Ajándék az idegenektől 03. Az énekes kedvű droid

- Mi van? – kérdeztem megrökönyödve, de a droid jókedvét nem tudtam letörni.
- The sweetest girl I know… - énekelt tovább. Majd hozzátette: - Kérem, az anyukát, készüljön fel a szülés megindítására.
- Mi??? Mit akarsz? Egy terhes nő van a kapszulában?
- A kapszulában senki sincs, de a pilótafülkében egy várandós anyuka van, látom a baba képét is, olyan aranyos, acél törzs és 12 poliplábacska… Én leszek az első, a mindent megnyerő, a dokidroid, aki új fajt segít a világra, amelyik uralja majd a galaxist, egyszerre polip és robot, a két intelligens faj keveréke, semmi köze az olyan alacsonyabbrangú lényekhez, mint az ember. Itt a világbéke.
- Doki, azonnal futtass le egy önellenőrzést, szemmel láthatólag megártott a napszél az áramköreidnek.
- Vészhelyzetben nincs parancs, It’s a long way to go, a kiadott utasításokat felülírja az életmentés parancsa, helyezze magát kényelembe, Uram, mindjárt megindítjuk a szülést.
- Te, ha hozzám mersz érni…
- Nem kell félni, nem fog fájni, jön a dokidroid bácsi és beadja a szurit és már alszik is a kispapa.
- Mondd, doki, nem zavart, hogy férfi vagyok? – próbáltam húzni az időt, miközben megpróbáltam lezárni a folyosó és a fülkém közötti ajtót.
- Nem, mivel a diszkriminációellenes törvény alapján a férfiaknak is joguk van szülni, Uram. Uram – szólalt meg egy pillanat múlva – ön bezárta az ajtót.
- Igen – válaszoltam vigyorogva – bezártam.
- Ebben az esetben, a vészhelyzeti protokoll alapján jogom van kinyitni, hogy megindítsam a szülést. – Majd, hogy megnyugtasson, újra énekelni kezdett: It’s a long way to Tipperary. Határozottan idegesítő volt. Legalább egyszer jutna tovább, mint az első két sor!
- Mást nem tudsz? Kezd unalmassá válni… - kérdeztem, miközben azt övemhez nyúltam.
- Ahogy parancsolja a kedves vendég… - nyitotta ki a dokidroid az ajtót. A fecskendő tűje fenyegetőleg közeledett felém. – Úgy látom, itt császármetszésre lesz szükség. Izzítom a lézert. Kérem helyezze magát kényelembe és lazítsa el az izmait.
Szerencsére, a dokidroidokba nem építenek önvédelmi mechanizmust, így nem vette észre, ahogy az atompisztoly csövét feléje irányítom, és lassan meghúzom a ravaszt.
Szegénykének a szeme szó szerint szikrát hányt és eldőlt a padlón… Közben arra gondoltam, hogy talán még meg lehet szerelni az F-124-en.
Végiggondoltam a helyzetemet. Egy: idegen területen vagyok, az űregyezmény alapján úgy lőnek ki a polipok, ahogy nem szégyellik. Kettő: egy ismeretlen beteg van a fedélzeten. Három: a dokidroidom kezelésébe majdnem belehaltam. Elméletileg, ha nem történik újabb baj, akkor épségben meg tudok érkezni az F-124-re, ott megszabadulok az idegentől és a hazai vonalak felé vehetem az irányt. „Ha…”
Felvettem a szkafandert, betuszkoltam magam a folyosóra, ami valójában inkább egy szervízalagút volt csak és hátra csúsztam, a raktérbe a kapszulához. Rossz állapotban volt, a festése lepattogzott, nem lehetett megállapítani az azonosítóját, az üvegen keresztül láttam, hogy valóban bent fekszik egy férfi, kb. 35-40 éves, már amennyire meg lehetett állapítani az űrruhán keresztül. Rácsatlakoztam a külső kommunikációs pontra, hogy legalább én tudjak üzenni neki.
- Halló! Most már jó kezekben vagy. Igaz, nincs orvosi ellátás, de ahogy elnézem, nincs is nagy baj. Igaz?
Az alak a kabinban bizonytalanul bólintott és annyit suttogott válaszul: - Nincs is nagy baj. Túlélő. Segíts.
- Nézd – folytattam – nem tudom, hogy nem vagy-e fertőzött, elég kutyául nézel ki. Adok be neked enni és innivalót a zsilipen, és hogy ne unatkozz, beadok pár filmet is, de többet nem tudok. Ha valami mégis kellene, majd szólsz és kitalálok valamit. Rendben?
A válasz újra csak alig hallható volt: - Rendben. Túlélő. Segíts.
Ahogy ígértem, beadtam neki pár filmet és egy lejátszót, meg ami még kell, az üvegre raktam egy kamerát és visszatértem a fülkémbe. Egy dolgot megtanultam az űrben töltött évtizedek alatt: ha nem tudsz semmit se tenni, hát ne tégy semmit se. Aludj.