendesen megvédeni.

Annyira békésen alszik, senki sem gondolná, hogy ez a törékeny lány menyire veszélyes is tud lenni, főleg az átváltozása után. Ahogy az ágyon feküdt elérték a napsugarai, de most nem égette. Szőke haja csakúgy világított a mélyvörös ágyneműn. Fehér pántos felső volt rajta, és farmer nadrág. Szép kontrasztot adott a selymes arcának a ragyogó napfény. Sajnálattal lemásztam róla, de aztán belefektettem az ágyába.

Most ízlelte meg először, a csábító vér édes ízét. Most az átváltozás időszaka kezdődik el, ami úgy harminc napig tart. Sajnos addig egy lélegzetvételnyi időt sem fog ébren tölteni. Kezdetét vette a hosszú álom. Nekem ez is egy örökké valóságig fog tartani. Ha valamit nagyon várok, akkor sajnos a napok évekbe mennek át, az idő pedig csak vánszorog, de a vánszorgás is iszonyat lassú tempóban megy, csak lassan... Lassan...

Sajnos itt kell hagynom, Zekkel. Sürgősen el kell kezdeni átváltoztatni a halandókat még ki is kell őket képezni. Össze, kel, hívnom a falkát, és egyeztetni. Sajnos a probléma egyik fele az az, hogy egy városból, országból egyszerre egy részről nem hozhatunk el meg közelítőleg hatvan de lehet ebből csak húsz- harminc ember lesz. Fel tűnne a zsernyákoknak. És nem lenne jó valami ostoba elmélet a földön kívüli zöld emberkékről, lufi fejel pisálós újjal, és láb közé rugós köszönéssel. Kicsikét érdekes lenne...


Így marad az a terv, hogy szétszóródik a falka és jelölteket keresünk. A legfontosabb tulajdonságok talán... a ravaszság a leleményesség... a kreativitás és még valami plusz vagy plusz dolgok, amiket értéknek találunk egy halandóban. Egy értéktelen szürke egér embert nem fogunk bevenni dicső falkánkba. Rontanák a színvonalunkat. Emellett, ha olyat át is változtatunk aki nem érdemes rá, akkor úgy is elfog bukni. Ezért, kell jól választanunk.

Megint gyönyörű arcára tévedt a tekintetem. Ami nagy hiba volt, ugyan is vele akarok maradni. Nem akarom egyedül hagyni. Azt akarom, hogy mellettem legyen, hogy érezzem, hogy velem, hogy mellettem van és, hogy biztonságban tudhassam. De ez egyelőre nem lehetséges...

Még nyomtam egy csókot az ajkaira aztán felálltam az ágyról, betakartam aztán pedig az ajtó felé vettem az irányomat. De még most is csak utána sóvárogtam. Már érezni lehetett, hogy megváltozik a vérének az illata, bár ez még nem igen volt észrevehető. Mielőtt visszamentem volna hozzá inkább, az ablakához igyekeztem és bezártam, aztán az ajtó felé tartottam és igyekeztem nem visszamenni hozzá.

Egy gyönyörű tölgyfa őrizte álmait és négy fal, amely mágiával lett levédve. Nem tudom mi késztetett rá, de egyre inkább féltettem. Féltem, hogy mi lesz, ha egyszer csak elveszítem, vagy nem leszek képes vigyázni rá, meg menteni a bajtól. Ezek voltak a legnagyobb félelmeim.

Úgy döntöttem megkeresem Zekket. Sürgősen beszélnem kell vele a további teendőkről. Lementem a lépcsőn a nagycsarnok felé vettem az utamat. Ugyan is ott van naphosszat olvas a mágiákról nagy varázsokról, boszorkányokról. Nekem nem igazán lenne erre időm, nálunk általában úgy zajlik az élet, hogy Zek a bölcsesség és az ész, én a vakmerőség az erő és a furfang. Egyszóval jól kiegészítjük egymást.

Nem volt a könyvtárban. Újabban az udvar felé vettem az irányomat. A kert egy része tele van mindenféle színben pompázó virágokkal és egy másik része pedig telis-tele van fákkal.

Éppen egy nyakéket tartott a kezében a szökőkútnál. Nem tudom mi lehetett benne, talán egy kép, de fogalmam sincsen róla hogy kiről is lehet szó. Talán egy rég elvesztet szerelem. Mind egy most nem ez foglakoztat, hanem az én szerelmem.

- Zek! – szólítottam a nevén. - Beszélhetnénk? - kérdeztem.
- Üdv Nicholas, hát persze. Mondjad csak – mondta, közben a zsebébe csúsztatta a medált.
- Nem sokára indulok Olaszországba. Ott a városban próbálunk majd megfelelő jelölteket keresni. Olaszország nagy, majd inkább valahogy meg szervezzük az eltűnéseket, most kissé macerás lenne meg oldani az ide – oda utazgatunk dolgot. Aztán, ha megvannak jelöltek még én is megnézem őket, és ha rendben vannak, akkor a többiek átváltoztatják, aztán pedig 2 – 3 falka tag hoz 2 – 3újoncot és ez így fog menni egészen addig amíg mindannyian visszajövünk.
- Hát, rendben van, de nagyon vigyázz, hogy kiket választasz, nem mindenki érdemli, meg hogy vérfarkas lehessen. És ha már ezt a farkasos dolgot meg vitattuk, Livyvel mi legyen? – kérdezte kíváncsian tekintettel Zek
- Én azt szeretném, ha itt maradna veled, esetleg ha van boszorkány ismerősöd, akkor azzal jól megérthetné magát, hátha mutatna neki valami jó kis varázslatot.
- Rendben van, azt hiszem, van is ilyen ismerősöm. És ha kérdezi, hová tűntél, mit mondjak neki??? Vagy, hogy mikor térsz vissza? - ezek nyomós kérdések voltak. Egy pillanatig hallgattam aztán meg szólaltam.
- Azt, hogy pár hónap múlva, és, hogy sürgős dolgom akadt.
- Tudod, jól, hogy neki ilyen tömör válaszadás nem elég.
- Tudom, de kénytelen lesz ennyivel meg elégedni.
- Hát jó. És ha jól sejtem most meg itattad vérrel.
- Igen, nem akarom, hogy tovább szenvedjen, így lesz a legjobb.
- Talán igen... - mondta sejtelmesen Zek
- Akkor én indulok is, még össze kell szednem a falkát, a gép pedig nem sokára indul, nem lenne jó lekésni.
- Akkor szedjétek magatokat - mosolygott az öreg és kezet ráztunk. – Vigyázzatok magatokra.
- Rendben meg lesz – elbúcsúztam, és már siettem is a kocsihoz.


Egy E420- as Mercim volt. Kivül szürke volt, belül pedig fekete bőrülés. Középen pedig mahagóni színű a sebváltó részénél. Illetve ahol a kuplung lenne, de nem kuplungos, hanem automataváltós. Az ülése pedig alulról melegíthetők, így még a hidegben szó szerint : nem fagy oda a fenekem. Mintha kifejezetten nekem tervezték volna, az a mázli, hogy ahhoz éppen nem eléggé kényelmes, hogy el ne aludjak benne vezetés közben. Ezzel a drágasággal utazom , szinte mindig.

Épp kinyitottam volna a kocsi ajtaját, de visszafordultam és még egybocsú pillantást vetettem a kastélyra. Aztán a kocsi felé fordultam és kinyitottam az ajtaját, aztán pedig beültem, a slusszkulcsot elforgattam és már is dúdolt a kocsi motorja. Szép egészséges hangja volt. A kapuk kinyíltak én pedig padlógázzal tartottam a Nightmare nevezetű klubba.

Erről a klubról annyit kell tudni hogy aki nem keresi a végzetét akkor az nem megy arra. A klubba pedig végképp nem merészkedik be, ha kedves az élete. Ez a klub tele van nagyrészt vámpírokkal és vérfarkasokkal, ez a két fő faj, amitől tömve van a klub és még persze van pár ember is, de általában nem maradnak élve sokáig, aztán még ott vannak a démonok is, de azok igen csak csekély számban. Mivel a démonoknak általában nem emberi szabású külsejük van, így elijesztenék a zsákmányt, ezért is ki vannak tiltva.


Az sem éppenséggel véletlen, hogy vámpírok és vérfarkasok vannak a leginkább fogadva, ugyan is a tulaj felesége vámpír a másik tulaj pedig vérfarkas, férj és feleség. Meg kell hagyni jól összeillenek, a faji különbségek ellenére is. Mi több mi is jóban vagyunk velük, nagyon segítő készek és jó fejek. Igazi jó barátok lehet rájuk számítani a bajban..


Ez a klub a tengerparti sétány mellet van, nem olyan messze a parttól,, sötét zugok házak mögött elrejtve, de még is rengeteg ember talál oda. Hiszen vonzza őket a sötétség, a veszély és mind az, ami miatt érdemes élni, a kockáztatás ért, hogy nem tudhatod, hogy melyik pillanatban ölnek meg. Ám, de az emberek többsége, soha nem lesz érdemes meg tapasztalni a kard, a becsület útját. Mert csak egymást képesek hátba támadni, meg gyilkolni titkon, alattomosan, évekig élni a sötétben és az ereiket vágni, várnai arra, hogy jön egy fénylő csoda, ami megváltja az életüket. De ez a csoda nem sült galamb, ezt a csodát , keresni kell, és nem csak várni rá... keresni kell. Hiszen, hogyan segítsünk másokon, ha még magunkon sem tudunk segíteni? Sehogy...

Nem képesek magukon segíteni, de még másokon sem nagyon. Mióta az ember létezik, azóta minden pusztulásnak indult. Az idő pedig egyre inkább a végéhez közeledik, visszautasíthatatlanul és meg nem állíthatatlanul. A homokóra már pereg... és vészesen fogy a pergő homokszemek száma.

Egész úton ilyen vészjósló és elgondolkodtató negatív gondolatok rohamoztak meg. Nem is csoda, ugyan is kissé depressziós számokat halhattam Máté Péter: Most élsz, Zoral: A szerelemnek múlnia kell. Gondolom, nem tévedek, ha ezek a számok nem kicsikét elgondolkodtatóak. Ilyen számok hallatán mindig megrohamoznak azok a gondgondolatok, hogy vajon mennyi időnk van még a világ végéig? Mert az élőlények ideje egyre csak fogy... De ebbe most nem megyek bele bővebben, mert megint elkezdenek nyomulni a fejemben ezek a zakatoló baljós gondolatok.

Egyre közeledtem a klubhoz, aminek csak örülni tudtam, mert, ahogy Wolfgramot ismerem és Emiliánót és még jó pár farkast a falkámból, simán cirkuszt csinálnak, és másokkal összeugranak, ha már kicsit és csúnyán ránéznek. Egyszóval elég agresszív néhány falkatagom, de mondjuk egyes szempontokból ez nem is baj, de kéne néhányuknak egy kevéske önkontroll.

Már nem voltam olyan messze a klubtól mindössze, egy órára lehet a kastélytól a klub és már úgy fél órája repeszthettem az utcákon, szóval nem sokára oda is érek. Pálmafák az út mentén, gyönyörű kéken tündöklő tengerkék színekben vibrálva, szívesen megmártóznék benne. Hihetetlen, hogy, hogy elszaladt az idő. Nem rég még hét ágra sütött a nap, most meg mindjárt el is tűnik az égboltról. Lassan vészjósló szürkület, majd lassacskán sötét köszönt be. Aj aj jaj, akkor kezdődnek majd a gondok...

A parton volt pár parkolóhely, sajnos megpillantottam egy igen csak ismerős Volvo cx60concept típusú kocsimat. Hát ez remek, akkor bunyó lesz. Ez az én kocsim, mindig Wolfgram és Milánék hozzák el, meg még pár hülye, és persze Fábián, neki tartozom a legnagyobb hálámmal, mert segít egy kis csöppnyi észt pumpálni a sok hülye közé. Kiszálltam a kocsiból és megcsóváltam fejemet.
- Jaj, mi lesz itt már megint- sóhajtottam hangosan, miközben kezemet a homlokomra helyeztem, közben bezártam a kocsit, felvettem a dzsekimet és neki indultam az útnak.

Mostanra pillanatok alatt ugyan, de beköszöntött az éjjel. A hold most csak kis karéja, mint egy vékony banán tündököl az égen, de az ébredések napja csak akkor fog elkövetkezni mikor teljes egészében fog tündökölni. Tehát egy hónap múlva.

Egy út szaladt előttem, lassan oda is értem a klub bejáratához. Már is rossz érzés fogott el...