A wilmingtoni hasfelmetsző III. rész 6. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green is), és nem elhanyagolható súllyal jelennek meg egyes fejezetekben leszbikus szexjelenetek is. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be, és ne olvassa tovább a történetet.

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. január 6.

*****************************************************

Johnnie lassan kinyitotta a szemét. Egy erdő közepén feküdt a hátán. A fák szerteágazó koronáját látta maga előtt, ahogy egészen a szikrázóan kék égig nyúlnak és hallotta az erdei állatok neszezését. Ahogy felállt, észrevette, hogy szarvasbőr ruha és mokaszin van rajta. Mi a fene folyik itt? – futott át az agyán.
Egy sólyom kiáltása ütötte meg a fülét, ami az égre vonzotta a tekintetét. Figyelte az állatot, ahogy az méltóságteljesen siklik felé, míg végül megállt úgy egy karnyújtásnyira tőle és lassan egy ember alakját öltötte magára. Egy majd 190 centi magas, bronzbőrű, fehér hajú férfi állt előtte, hasonló ruhában, mint ő. Johnnie egyszerűen nem tudta elszakítani a tekintetét a fekete szempártól.
– Apa? Te mit keresel itt? És, tulajdonképpen, én mit keresek itt? – szakadt ki belőle.
– Vörös Bagoly! Túl korán jöttél. Még hosszú utat kell bejárnod, mielőtt ide jutnál. Vissza kell menned – érkezett a válasz.
– Két Toll, – szólította meg az apját az indián nevén – mit jelent az, hogy itt? Nem értelek.
A férfi a lánya büszke szemeibe nézett.
– Gyermekem, megpróbáltál belépni a lelkek világába. De még nem jött el a te időd. Most gyorsan vissza kell térned. Várnak rád. Nézd! – mondta a férfi, miközben a lábaik mellett csordogáló patakra mutatott.

Johnnie Alma arcát pillantotta meg a vízben, ahogy magából kikelve sít Annie vállán. Látta Pizot is, ahogy a kezét egy ajtónak szorítja és az arcán könnyek folynak le. Egy emberi alakot látott feküdni egy kórházi ágyon és beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy saját magát látja. Ismét Almára nézett és az ő szemébe is könnyek szöktek.
– Sajnálom, kicsim. Annyira sajnálom.
Az apja mellé lépett.
– Gyönyörű az asszonyod. Menj vissza hozzá és légy jó vele! Még egy egész élet áll előtted, hogy boldoggá tedd. Tedd a magadévá teljesen!
– Vissza kell mennem hozzá – válaszolta Johnnie. – De hogyan? Segíts, apa! Kérlek!
– Hunyd le a szemed és térj vissza! De figyelmeztetlek, nem minden az, aminek látszik. Tartsd nyitva a szemed és a füled és ügyelj Almára! – suttogta a férfi titokzatosan, aztán eltűnt.
Johnnie lehunyta a szemét és halkan a levegőbe suttogta: – Jövök, Alma.

A nővérek már lekapcsolták a gépeket, amikor Johnnie teste hirtelen vonaglani kezdett. Az orvos épp Pizoval beszélt, amikor észrevette a változást.
– Gyorsan! Vissza a monitorokat! – kiáltotta.
A nővér engedelmeskedett és a monitorok ismét felvillantak, jelezve Johnnie rendszertelen szívverését. Nem volt túl erős, de legalább vert.
– Ez hihetetlen – nyögte az orvos, miközben megvizsgálta.
– Hallod ezt? – suttogta Annie Alma fülébe. – Visszajött. Visszajött hozzád, Alma.
Almának ismét könnyek szöktek a szemébe, de ezek most már az öröm könnyei voltak.

Amikor sikerült stabilizálni Johnnie állapotát, a nővér szólt Almának, hogy bemehet hozzá.
– De csak pár percre – tette hozzá.
Alma azonnal az ágy mellé rohant, és megszorította a benne fekvő szerelme kezét.
– Annyira megijesztettél, szerelmem – suttogta és kisöpört néhány tincset Johnnie arcából. – Annyira örülök, hogy visszajöttél. Most már jobban leszel, kicsim. Most már jobban leszel. Emlékezz! Még el kell vinned nyaralni. Megígérted.
Alma! Annyira fáradt vagyok, kicsim – visszhangoztak a szavak Johnnie fejében, de Alma nem halhatta őt. – Csak hagyj pihenni egy kicsit!
Mintha meghallotta volna, Alma halkan suttogni kezdett.
– Tudom, hogy pihenned kell. Úgyhogy pihenj csak! Itt leszek, amikor felébredsz. Csak pihenj nyugodtan! Nem megyek sehova.

Pizo és Annie a váróteremben voltak.
– Ez a leghihetetlenebb dolog, amit valaha is láttam – nyögte Pizo. – Tudtam, hogy J erős és makacs, de… a fenébe is!
Annie felnevetett.
– Ahogy korábban is mondtam, Vörös Bagolyban egy harcos szelleme lakozik. Harcolni fog, amíg csak tud.
Pizo zavarodottan nézett rá.
– Miért hívod őt így?
– Mert ez a neve. Ő név, amit kiérdemelt. Tudod, hogy az apja cherokee volt, nem?
– Ja. Találkoztam vele pár évvel a halála előtt. De sosem beszéltek ilyesmiről. Nekem Charles Philip Green néven mutatkozott be. Sosem tudtam, hogy van más nevük is – rázta a fejét a férfi. – Te is cherokee vagy, nem? Ugyanabból a törzsből származtok?
– Nem. Johnnie a törzse Pemborke-ban él, Észak-Karolinában. Én Tennessee-ből származom – válaszolta a nő. – Van néhány közös ősünk, még abból az időből, amikor a cherokee-k az irokéz nép része voltak, de ennyi az egész.
– És mi a te neved? – kérdezte a férfi.
– Álló Medve – válaszolta Annie büszkén.
Pizo felkacagott.
– Bocsi, de ezt nem hiszem el.
Mielőtt azonban folytathatták volna, Alma visszajött.
– Hogy van? – kérdezte Pizo, miközben átölelte Alma vállát.
– Tartja magát. Túl lesz rajta – válaszolta Alma.
– Alma, – suttogta Annie, megsimogatva a másik nő vállát. – Pihenned kéne. Feküdj le! Veled maradok ma éjjel!
– Nekem is aludnom kéne – tette hozzá Pizo. – Beszélnem kel a parancsnokkal kilenckor. De utána visszajövök. – Adott egy puszit Alma homlokára. – Ha bármi történne…
– Semmi nem fog történni – szakította félbe Alma, és a hangja olyan határozott volt, mint soha azelőtt.

Alma végül álomba merült. Annie viszont nem tudott lenyugodni. Az ajtó előtt sétált és percenként benézett az ablakon. Alma úgy két óra múlva ébredt fel.
– Sokáig aludtam? – kérdezte.
– Nem elég sokáig, Alma – válaszolta Annie nyugodtan. – Még korán van. A nővér megengedte, hogy bemenjek hozzá. Még mindig sápadt, de a szívverése már normális.
Alma fáradtan elmosolyodott.
– Akkor jó. – Azzal felült és végigfuttatta az ujjait a haján. – Látnom kell őt.

Pizo a kapitányságon dolgozott a jelentésén. Utána beszélt a parancsnokkal és szóbeli jelentést is tett neki a történtekről. Johnnie fegyverét elvitték a laborba, ahol megállapították, hogy nem volt ideje tüzelni.
– Csapdába csalták – mondta Pizo, méregtől csöpögő hangon. – A francba is! Az a kurva meg fog fizetni.
A parancsnok bólintott.
– Ez az ügy kezd egyre nehezebb lenni. Már egy rendőrre is rálőttek. Ha elkapjuk azt a nőt, hosszú börtönévek várnak rá.
– Gondolod, hogy ez büntetés lenne neki? Azt hiszed, hogy elbánnának vele a börtönbe? Hiszen rálőtt egy rendőrre, az Isten szerelmére! Még a végén ki is tüntetik odabent. Ezt az utca öreg törvényei szerint kell elintézni.
– Nyugalom, nyomozó! – intette le a parancsnok. – Elkapjuk, és felelősségre vonjuk. Értesz engem?... Tudom, hogy a társadról van szó…
– Lelőtte és hagyta volna meghalni abban a nyomorult sikátorban! – szakította félbe Pizo ordítva. – A pokolba is! Az a nő már halott. Most már semmi sem mentheti meg. Ha megtalálom azt a kurvát, nem ígérhetem meg, hogy nem repítek golyót a fejébe.
– Lődd le, ha kell! De ne öld meg, ha nem feltétlenül szükséges – utasította a parancsnok. – Most pedig takarodj a szemem elől és nézd meg, hogy van a társad! Holnapig ne is lássalak!
Pizo felsóhajtott.
– Igenis, uram!… És köszönöm. – Azzal elhagyta az irodát.
Ki kell találnom valamit, mielőtt ezek a forrófejűek valami marhaságot csinálnak – rázta a fejét a parancsnok.

Már csak pár pillanat volt hátra a reggeli hírekig. Egy alak ült egyedül a TV előtt, várva a híreket Green nyomozó állapotáról.
– Johnetta Green nyomozót tegnap délután lelőtték az Oak Street egyik sikátorában Wilmington belvárosában – kezdte a riporter, Karen Grave. – A nyomozót egy gyanúsított lőtte le, akit a társával, Pizo Petrillo nyomozóval üldöztek. Green nyomozó, a wilmingtoni rendőrség nagyra becsült tagja, kritikus állapotban van.
A francba is! – nyögött fel az alak a TV előtt. – Legközelebb nem úszod meg. – Azzal kikapcsolta a tévét és a falhoz vágta.

Rosa, Alma anyja, a lánya tökéletes öregkori hasonmása volt. Hosszú, vékony és ősz haja volt, amit mindig kontyba fogva hordott. Tíz évvel ezelőtt özvegyült meg. A férje, Alberto, nagyon jóképű férfi volt. Olyan magas volt, mint Alma és barna hajú. Két fiai, Miguel és Guillermo otthon maradt vele. Javier a maga útját járta.
Reggelit készített, hogy aztán bevigye a kórházba. A fiai épp házon kívül voltak, amikor meghallotta a hírt. Mát évek óta nem vezetett, úgyhogy ki kellett várnia a reggelt, hogy találkozzon Almával. Miguel jött be először a konyhába.
– Siess és egyél, mijo! – szólt rá. – Be kell mennünk a kórházba megnézni Johnnie-t és Almát. Hol van Gui? Nem sokára indulnunk kell.
– Itt vagyok, mami! – lépett be Guillermo.
– Kapd össze magad és egyél! – szólt rá az anyja. – Be kell vinned a kórházba.
– Én nem megyek be ahhoz a kurvához. Ott kellett volna megdöglenie, mint egy kutyának, azért, amit tett a családunkkal – köpte a férfi.
Mielőtt bármit is tehetett volna, az anyja előtte termett és tiszta erőből pofon vágta.
– De, mami! – kiáltott fel.
– Csönd legyen! Hogy mondhatsz ilyeneket? Senki sem érdemli meg a halált – ordította a nő. – Johnnie nagyszerűen bánik Almával. Szereti őt, és jobban megbízik benne, mint te a barátnődben.
Guillermo az arcát dörzsölte, Miguel pedig csak röhögött. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.
– Maminak igaza van, Gui. Úgy bánsz Marisollal, mint egy kutyával. Johnnie pedig körülrajongja Almát, mint egy királynőt. Simán leköröz téged, nagytesó.
– Baszd meg, Miguel! – sziszegte Guillermo, mire Rosa ismét pofon vágta. Miguel pedig úgy röhögött, hogy a narancsleve az orrán spriccelt ki.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Chiara Baschetti alias Alma Martinez.