Az Éjszaka Démonjai - The Demons of the Night 1 fejezet (BL FO

1 fejezet: A hajnalperzselő tekintete

Hideg volt és kemény a fekvő helyem. Legalább is annak találtam. A hajnal fényei keltettek fel. Iszonyatos égető fájdalmat éreztem a fények hatására. Mintha egyenesen perzselnének, égetnének a sugarak. Reflexszerűen felugrottam a fekvőhelyemről. Fogalmam sincsen, hol lehetek, ugyan is jelenleg a nap hatására még el van homályosulva a tekintetem. Pedig csukva voltak a szemeim. Direkt nem is mertem kinyitni, mert ha ennyire égetett csukott pillákkal, akkor nyitott szemekkel meg vakulok, vagy nem tudom.

Pilláim még lehunyva pihentek, miközben egy fal felé próbáltam botorkálni. Felálltam, és kinyújtottam a kezeimet. Mint a vakok, úgy próbáltam kitapintani a környezetet, ami egyelőre még nem ment tökéletesen. Persze mikor már árnyékban voltam, illetve már nem égettek a sugarak, addigra már nem, úgy ugráltam, mint a mérgezett egér, óvatosan próbáltam felmérni a környezetet. Nagyon remélem, hogy ez csak átmeneti vakság, állati szar lenne örökre vaknak lenni. A sötétben tapogatózni, és nem látni a színeket, az embereket, az arcokat, a formákat. Fú, bele gondolni is rémálom.

Hosszas kapálózás után találtam egy falat, eléggé hideg volt. A falhoz simultam, igaz, igen csak hideg volt, de jól eset ez a hűs. Lassacskán kezdtem érezni a tagjaimat, ugyanis eddig csak az égetést éreztem, mintha ezernyi apró tűvel szurkálnák minden porcikámat. Rettenetesen rossz érzés volt, de már vége van.

Lassan megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Már élesedtek a képek, de a látás viszonyok nem voltak a legeslegjobbak. A falra tettem a kezemet, és meg tapogattam, olyan hideg.... valamire nagyon emlékezetet. Moha lepte téglák is voltak. Kíváncsian figyeltem a falat, ahogyan a kezem suhant át rajta. Igen csak régi építésű lehetett ez a hely, de én buta! Még csak körbe sem néztem.

A sarokban voltam, velem szemben pedig egy másik fal, amit itt-ott moha lepett el. Párhuzamos síkban pedig baloldalt, egy ablak, amin erős fény szűrődött be. A rendíthetetlen falakon emitt-amott pedig még valami féle rózsa burjánzott fel. Jobb oldalt pedig szint úgy falak voltak, egy nagy mahagóni színű ajtóval meg koronázva. A falak, jobban mondva téglák színei itt-ott fehér, máshol pedig egészen feketések voltak.

Nem mertem nagymértékben az ablakhoz közeledni, féltem, hogyha megint a fény útjába kerülök, akkor megint az a szúró, égető érzés fog hasogatni a bőrömön. Az igazi gond viszont az volt, hogy az ajtóval egy síkban van az ablak, és azon betűzött a fény. Ezekből következett, hogy estig nem megközelíthető az egyetlen biztonságosan lehetséges kijárat.

Nem tehettem mást, egy árnyékosabb sarokba ültem le, ha már ennél jobb nincsen. A falak és így a padló is hideg volt. Bennem, pedig valami megváltozott. Mintha másvalaki lettem volna, illetve én lettem, de mégsem én. Mert más, valami más lett. Nem emlékszem semmire, mintha tiszta lappal indult volna egy új élet. Ahol még a lapok tiszták, de valahol muszáj volt elkezdeni írni a sorokat, így biztosan nekem is van valahol a kezdet. Csak tudnám hol...!

Ez a hely... talán... egy torony lehet. Valami várkastélyféleség tornya, több ötletem nincsen ezen a téren. Fogalmam sincsen, hogy hogyan kerülhettem ide. Különben meg ágy, egy darab sem volt itt. A padlón tértem magamhoz vakon.

Lehet, hogy elraboltak valakik. Már hallottam ilyet. Fiatalok elmennek bulizni, és valami féle port belekevertek az italukba, amíg nem vették észre. Aztán a por elkezdett hatni, és ideiglenes amnézia lépett fel, és tudat veszteség. Elképzelhető, hogy én is egy ilyesmi áldozata lettem. Mert más variációt nem igen tudtam elképzelni. Legalább is nem jutott eszembe más.

Már jó ideje ücsörögtem bambulós arckifejezéssel a padlón. Hol magam elé néztem, hol pedig a fény csíkra, hogy mikor méltóztatik már arrébb hordani ö fényességét, mert elállja az utamat. A fények kezdtek erős sárgába átmenni majd egyenesen narancssárgába, a következő színátmenet pedig a bíbor vörös volt. Szép színátmenetek voltak. Lassacskán már nem sütött be az ablakon a napsugara. Így felkeltem a földről és az ablakhoz sétáltam. Egy hatalmas erdő tehénkedett a tájra. Gyönyörű volt, itt-ott ezüstfenyők is előfordullak, a változatosság kedvért. Ugyan is zömében lombhullatókból állt az erdő. És ami a legérdekesebb volt, hogy itt pálmafák is voltak és olyanok is, amik a trópusokon fordulnak elő. Bakker, hová kerültem?

Nagyon hamar sötétedet, mire észbe kaptam már javában szürkületvolt. Gyorsan telt az idő. Elindultam az ajtó felé, na nyitva, vagy zárva, könyörögtem, legyen nyitva, légyszi... És láss csodát kinyílt az ajtó. Kicsit féltem kilépni az ajtón, hiszen ismeretlen helyen vagyok. Valójában ismerős ez a hely, de akkor sem tudnék itt eltájékozódni.

Kiléptem az ajtón, semmi különös. Ez az egész hely olyan, mint valami tündérmese, ahol a kis királylány a kastélyában játszik 5 évesen, és eltéved.

Fáklyák égtek a falakon, körülbelül minden méternél volt két oldalt egy-egy fáklya.
Nagy tűzzel lobogtak. Az esti sötétségben pedig az egész folyosóra fényt varázsoltak, barna és narancssárgás árnyalatot kaptak a falak. Egy idő után kezdett úgy tűnni, hogy az, ahonnan nekiindultam az utamnak, az a várnak, vagy kastélynak az a része, amelyiket nem újították fel.

Ahogy haladtam néha feltűnt egy- egy bogár, ahogy a fénytől megszédülve a tűzbe vetette magát. Közben mentem előre. Ez az egész hely hangulatos volt, a fáklyák lobogása, az éjszaka zajai a tücskök, a friss fű illata, és a közelgő viharé. A fáklyákon is észrevehető volt az időnként rettenetesen feltámadó szél, hatására majd, hogy nem kialudtak, csakhogy a tűz makacs volt, és csak azért is lobogott tovább.

Nem tudtam, hogy már hol lehettem, de eddig csak egy hosszú folyosón sétálgattam, és sehol senki. És továbbra sem, emlékeztem semmire sem. A nevemre sem.

Hirtelen világos lett, és magamat láttam, ahogy szaladok, de nem ebben a korban, hanem valamikor nagyon régen. Még kicsi voltam, egy habos ruhácskában voltam és volt ott még valaki egy kis fiú. Vele játszottunk.

Aztán hirtelen vége is szakadt a látomásnak. Na, kész. Azt hiszem meg is őrültem, hehe. Nem foglalkoztam ezekkel, inkább próbáltam lejutni innen. Meg láttam végre egy lépcsőt. Pontosítva egy csigalépcsőt, ami aztán kiegyenesedett, hogy mit ne mondjak érdekes és ötletes megoldás.

Itt is fáklyák kísérték az utamat. Hosszas tekergődzés után sikerült leérnem a földszintre. Egy hatalmas termet találtam. Márványkötésű oszlopok voltak, aranyozott festékkel bevonva a tetejük. Ahogy mentem egyre bentebb a szobába, vagy is nagyterembe vagy nem tudom, hogy hogyan minősítsem, ezt a helyet, ahol jelen pillanatomban tartózkodom
Egy márványszerű, de még is ében kék és zöldes árnyalatú asztalkán volt egy hatalmas tűz színű, és narancssárga mintázatú váza, benne pedig fehérre kivakolt faágak, de úgy nézett ki, mint egy kiesebb fa. A látvány pedig csak virított. Ugyan is sötét volt, pont hangulatosan meg volt világítva ez a helység is. A fáklyák lángja gyönyörű kontrasztot adott az oszlopoknak, amik szint úgy alapból vöröses színűek voltak.

Tovább nézelődtem, a másik oldal is hasonló lehetett bár az éjjeli sötét miatt nem láttam valami sokat. A terem közepére pásztázott tekintetem, és egy hatalmas festményt lehetett (szóismétlés) kivenni, azt sajnos nem nagyon tudtam már kivenni, hogy mit, vagy kit ábrázolhatott a kép.

Így körbenézve ez a hely komolyan olyan volt, mint egy 18. századbeli kastély. Még a tárgyak is, szinte stimmeltek. Luxus kastély, antik luxus tárgyakkal. Komolyan, majdnem hanyatt dobtam magamat. Elképesztően gyönyörű és ízléses volt az elrendezés, na meg a tárgyak is.

Lehet, hogy valami ultra gazdag nagypapa kezébe kerültem, vagy az unokája kezébe, akinek szintén milliárdos. Az fix, hogy ilyen kastélyt 100milkó alatt nem kapsz, ezt a berendezést pedig szintén nem lehetett összevásárolni pár fillérből. Na meg fenn tartani.

Meg pillantottam valakit. Az asztalánál ült a székében. (Még a szék is valami aranyozott hímzésű ülőtárgy volt, az asztal pedig meseszép mahagóni árnyalatokban pompázott élénken). A festményt bambulta a falon, gondoltam én. Innen nézve úgy tűnt.

Amint észrevette közeledő lépteimet az idegen, felállt a székből és felém fordult - na de ez Zek.
- Hát te? És ez a hely? Mit keresek itt? - ugyan a neve eszembe jutott, de emlékeim ezzel az egyénnel kapcsolatban mégsem voltak 100%-osak. Néhány dolog még hiányzik. Zek, díszes magyar öltözőkben feszített. Pontosan beleillett ebbe a környezetbe. De meg kell, hogy valljam én is. Hiszen én vagyok a tűz, itt pedig az én színeim uralkodtak.
- Na, végre felébredtél. Emlékszel a nevedre, hogy kivagy, vagy valamire? - kérdezte az öreg kíváncsian.
- Csak azután miután megláttam. Utána a nevére, többre nem, még a saját nevemre sem.
- Értem, nos, a neved Livy, és egyelőre, itt maradsz, amíg Nicholas elő nem kerül.
- Micsoda? Az meg kicsoda? - kérdeztem értetlenül.
- Hosszú történet, de jó barátod, illetve barátunk. Ő kért meg rá, hogy vigyázzak rád, amíg felébredsz, és még egy kis ideig, mivel sajnos sürgős dolga akadt - mondta.
- És miért voltam bezárva abba a toronyba? – kérdeztem. Ez a tényező igen csak érdekelt ugyan is, ha jó barát, akkor miért egy toronyban ébredek fel a padlón?
- Ne légy ilyen kíváncsi, idejében megtudod - mondta. Erre egy icike-picikét felkaptam a vizet. Nem értem, hogy képzelte ezt az egészet. Avasson be azonnal a dolgokba!
- De igen kíváncsi vagyok, nem magának van amnéziája, és gondolom, nem Önt égette meg a napfény, mi történik velem? - kérdeztem kiakadva.
- A szolgálók fel vezetnek a szobádba, nem sokára ételt is visznek, addig kérlek, ne nyugtalankodj. - mondta. Magyarul, nem válaszolt, és elküldött a jó francba.


Eltűnt előlem, mint a kámfor. Nem értem, akkor... A napfény égetett akkor miféle lény lett belőlem? És ez az öreg bácsika meg, hogy tudott így eltűnni? Mi vagyok? Teljesen magamba roskadtam, és a lehetséges válaszokat vázoltam magam előtt. De megzavart az egyik szolgáló.

- Kérem, kis asszony jöjjön velem, elvezetem a szobájába. - mondta. Mivel mást nem igen tehettem, bele egyeztem a dologba. Nem tudom miért, de valahogy megbízom ebben az öregben. Nichholas pedig annyira ismerős, de nem emlékszem sokra csak az arcára.


Nem arra mentünk amerről lekavarodtam, hanem az ellenkező irányba, balra.. Úgy szintén egy hosszú csigalépcső vezetett felfelé, de ez csak fele olyan hosszú lehetett, mint a másik, itt voltak folyósok és emeletek. Mind szintén ízlésesen volt berendezve, a vörös színek harmonizáltak.

A folyosó vége felé volt egy mahagóni árnyalatú ajtó, amire fekete festékkel lángcsóvák voltak festve. Mintha nekem tervezték volna... Teljesen elképedtem.

- Kisasszony a szobájához van egy fürdőszoba is, ha gondolja, akkor igénybe veheti.
- Köszönöm. - mondtam, kinyitotta nekem az ajtót aztán elment. Bementem.

A szoba baloldali elválasztó falánál középen, egy hatalmas baldachinos ágy volt. Felül vérvörös és láng narancssárga színű függönyökkel. Az ágynemű pedig szint úgy barnásvöröses és narancssárga árnyalatú volt, de úgy mintha kis patakokkal lett volna tele, ugyan is mintha elhálózta volna a víz, csak éppenséggel világos sárgás árnyalatokkal. Az ablaknál is ugyan ez a helyzet volt. A függöny szélei feketések voltak és vörösesek. Utána úgy keveredtek a színek. A bútorok mélyvörös és sötétbarna színűek voltak.


A lámpa is és minden kisebb kiegészítő stimmelt ezekkel a meleg árnyalatokkal.

Balra megtaláltam a fürdőszoba ajtaját. Kinyitottam és beléptem, a lélegzetem pedig elállt. Gyönyörű márvány kékes színekben pompázott a csempe. De itt olyan hatást keltettek benne a fehéres árnyalatok mintha a víz, tükröződne viasza a csempére. Nagyon ötletes volt ez az egész.

A kád világoskék volt. A szélén pedig gyertyák lángja lobogott.. Leírhatatlanul gyönyörű volt a kontrasztja ennek az egésznek. Komolyan, én beleszerettem ebbe a helybe. A lélegzetem is elállt, ahogy nézelődtem körbe.

Miután kibámultam magamat, bemásztam az ágyamba, és elkezdtem bambulni a plafont. Meg próbáltam összpontosítani és a régi emlékeimet, az életemet felidézni. De nekem az sem tiszta hogy, vajon, hogy lehet amnéziám. Zek ebben sem avatott be, sajnos titkolózós egy fajta.

Ha nem ember vagyok, akkor mi lehetek? Ezt sem értem. Annyira sajnáltam, hogy nincsen egy könyv, amibe feljegyezték az összes: miért, és, hogyan kérdést, mert akkor ilyen esetekben csak bele kellett volna olvasni, és meg is lett volna a válasz. És nem kellett volna ennyit használni az agytekervényeimet.. De persze az a könyv sehol sem volt, nagy sajnálatomra. Így most, muszáj volt emlékeznem.

Meg próbáltam összpontosítani Nicholasra. Az arcát sikerült magam elé idézni, de ennyi nem volt elég többet akartam tudni, hogy miért lehetett az a furcsa érzésem, hogy közte és köztem sok minden volt. Mintha szerelmet éreztem volna iránta, pedig elviekben amnéziás voltam, de így is itt volt ez a furcsa érzés vele kapcsolatban.

Sikerült valamit elérnem, ugyan is bevillant néhány kép vele és velem… Egy hatalmas kard volt a kezében, és az enyémben is.
- Gyerünk, támadj! - szólt rám ugyan is haboztam, még soha életemben nem fogtam kardot a kezemben. Ez volt az első alkalom… Na, akkor hajrá. Neki támadtam, de természetesen kivédte, hiszen harcos, már kis milliószor forgatott kardot, nem úgy, mint én. Tanítás céljából persze segített, de az eredmény nem látszott rögtön.
- Nem is olyan rossz - mondta… De huncut vigyorra húzta a száját. Ez nála sosem jelent jót. Most ö támadt rám a kardjával. Sikerült az elsőt kivédeni a másodikat nem, mert kiverte a kezemből a kardot. Ő pedig letepert a falhoz. Csak pislogtam, hogy mi is történik. Letepert a falhoz, és megcsókolt. Tagadhatatlan, hogy szeretett, és én is őt, de mindig a legjobbkor jutott eszébe az ágy.


Ennyi ugrott be. Több nem igen. Próbáltam még emlékezni, de nem mert, csak a buksim fájdult meg tőle. Abban viszont most már egészen biztos voltam, hogy szerettem, de valahogy úgy rémlik, hogy Nicholas sem ember.

Nem baj ez nem érdekelt, csak aludni akartam. Ez az állapot hamarosan be is következett, ugyan is eléggé álmos voltam. Így hát hagytam, hogy elragadjon az álom, ködös mámorral teli huncutul csillanó, csillám függönye.

Nicholas:

Hamarosan utolértem a többieket. Még most is ártatlan kis pofija volt, mint régen. Hiába lett vámpír nekem most is ugyan olyannak tűnik… De félek, hogy nem maradhatok vele. Már oly sokszor lépett közbe Gábriell, vagy éppenséggel Zigreal, hogy nem tudhatom biztonságban, amíg el nem intézem őket.. Félek, még nem lehetek vele... Pedig már annyira vágyom rá...

"Sötét éjjelen világosságot ad a hold, hogy megvilágítsa utadat". Így szólt egy mondás. Tényleg világosságot adott, kirajzolódtak bennem a lehetőségek: „Az egyik az, hogy visszamegyünk Görögországba, a másik pedig az, hogy Zek kastélyában marad, és nem lehetek vele. De ha elmenekülnénk Görögországba, akkor jó ideig nyugtunk lehetne az ellenségeinktől. Melyiket válasszam? Az a baj, hogy nem bírok nélküle élni, főleg úgy, hogy nem tudhatom, meddig húzódna ez, a gyilkos hadjárat.”

Mintha villámcsapás ért volna, olyan gyorsasággal rajzolódott ki bennem még egy ötlet. Erre az ideiglenes megoldásra még nem gondoltam: „Néhány szövetségest állítok még mellé. A kastélyban maradna Zekkel és még néhány újonccal. Amúgy is kellenének még vérfarkasok.” Sunyi molyra húztam a számat.

- Zek - kiáltottam neki oda. Meghallotta.
- Menjetek a kocsihoz, mi is nemsokára követünk benneteket - mondtam Wolfrgramnak és Fábiánnak. Wolfgram habozott, de amint meglátta villámló tekintetemet engedelmeskedett.
- Megyek már Nicholas.- És végre ideért.
- Zek, mit szólnál hozzá, ha kibővítenénk a falkát? Ez most egy nagy harc lesz és kellenek a játékosok. Na, mit szólsz hozzá? – kérdeztem. Egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd pedig megszólalt.
- Ez jó ötlet lenne. De őket még ki kéne képezni, nem elég csak az éjszaka teremtményeivé tenni a halandókat, ki is kell őket képezni. Livyt sem engedem harc közelbe, amíg nem lesz képes rendesen használni az erejét. – mondta Zek.
- Hát én sem úgy gondoltam, hogy átváltoztatunk halandókat, és csak úgy neki engedjük a vámpíroknak. Livyvel kimennétek Görögországba. Ott legalább a sellőkel és nimfákkal jól el lehetne. És az újoncokkal pedig mi is odamennénk a kastélyba, kiképeznénk őket. Utána pedig Gábriell nyomába erednénk. - mondtam Zeknek.
- Ez az ötlet jól hangzik. De mégis hány újoncra gondoltál? - kérdezte Zek.
- Hát, ha minden falkatag hozna magával két-két halandót, akkor úgy hatvannal számolok. - Amint kimondtam a számokat, Zek álla enyhén fogalmazva is csak leesett.
- Hogy hány újoncot is akarsz te?
- Hatvanat minimum. - Zek szemei kissé kiguvadtak. Úgy tűnik, ezt az ötletemet is önfejűnek, meggondolatlannak és vakmerőnek tekinti.
- Oké tegyük, fel, hogy rendben van és rábólintok. Akkor még is, ennyi újoncot mennyi idő alatt akarsz kiképezni?
- Olyan három – négy hónapig. Addigra beletanulnának a farkas létbe és a harcokba. Azt hiszem, ez reális idő. Amelyik pedig nem tanulna, bele kellő képen azt meg felfalnánk. Ezzel meg is lennének oldva a gondok.
- Rendben, így átgondolva annyira nem is vészes. Jó ötlet. Akkor rendben, vedd úgy, hogy erre rábólintottam. Akkor most elmegyünk Marseillébe. Te pedig hová is?
- Én és a falka szétszóródunk, még nem biztos, de azt hiszem, hogy én Spanyolországba megyek ki, és ott vadászok farkas jelöltekre. Négy – hat új farkast fogunk a kastélyodba vinni. És két- három falkataggal fognak menni. Így szép lassan összeszedjük a falkát és az új farkasokat.
- Rendben. És a többiek honnét hozzák a választottjaikat?
- Valószínűleg Olaszország, Franciaország, és Románia területéről.
- Rendben van. Nemzetiségi farkasok azok lesznek, de elismerésem jól kigondoltad? Mert, ha egy faluból vagy városból szerezzük a farkasokat, akkor pánik törhet ki. És ugye az nem lenen szerencsés, ha bármi is kiderülne rólunk.
- Hát igen - beszélgetésünk közepette el értünk a kocsihoz… Fábián és Wolfgram pedig már befektették Livyt a hátsó ülésre. Mi is beszálltunk, én hátra. Fábián vezetett. Wolfgram és Zek pedig a második sorban foglaltak helyet, mi pedig a harmadikban. Még szerencse, hogy kilencüléses, így kényelmesen elfértünk az autóban…


Útközben beavattuk a tervemről a másik két farkast is. A kanyargós utunkhoz képest túl gyorsan mentünk. Már egy hegyen vonultunk. Mivel nem volt közvilágítás, mondanom sem kellett volna, hogyha nincsen az autó fénye, akkor vak sötétség lett volna. Össze- vissza, kanyargott az út, és mindenhol csak fák és fák voltak.

Az út során néha- néha láttunk néhány éjjeli teremtményt, ahogy megvillant a szemük a kocsi reflektorában. Az éjszaka pedig örömujjongással köszöntötte, az ölemben szunnyadó újabb gyermeket. Tudván, hogy egy újabb gyermek született. És már most köszöntötték az eljövendőket. Hiszen a szél is susogta a gyermekeket, akik nem sokára belépnek a farkasok világába...